Előfizetés

Antikrisztus

Mindössze egy nap telt el Ferenc pápa melegekkel kapcsolatos kijelentése és a varsói alkotmánybíróságnak az amúgy is igen szigorú lengyel abortusztörvényt tovább korlátozó döntése között. Ugyan a pápa nem írta át a katolikus egyház erre vonatkozó, a Hittani Kongregáció által még 2003-ban megfogalmazott intelmeit, és a varsói taláros testület döntésére is rá lehet fogni, hogy az egyház tanítását követi, mégis, micsoda különbség van a kettő között! Ferenc pápa megnyilvánulása rendkívül emberi, s nagyon is a Szentírás szellemiségét követi. Annyit mondott, lehetővé kell tenni a melegek számára, hogy családban éljenek, egyúttal közvetetten elítélte az őket ért diszkriminációt. A lengyel alkotmánybíróság viszont még a magzat betegsége esetén is tiltja a művi terhességmegszakítást. Bár az abortuszt a II. vatikáni zsinat keményen elítélte, Ferenc pápa 2013-as egyházfővé választása óta már érzékelhető némi változás: lehetővé tette, hogy a gyónás során a papok feloldják bűneik alól az abortuszon átesett nőket. Ez az intézkedés eredetileg csak az irgalmasság rendkívüli szentévének idejére vonatkozott, de később a pápa eltörölte az időbeli korlátot. Ferenc pápa melegekkel kapcsolatos megközelítése – kezdve 2013-as, szállóigévé vált „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem a melegek felett" nyilatkozatával - támadhatatlan: abból indul ki, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, és nem az ember, nem egy kormány, de még csak nem is egy regionális főpap dönti el, ki az, aki bebocsátást nyer a mennyországba. Akadt olyan magyar pap, aki sietve a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökének védelmére kelt a lombikbébikre vonatkozó, elszomorító kijelentése után, de a pápa melegekkel kapcsolatos, mérhetetlen humanizmusról tanúságot tévő megnyilvánulását méla csend követte - a kormánypárti sajtó pedig egyenesen meg is bélyegezte Ferencet. Itthon sokan úgy gondolkodnak: ha beállnak a sorba, a kormány szekerét tolják, akkor vallási kérdésekben is mindenhatóvá válnak, még az Evangéliumok szellemiségét is átértelmezhetik. Ezt nevezik antikrisztusnak. 

Itt a tét

Hogy ki emeli, azt nem is olyan könnyű eldönteni, de az SZFE-hallgatók ellenállásának tétje egyre nő. Persze, volt itt már hasonlóan hosszúra nyúlt oppozíció, gondoljunk csak az egy évvel ezelőtti rabszolgatörvény-sztorira - meg arra, hogyan szerelte le végül a kormány, és hogyan futtatta lyukra máig nem tisztázott körülmények között az ellenoldalt a tévészékháznál. Tavaly az ellenzék koordinált kitartása mellett leginkább a szolidaritás láncreakciója hiányzott az eseménysorból. (Mi lett volna vajon, ha nem kell tizenkét hónapot és egy világjárványt kivárni ahhoz, hogy a legerősebb érdekérvényesítési potenciálú szakma is felébredjen?) Ezúttal az ellenzéki pártok eleve kimaradtak az osztásból – jelen-nem-létüket kontextus nélküli sorosozással igyekszik pótolni a kormányoldal –, a szolidaritás viszont főszereplővé lépett elő, sőt színpadra is állt október 23-án a színművészetisek tiltakozásához csatlakozó érdekképviseletek és társadalmi csoportok formájában. Mondhatni, ők maguk voltak (vagy inkább lettek) a tét. A regnáló hatalom számára ugyanis nem a színinövendékek mellett kiálló tizenötezer ember jelentette/jelenti az igazi veszélyt – volt már hasonló többször is, érdemi következmény nélkül –, hanem az, ha az eddig széttagoltan küzdő és csak a saját közvetlen érdeksérelmeik orvoslását célul tűző társadalom-szilánkok megtapasztalják, mekkora erő van az egységben és az együttműködésben. Mindez természetesen az ellenzékre is vonatkozik – sőt. Bármi legyen is az oka, mindenképpen rosszul veszi ki magát, hogy ahogyan tavaly, úgy idén is Hadházyék lettek magukra hagyva (és ismét a tévénél). Mert lehetséges ugyan, hogy amit a politikus állatorvos mond, az olykor vitatható, de abban, hogy hiú ábránd változást várni, amíg a nyilvánosság a kormánypárt ellenőrzése alatt áll, vitán felül neki van igaza. 

Sötét játszma

Az ünnepnapokon Magyarországon mindig bankszünnapot tartanak. Ilyenkor gyakorta felrémlik egy 2003 januárjában történt eset. Alig kezdődött el az új esztendő, amikor egy mai szemmel szokatlan esemény történt: befektetők spekulációs rohamot indítottak a forint ellen. Ebben az esetben az „ellen” szó azonban magyarázatra szorul, ugyanis az ismeretlen - minden bizonnyal külföldi - körök célja az volt, hogy az euróval szemben hol gyengülő, hol megerősödő forint árfolyamát stabilizálják, ami egyértelműen azt jelentette, hogy céljuk a felértékelés volt. Csupán a rend kedvéért - és korántsem holmi nosztalgiából - érdemes felidézni, hogy akkor ez a gyengének tartott, így erősödést kívánó kurzus 242 forint körül járt, a spekulánsok számára pedig a 234-235 forintos árfolyam lett volna az elfogadható szint. A forint elleni támadási kísérlet időszakában az akkor éppen ellenzékben lévő Fidesz ügyvezető alelnöke - aki most történetesen köztársasági elnökként szemléli a monetáris világ eseményeit, ha egyáltalán érdeklődést mutat irántuk – fel is szólította a szocialisták pénzügyminiszterét, hogy nevezze már meg, kik ezek a spekulánsok. Ez természetesen nem történt meg, viszont a jegybank (a kormányzattal teljes egyetértésben) több milliárd forintnyi euró kivonásával és egy százalékpontos kamatcsökkentéssel megvédte a devizánkat. A 17 esztendővel ezelőtti jogszabályok ezt a lépést kötelezővé is tették a számukra, azt viszont nem, hogy az MNB elnöke a kemény beavatkozásokat követően kiálljon a nyilvánosság elé, és közérthető módon elmagyarázza a külgazdaságban érdekelt cégeknek, a lakosságnak és természetesen a pénzvilágnak, hogy mi is történt. A széles közvélemény meg is nyugodott, bár arról nem szól a fáma, hogy az akkor meglehetősen vehemens Áder János közéjük tartozott-e, vagy bajsza alatt morgott még egy nagyot. Szinte bizonyos, hogy október 23. környékén, amikor ismét megpihent a hazai pénz- és tőkepiac, a forint stabilitásáért felelős jegybanki vezetők aligha szorongtak holmi spekulatív támadások miatt. Miként a legendás A tanú című filmben Bástya elvtársat már meg sem akarták gyilkolni, úgy nem akad olyan befektetői csoport, amelynek érdekében állna, hogy a harmatgyenge 364,50-ről 365,50 forintra felkúszó euróárfolyam sorsát bármilyen irányba elmozdítsa. Fizetőeszközünk kurzusával már egy magára valamicskét is adó spekuláns sem törődik. De az eredendő bűnt természetesen nem ők követik el a távolmaradásukkal, hanem Matolcsy György jegybank elnök, aki a NER mindent (rezsit, munkahelyeket) legalábbis szólamszinten megvédeni kívánó gazdaságpolitikájával szemben tudatosan hagyja a forintot elértéktelenedni. Egyetlen értelmetlen céllal: az elerőtlenedő forint árfolyam révén így nő az MNB nyeresége. Közben 18 százalékkal duzzadt idén hazánk devizaadóssága, amely a forint vesszőfutása és az újabb hitelfelvételek révén egyre nagyobb lesz. Egy év alatt annyit gyengült a forint, mint az előző évtizedben. Most nem a lakosságnak van jelentős adóssága, hanem a jegybanknak: a hitelességében.