Szolidaritás

Próbálom elképzelni, mi járt Lánczi András rektor fejében, amikor úgy döntött, ha törik, ha szakad, meg fogja akadályozni, hogy az általa vezetett Corvinus Egyetem szenátusa tárgyaljon az SZFE melletti kiállásról. Mitől tartott vajon? Hogy a feldühödött közgazdászok kirontanak a Szabadság hídra, és onnan rikoltják bele a világba, hogy Free SZFE? Vagy hogy odakanyarodik a beszélgetés: tulajdonképpen mi a bánatért kellett alapítványba kiszervezni az ország egyik legsikeresebb állami egyetemét, és miért van ma a MOL kezében a magyar közgazdászképzés is? Vagy csak egyszerűen attól félt, megcsörren a telefon, és Valaki sóhajtva megkérdezi, na de András, hát ennyit sem tudsz elintézni?

Könyörgöm, csak meg akarták beszélni! Mint egyik alapítványi egyetem a másik ügyét. Brüsszelnek naponta megüzenjük, hogy ez egy velejéig demokratikus ország, annyi itt a szabadság, hogy még túl is buggyan a gyodán, hát mi baj lehetett volna abból, ha ne adj isten átszólnak a Vas utcába: gyerekek, drukkolunk?

Mi történt volna? Vidnyánszky Attila sírva visszamegy Kaposvárra megreformálni a magyar színioktatást? A MOL sértettel elpakolja a százmillióit, hogy most lett elegem, sosem akartam egyetemeket? A facebookos kommentelők hada rájön, hogy a színművészetisek nem feltűnési viszketegségből meg unalmukban állnak ellen az erőszaknak, hanem mert még nem elég öregek és fásultak ahhoz, hogy minden mindegy legyen nekik?

Kedves rektor úr, van egy rossz hírem. Az ég adta világon nem történt volna semmi, ha hagyja a szenátust megtárgyalni a szolidaritási nyilatkozatot. Meglehet, elfogadták volna. Aztán kiviszi a posta. A Vas utcában lobogtatják egy kicsit, hogy tessék, nem halt még ki a magyar virtus. Megírja a szabad sajtó, az állami persze nem. Másnapra pedig mindenki elfelejti az egészet.

Persze így is.