Csepregi Evelyn;
könyv;gyász;
2020-10-31 10:30:00
Hogyan írná le a bánatot?
Az emberi élet egyik alapvető feltétele a bolygón. Nem is él igazán az ember, ha nem gyászol – embertársait, és a bolygót –, ám ez nem kell szomorú legyen. Ez az egyszerű igazság. Gyönyörű, hogy a dolgok meghalnak, és néhány közülük újjászületik.
A könyvben három meghatározó szólam van jelen, miközben az írás gyakran szavak nélkül beszél a bánat és a gyász élményéről. Hogy talált rá erre a hangra?
Túl akartam jutni a hagyományos nyelven, túl a közhelyen, túl a fájdalom kifejezésének korábbról ismerős módjain. Először egészen a meséig, a tündérmeséig, majd a költészetig és a képtelen nyelvig, aztán a tiszta hangzásig, a jajgatásig, a madárdalig. Remélem, ez szélesítheti a szöveg olvasójának érzelmi tapasztalását.
Miért volt fontos szempont Emily Dickinson vagy Ted Hughes megidézése a kötetben?
Foglalkoztatott a megszállottság és a mély tisztelet. Az apa olyannyira megszállottja Ted Hughes költészetének, hogy az életre kel az ő mindennapjaiban. Azt akartam kifejezni, hogy a megszállottság ereje képes ilyesmire. A könyv ugyanakkor azt a kérdést is feszegeti, vajon életben tudjuk-e tartani a szeretetünket mások művei iránt azáltal, hogy újra formáljuk, a jelen felől újra vizsgáljuk, megkérdőjelezzük őket. Ha ezt nem tesszük meg, megfeledkezünk róluk. Ki kell szabadítanunk a verseket nyomtatott börtönükből, és beengedni az életünkbe.
Mi a szerepe az Emily Dickinson (tollas kis jószág a ’remény’) utalásnak a címben?
A Dickinson parafrázis (vagy vandalizmus) Varjú mániás egoizmusának, és egyszerre gyengéd, tisztelettudó akadémikusságának jele. Játszik a strófával, új értelmet ad neki, más összefüggésbe csábítja, hiszen a nyelv és a játékok szerelmese; s tudja, hogy a jelentés-alkotás valamiféle jó és pozitív dolog.
Ki vagy mi valójában Varjú?
Azt remélem, számos válasz adható erre a kérdésre – metafora; hallucináció; vicc; bébiszitter; az apa szakmai rögeszméjének megnyilvánulása; téveszme –, ám egy sem biztosan. A jelentésnek folyamatosan mozognia, szárnyalnia kell ahhoz, hogy az olvasó megtegye a maga dolgát: éljen, érezzen, gondolkodjon.
Mit taníthat nekünk, olvasóknak?
Tülkölni és rikoltozni, ha fáj valami, vagy ha látjuk mások fájdalmát. Ellenállni a cukormázas kapitalista ’happy end’ befejezésnek, a vásárlási láznak és az érzelmeink ütemére való zombi menetelésnek. Átölelni az élet fájdalmát, sötétségét és forgatagát; figyelni az állatokra; emlékezni arra, hogy mind atomokból állunk, akár a csillagok, vagy a kutyaszar. Felismerni, hogy kedvesnek lenni sokkal izgalmasabb, mint gazdagnak. Hogy lehet csodálatos a gyász. És hogy a jótékony, felszabadító fájdalom szükségszerűen a szeretet másik oldala.
Vajon eleget gondolkodunk és beszélünk ezekről az érzésekről, folyamatokról?
Néha úgy látom, az emberek tagadják a halált, vagy igyekeznek elrejteni, mintha ez valami szennyes dolog lenne, ami miatt szégyenkezni kell. Nem hiszem, hogy ez segítene. Őszintének kell lennünk, hiszen mindannyiunkkal ez történik! A másikkal törődve lehetőségünk van rá, hogy megkönnyítsük egymás dolgát. Mégis vannak, akik úgy viselkednek, mintha magukkal vihetnék a pénzt, vagy azt hiszik, ha eléggé küzdenek, csalnak és hazudnak, akkor örökké fognak élni. Varjú szerint ez nevetséges. A könyv üzenete, hogy a bánat egyre csak halad, tovább és tovább, mígnem a részünkké válik. A részünkké, az itt-létünk részévé. Veszélyes azt sugallni, hogy ez olyasmi, amit elutasíthatunk, elrejthetünk, vagy legyőzhetünk.
Meg lehet ezt az érzést fogalmazni az irodalom, a művészet eszközeivel? Vagy csak azzal lehet igazán?
Azt hiszem, az irodalom, a zene és a művészet, ahol a legjobban ki tudjuk ezt fejezni. A rekviemekben, versekben és festményekben képesek az emberek a leginkább megküzdeni a halállal és a veszteséggel.
Említene néhány olyan irodalmi példát, ami fontos Önnek e tekintetben?
Emily Dickinson (újra és mindig), Denis Riley Time Lived Without its Flow, és William Maxwell They Came Like Swallows című könyve, valamint a Hamlet. És sok más. Ha valaki keresgélni kezd, hamar rájön, lényegében minden jó könyv erről szól.
Segíthet a művészet ezen érzések feldolgozásában is?
A művészet időt és érzelmi teret adhat, hogy párbeszédbe kerüljünk önmagukkal. Felépíthet számunkra egy modellvilágot, amiben berendezkedhetünk, sétálhatunk benne, álmodhatunk vele; ebben a világban tisztánlátásra, esetleg ellentmondásra, vagy épp inspirációra találhatunk, amit használhatunk utunk során. A művészet és az irodalom az emberek arra irányuló próbálkozásai, hogy gondolataikban kifinomultabbak, keményebbek, veszélyesebbek vagy kíváncsibbak legyenek. A mindennapi élet gyakran nem teszi lehetővé számunkra, hogy vállaljuk ezt a kockázatot. A művészet megteszi ezt helyettünk, és mi elfogadjuk. Akár a táplálékot. Ez az életelem számunkra. Ez a mi különleges trükkünk, mondja Varjú.
Infó: Max Porter: A bánat egy tollas állat, Jelenkor Kiadó, 2020. Fordította: Totth Benedek