könyv;gyász;

2020-10-31 10:30:00

Lehet csodálatos a gyász - interjú Max Porterrel

A bánat egy tollas állat című kisregény két fiú és egy apa története, akiket az édesanya és feleség halálát követően rejtélyes alak látogat meg. Ő Varjú. Max Porter utánozhatatlan hangon mesél gyászról, fájdalomról, elfogadásról és továbblépésről.A bánat egy tollas állat című kisregény két fiú és egy apa története, akiket az édesanya és feleség halálát követően rejtélyes alak látogat meg. Ő Varjú. Max Porter utánozhatatlan hangon mesél gyászról, fájdalomról, elfogadásról és továbblépésről.

Hogyan írná le a bánatot?

Az emberi élet egyik alapvető feltétele a bolygón. Nem is él igazán az ember, ha nem gyászol – embertársait, és a bolygót –, ám ez nem kell szomorú legyen. Ez az egyszerű igazság. Gyönyörű, hogy a dolgok meghalnak, és néhány közülük újjászületik.

A könyvben három meghatározó szólam van jelen, miközben az írás gyakran szavak nélkül beszél a bánat és a gyász élményéről. Hogy talált rá erre a hangra?

Túl akartam jutni a hagyományos nyelven, túl a közhelyen, túl a fájdalom kifejezésének korábbról ismerős módjain. Először egészen a meséig, a tündérmeséig, majd a költészetig és a képtelen nyelvig, aztán a tiszta hangzásig, a jajgatásig, a madárdalig. Remélem, ez szélesítheti a szöveg olvasójának érzelmi tapasztalását.

Miért volt fontos szempont Emily Dickinson vagy Ted Hughes megidézése a kötetben?

Foglalkoztatott a megszállottság és a mély tisztelet. Az apa olyannyira megszállottja Ted Hughes költészetének, hogy az életre kel az ő mindennapjaiban. Azt akartam kifejezni, hogy a megszállottság ereje képes ilyesmire. A könyv ugyanakkor azt a kérdést is feszegeti, vajon életben tudjuk-e tartani a szeretetünket mások művei iránt azáltal, hogy újra formáljuk, a jelen felől újra vizsgáljuk, megkérdőjelezzük őket. Ha ezt nem tesszük meg, megfeledkezünk róluk. Ki kell szabadítanunk a verseket nyomtatott börtönükből, és beengedni az életünkbe.

Mi a szerepe az Emily Dickinson (tollas kis jószág a ’remény’) utalásnak a címben?

A Dickinson parafrázis (vagy vandalizmus) Varjú mániás egoizmusának, és egyszerre gyengéd, tisztelettudó akadémikusságának jele. Játszik a strófával, új értelmet ad neki, más összefüggésbe csábítja, hiszen a nyelv és a játékok szerelmese; s tudja, hogy a jelentés-alkotás valamiféle jó és pozitív dolog.

Ki vagy mi valójában Varjú?

Azt remélem, számos válasz adható erre a kérdésre – metafora; hallucináció; vicc; bébiszitter; az apa szakmai rögeszméjének megnyilvánulása; téveszme –, ám egy sem biztosan. A jelentésnek folyamatosan mozognia, szárnyalnia kell ahhoz, hogy az olvasó megtegye a maga dolgát: éljen, érezzen, gondolkodjon.

Mit taníthat nekünk, olvasóknak?

Tülkölni és rikoltozni, ha fáj valami, vagy ha látjuk mások fájdalmát. Ellenállni a cukormázas kapitalista ’happy end’ befejezésnek, a vásárlási láznak és az érzelmeink ütemére való zombi menetelésnek. Átölelni az élet fájdalmát, sötétségét és forgatagát; figyelni az állatokra; emlékezni arra, hogy mind atomokból állunk, akár a csillagok, vagy a kutyaszar. Felismerni, hogy kedvesnek lenni sokkal izgalmasabb, mint gazdagnak. Hogy lehet csodálatos a gyász. És hogy a jótékony, felszabadító fájdalom szükségszerűen a szeretet másik oldala.

Vajon eleget gondolkodunk és beszélünk ezekről az érzésekről, folyamatokról?

Néha úgy látom, az emberek tagadják a halált, vagy igyekeznek elrejteni, mintha ez valami szennyes dolog lenne, ami miatt szégyenkezni kell. Nem hiszem, hogy ez segítene. Őszintének kell lennünk, hiszen mindannyiunkkal ez történik! A másikkal törődve lehetőségünk van rá, hogy megkönnyítsük egymás dolgát. Mégis vannak, akik úgy viselkednek, mintha magukkal vihetnék a pénzt, vagy azt hiszik, ha eléggé küzdenek, csalnak és hazudnak, akkor örökké fognak élni. Varjú szerint ez nevetséges. A könyv üzenete, hogy a bánat egyre csak halad, tovább és tovább, mígnem a részünkké válik. A részünkké, az itt-létünk részévé. Veszélyes azt sugallni, hogy ez olyasmi, amit elutasíthatunk, elrejthetünk, vagy legyőzhetünk.

Meg lehet ezt az érzést fogalmazni az irodalom, a művészet eszközeivel? Vagy csak azzal lehet igazán?

Azt hiszem, az irodalom, a zene és a művészet, ahol a legjobban ki tudjuk ezt fejezni. A rekviemekben, versekben és festményekben képesek az emberek a leginkább megküzdeni a halállal és a veszteséggel.

Említene néhány olyan irodalmi példát, ami fontos Önnek e tekintetben?

Emily Dickinson (újra és mindig), Denis Riley Time Lived Without its Flow, és William Maxwell They Came Like Swallows című könyve, valamint a Hamlet. És sok más. Ha valaki keresgélni kezd, hamar rájön, lényegében minden jó könyv erről szól.

Segíthet a művészet ezen érzések feldolgozásában is?

A művészet időt és érzelmi teret adhat, hogy párbeszédbe kerüljünk önmagukkal. Felépíthet számunkra egy modellvilágot, amiben berendezkedhetünk, sétálhatunk benne, álmodhatunk vele; ebben a világban tisztánlátásra, esetleg ellentmondásra, vagy épp inspirációra találhatunk, amit használhatunk utunk során. A művészet és az irodalom az emberek arra irányuló próbálkozásai, hogy gondolataikban kifinomultabbak, keményebbek, veszélyesebbek vagy kíváncsibbak legyenek. A mindennapi élet gyakran nem teszi lehetővé számunkra, hogy vállaljuk ezt a kockázatot. A művészet megteszi ezt helyettünk, és mi elfogadjuk. Akár a táplálékot. Ez az életelem számunkra. Ez a mi különleges trükkünk, mondja Varjú. 

Infó: Max Porter: A bánat egy tollas állat, Jelenkor Kiadó, 2020. Fordította: Totth Benedek