A becstelen brigantyk igenis léteztek

A haláltáborok poklából szabadult Abba Kovner zsidó halálosztagot szervezett 1945 után, mely több hullámban készült bosszút állni a több millió elvett életért.

Még ma sem nagyon ismert a zsidó bosszúállók históriája. Az a bő hetven évvel ezelőtti drámai történet, hogy a második világháborút követő években egy maroknyi fanatikus/deszperádó bosszúból hatmillió németet akart elpusztítani a náci vészkorszak idején meggyilkolt hatmillió zsidó, köztük másfél millió gyermek életéért.

Hatmillió, hatmillióért – még kimondani is észveszejtő, de hol volt akkor az ép ész! 1945-ben, amikor a hitleri Németország vereségével véget ért a világháború, a visszatérő túlélők, a haláltáborok és gettók életben maradottjai, az antifasiszta ellenállás zsidó harcosi között ott volt Abba Kovner, egy Vilnius környéki zsidó partizánvezér. Ő is a pokol bugyraiból jött vissza, s forrt benne a bosszúvágy olthatatlanul. Maga köré gyűjtött mintegy ötven hasonszőrű tízen-, huszonévest és új, titkos diverziót szervezett, Nakam (héberül: bosszú) néven. (Történetük hasonlít ahhoz a zsidókból verbuvált, irreguláris csapatéhoz, melyet Quentin Tarantino vitt vászonra Becstelen Brigantyk címmel, a szerk.)

Úgy fortyogott, hogy Auschwitz után már nem lehet visszatérni semmilyen normalitáshoz, a németeket móresre kell tanítani, s ehhez elborzasztó ellencsapásra van szükség. Kovner, mint valamilyen szektavezér, valósággal delejezett – emlékeztek vissza az egykori Nakam-tagok időskori megszólalásaikban. Vak gyűlöletükben ők is osztották vezetőjük hitét: a világ végletesen romlott, nincs a földön olyan állami igazságszolgáltatás, amely megfelelő büntetéssel sújtaná a holokauszt tetteseit. Ahogy a héber Bibliában/Ótestamentumban is benne van, magukénak vallották: szemet szemért, fogat fogért.

1945 nyarán, a háború utáni zűrzavarban Kovner és csapata különösebb gond nélkül bejutott a lerombolt Németországba. Sejtszerű, titkos földalatti hálózatot hoztak létre, pénzt szereztek, de ami a legfontosabb: beszivárogtak a vízmű-létesítményekbe is.

Megszerezték a városi vízművek tervrajzait, kifundálták, hol lehet a csőhálózatba belöttyinteni a tömeggyilkossághoz választott arzént.

Amikor már minden készen állt a támadásra, Abba Kovner útra kelt az akkor még brit fennhatóság alatt álló Palesztinába. Onnan akart beszerezni tömegpusztító vegyi anyagot, jóllehet azért is ment, hogy megszerezze a leendő izraeli állam megalapításáért küzdő zsidó vezetők jóváhagyását végzetes akciózásaihoz. Kovner tárgyalt az első számú politikus, Ben Gurion köreihez tartozó katonai parancsnokokkal és Chaim Weizmann-nal, a Cionista Világszövetség vezetőjével, aki nem mellékesen világhírű vegyész volt, később pedig Izrael első elnökének választották.

A történetnek ez a fejezete meglehetősen ellentmondásos. Ben Gurion, a leendő Izrael első miniszterelnöke elutasító volt, Weizmann viszont kollégáihoz, a kémikus Katzir fivérekhez irányította Kovnert. A testvérek (akik közül Ephraim később ugyancsak izraeli államfő lett) állítólag szimpatizáltak Kovnerrel, s ellátták őt a kért arzénnal.

Egyes dokumentumok vitatják, hogy a zsidó vezetők áldásukat adták volna a bosszúálló terveire. Az azonban tény, hogy az illegálisan, hamis papírokkal, ál-egyenruhában egy brit rombolón Európába visszahajózó Nakam-főnököt a brit katonai rendőrség lekapcsolta. Kovnernek állítólag annyi lélekjelenléte maradt, hogy még ott a fedélzeten, letartóztatásakor katonazsákját, benne a kannányi arzénnel a tengerbe hajítsa. Árulás – hördültek fel bajtársai, sőt többen annak a gyanújuknak adtak hangot, hogy az államalapításon ügyködő cionista vezetés kavarhatott be. Ők, úgymond, attól tarthattak, hogy egy esztelen tömegpusztítással elveszítik a nemzetközi közösség rokonszenvét, vagyis az elszabadult hajóágyú Kovnert meg kell állítani. Mások ezt elvetik, szerintük a brit hatóságok Kovnerben inkább a Palesztinába tömegesen bevándorolni akaró zsidóság szervezőjét látták, s e tervek ellen a brit politika kézzel-lábbal hadakozott.

A hónapokra lefogott Abba Kovner már nem tért vissza Németországba. Szabadulása után a Közel-Keleten maradt, belevetette magát az 1948-ban kikiáltott Izrael államért folytatott, arabok elleni küzdelmekbe. De a hátrahagyott Nakam-tagok nem adták fel. Elővették B-tervüket, vagyis azt, hogy német hadifoglyokon állnak bosszút.

A Nürnberg és a Dachau közeli amerikai internálótáborokban több mint 10 ezer német katonát tartottak fogva, köztük háborús bűncselekményekkel gyanúsított SS-tiszteket és prominens nácikat. A Nakam azt találta ki, hogy a táborlakókat ellátó pékségekben készült kenyér megmérgezésével követnek el merényletet. Sikerült is beépíteni embereiket a táborokat ellátó sütödékbe. A források némelyike szerint a 60 ezer ember halálához elegendő arzénkészítményt ezúttal a párizsi sejt kotyvasztotta, s juttatta el Németországba. Már-már lecsaptak volna, de végül jobbnak látták, ha csak egyetlen tábor, a nürnbergi Langwasser ellen indultak. A pékségbe korábban becsempészett mérget napokon át a padlózat alatt rejtegették, majd 1946 áprilisában, a kiszállítást megelőző napon, az éjszaka leple alatt belopódzott Nakam-tagok bekenték méreggel a kenyeret – az idő rövidsége miatt az eredetileg tervezett 14 ezer helyett 3 ezer veknit.

A foglyok közül több ezren rosszul lettek, sokan kórházi ápolásra szorultak, de állítólag nem halt meg senki. Egyes feltételezések szerint azért sem, mivel a nagy sietségben kevés méreg jutott egy-egy cipóra, de az is meglehet, hogy a keserű íz miatt a foglyok kevesebbet falatoztak a halálosnak szánt adagból. Mindenesetre a nürnbergi akció után elfogyott a Nakam ereje, feloszlottak. Nyomoztak is utánuk, de tagjaik lebukás nélkül kislisszoltak Németországból, legtöbbjük Izraelben telepedett le, tisztes polgárként ott éltek halálukig.

Nácivadászok

A Nakam tevékenységéről évtizedeken át jobbára csak mendemondák keringtek, éppen úgy, mint a brit hadsereg oldalán harcolt zsidó brigád katonáinak leszámolásairól. Ez a palesztin zsidókból verbuvált 30 ezer főnyi alakulat a brit csapatok részeként az olasz hadszíntéren fejezte be a Hitler elleni háborút, majd a bosszú dühében néhányan átváltottak önkényes ítéletvégrehajtókká. Saját szakállukra levadászták a térségben rejtőzködő volt hitlerista tisztviselőket és magas rangú SS-eket – nem egyszer a velük rokonszenvező brit feljebbvalóik falazásával.

Később, a hatvanas, hetvenes években az izraeli titkosszolgálat, a Moszad üldözte a távoli földrészeken megbújt náci gyilkosokat. Leghíresebb akciójuk, hogy 1960-ban, Argentínában elkapták Adolf Eichmannt, a holokauszt egyik főbűnösét, akit Izraelben aztán bíróság elé állítottak, majd felakasztottak. A Moszad náciellenes akcióit javarészt ma is homály fedi, de ismert például, hogy a kanadai Winnipegben végezte a legalább százezer zsidó haláláért felelős Aleksander Laak, az észtországi Jägala haláltábor parancsnoka, s erőszakos halált halt a sokáig Dél-Amerikában bujkáló „rigai mészáros” Herbert Cukurs, a lett zsidókat halomra gyilkoló Arajs kommandó tagja.

Visszatérve a Nakam történetére, Dina Porat izraeli történész – aki elsők között írt tudományos igényű tanulmányt a válogatás nélkül öldökölni akaró zsidókról – 250-re becsüli létszámukat, s mintegy 1500-ra a rajtaütésekben kivégzett nácik számát, beleértve ebbe a Moszad ténykedését is. A tagok portréjának felrajzolása közben Porat ugyanakkor a „brutalizált körülményekkel”, magyarán az átélt szörnyűségekkel magyarázza csillapíthatatlan bosszúvágyukat. Abba Kovner sorsa is ezt példázza.

A partizánból lett bosszúálló családját, szomszédságát veszítette, amikor a németek megsemmisítették a gettóba kényszerített vilnai (mai nevén: Vilnius) zsidóságot – közülük sokakat, nőket, gyerekeket is a Ponary város (ma: Paneriai) melletti vesztőhelyen, litván kollaboránsok segédletével. A mintegy 80 ezres vilnai zsidó közösségből mindössze néhány százan maradtak életben 1944-re, a szovjetek bevonulásakor.

Kovner – aki Izrael ünnepelt költőjeként 1987-ben, 69 évesen hunyt el rákbetegségben – halála előtt még egyszer összehívta Nakamos bajtársait és magnóra mondták (élet)történetüket. E felvételek alapján a kétezertízes évek közepén dokumentumfilm is készült, amelyben megszólaltak a Nakam utolsó, még élő tagjai. 80-90 évesen is (vak)hittel. Amikor feltették nekik a kérdést, hogyan képzelhették ártatlan emberek válogatás nélküli, tömeges halálát, egyikőjük úgy válaszolt: „Ha ott lett volna velem, nem így kérdezne”.

Nem kérdés, hogy semmi sem igazolhatja a Nakam-féle megtorló ideológiát, amely éppen olyan embertelen, mint a náciké. A bosszúállók képét azonban tovább árnyalja a londoni The Guardian napilap számsora. Eszerint a háború után, csak Németország nyugati felén a szövetségesek 13,3 millió olyan személyt azonosítottak, akiket a "nácitlanítás" politikája szerint automatikusan le kellett volna tartóztatni. Mintegy 3,5 millió ember ellen emeltek vádat, ebből 2,5 milliót tárgyalás nélkül elengedtek. A megmaradt egymillió is enyhe büntetéssel, például az összelopott vagyon elkobzásával, ideiglenes foglalkoztatási korlátozásokkal, vagy közhivatalok vállalásának átmeneti tilalmával megúszta. Négy évvel a háború befejezése után, 1949-ben már csak 300 náci ült a rácsok mögött. Miért nem született több ítélet?

David Cesarani, a nemrég elhunyt tekintélyes brit holokausztkutató felidézi, hogy a brit hatóságok azért próbálkoztak: így bíróság elé állították a hírhedett Bergen-Belsen haláltábor tömeggyilkosait. A per kilenc hónapig tartott, s már ettől kikészültek a brit bűnüldözők. És ez csak a 70 megsemmisítő tábor egyike volt, nem is beszélve a hitleri terrorszervezetek, a Gestapo vagy a keleti fronton bevetett, milliók életét kioltó Einsatzgruppen-halálosztagok felelőseiről. Persze a lankadó igazságszolgáltatásért leginkább a nagypolitika hibáztatható: a nyugati nagyhatalmak igen hamar a kommunizmusban, nem pedig a nácizmusban látták a fő ellenséget.

Izrael 72 éves történelmét napjainkig végigkísérte a véres politikai vendetták sora, a müncheni olimpián meggyilkolt izraeli sportolok halálát megbosszuló kommandóakcióktól Izrael állam szélsőséges arab ellenségeinek levadászásáig. Ám az általános bosszúvágy közepette a Nakam-csoport széles körben nem talált pártfogásra. Így volt ez akkor is, amikor Abba Kovner bosszúterve eljutott Ben Gurionhoz, Izrael első miniszterelnökéhez, aki ellenvetésében úgy fogalmazott: hatmillió német halála nem támasztaná fel a meggyilkoltak millióit. Mint mondta, neki az lenne elégtétel, ha hatmillió német inkább zsidó akarna lenni.