– A legújabb festményén Vidnyánszky Attila demonstrál az SZFE hallgatóival. Csak nem azért festette meg a politikus-színigazgatót, hátha a képet látva megenyhül, és visszavon minden intézkedést, ami a Színművészetit érte?
– Bárcsak megtenné! Eddig sokan kimutatták az SZFE melletti elkötelezettségüket, a legkevésbé persze Vidnyánszky Attila. Ez a kép viszont felmutatja azt, ami a valóságban valószínűleg nem történik meg, másrészt kifejezi, hogy bizonyos értelemben Vidnyánszky is megbánhatta, ami történt, elvégre ő is kiszolgáltatott a politikának, és valószínűleg nem ő hozza meg a végső döntést egy ilyen ügyben. A képeim mellé amúgy tartozik egy-egy kísérőszöveg, amely bizonyos értelemben új réteget ad a kép jelentésének. A mostaninak például az a története, hogy Vidnyánszky is ott volt a tüntetésen, és ő is tüntetett a hallgatókkal, miközben virágokkal, piros-fehér szalaggal és tenyérdekorációval álcázta magát.
– Vidnyánszky mellett más közéleti szereplőket is ábrázolt már érzőszívűnek vagy változtatta meg a személyiségüket. Ez is ars poeticájának a része?
– Az a szándékom, hogy a művészet segítségével egy bizonyos távolságot tudjunk tartani a valóság eseményeitől, s így könnyebben dolgozzuk fel azokat. A festményeimen ezért egy művészettörténeti utalás ütközik egy politikai vagy történelmi helyzettel. A Vidnyánszky Attilát ábrázoló mű esetében egy virágokkal és vad színekkel teli képet látunk, amelybe aztán „belép” egy személy, aki otthontalanul keresi a helyét és a szerepét egy nála jóval nagyobb történetben. Ez a kettősség – egyrészt a művészeti szép, másrészt a szereplő groteszk helyzete – szüli meg azt a feszültséget, amely olyan, akár a világ, amelyben élünk: szép és abszurd. Másfelől a kép kifejezi azt is, hogy minden ember esendő, így akár együttérzés is születhet a nézőben.
– Történt már olyan, hogy valamelyik politikus elmosolyodott a képeit látva?
– Hallottam, hogy a Parlamentben sokszor nevetnek, miközben mutogatják a képeimet egymásnak. A politikusok bizonyos értelemben tartanak attól, hogy valaki máshogy mutassa be őket, mint ahogy ők szeretnék láttatni magukat a médiában. Épp ezért tartom a művészetet a mai helyzetünkben kiemelt fontosságúnak, hisz fel tud mutatni más véleményt is, vagyis képes ellenpontot képezni. A Facebook-oldalamon a festményeimhez fűzött képaláírások ezért is fontosak, hiszen azok kidomborítják egy-egy politikai döntés/helyzet abszurditását és értelmetlenségét. A humor másfelől képes a sebeket begyógyítani vagy lerántani a leplet valamiről – ami aggaszt minket, amibe beszorultunk. A humor a psziché felmentő, felszabadító szelepe. Ezért is fontos, hogy a közéleti nyelvben legyen humor, ami persze lehet maró gúny vagy egy angolos, szellemes, finomabb utalás is. A politika mellett pedig a művészet sem nélkülözheti a humort, miközben azt látjuk, hogy a kortárs képzőművészetből kihalt, helyette inkább a filozofikus tartalmak a divatosak. Én viszont úgy látom, hogy a magyar kultúrában és művészetben, meg egyáltalán a közbeszédben a humornak fontos szerepe van, akár a véleményformálás szintjén is.
– Ha már a humornál tartunk, az ön festményeit be lehet sorolni karikatúraként?
– Nem tartom őket karikatúráknak. Úgy gondolom, hogy ezek a művek groteszk vagy provokatív voltukban inkább tragikus képeknek számítanak. Egy sima karikatúrának általában csak egy olvasata van, míg a műveimen a politikusok egy mélyebb művészeti kontextusban emelkednek ki a hétköznapi valóból, és kerülnek be egy mélyebb történelmi és művészettörténeti viszonyba. A jelen képemen például a Vidnyánszky körüli helyzet nemcsak egy adott politikai eseményt jelenít meg, hanem egy univerzális metaforának tekinthető arról a világról, amelyben éppen létezünk.
– Csakhogy utóbbi ok miatt azonban a műveinek van egy pillanatszerűsége is – éppen ezért húsz, ötven vagy száz év múlva már kevésbé lehet őket értelmezni. Ha például egy múzeumban kiállítják őket a távoli jövőben, akkor egy kisebb falszöveget kell mellékelni hozzájuk. Ez nem zavarja?
– Hát, ha a művészet csakis az időnkívüliséget vagy az univerzalitást tenné az első helyre, akkor valószínűleg kizárólag monokróm, fekete-fehér és rózsaszín festmények léteznének, amelyeket annyira élveznénk, mint ha a fürdők csempéit nézegetnénk. De ha a Louvre-ban járkálunk, akkor sem tudjuk a legtöbb szereplőről, papról, hadvezérről, kereskedőről, hogy kicsoda és számunkra miért fontos, mégis felülírja a kép tartalmát a szépsége, izgalma, érdekessége. Majd kiderül, hogy például a Lázár Jánosról készült 2013-as festményem mennyire lesz izgalmas egy miskolci hallgatónak a távoli jövőben, mondjuk 2084-ben. De ha akkor még ott lóg Lázár János vadászkastélyában, mint az oligarchákat bemutató történeti múzeumban, akkor színesebben és hitelesebben fogja neki elmondani, mint bármelyik másik alkotás.
– A mai politikusok mellett megfestett számosat a történelemkönyvek állandó szereplői közül. Ők miért kerültek a vásznaira?
– Több képemen szerepelnek olyan történelmi személyek, akik sajnos a mai napig „szupersztárok” (mint például Hitler vagy Sztálin), akikről ma tévéadások garmadája szól, miközben ezernyi cikk és tanulmány is születik róluk. Azért festem meg őket, mert a gondolkodásunk, érvelésünk, értékítéletünk pilléreivé váltak, s azért harcolok, hogy ezen túllépjünk. Emellett úgy vélem, hogy a művészetnek aktuálisnak kell lennie, vagy legalábbis nem baj, hogyha az. Persze én is csodálom a régi korok alkotásait, a piramisokat, a barlangfestészetet vagy Rubens és van Dyck képeit, de attól még úgy látom, hogy egy alkotás csak akkor képes igazán az életünk részévé válni, ha valóban hozzánk szól, ha a mi jelenünkről beszél. És ha a képeim száz év múlva mondjuk egy képeskönyv formájában jelennek meg, akkor hitelesen és színesen adnak számot arról a korról, amelyben élünk. Örkény egypercesei kapcsán sem tudjuk pontosan, hogy a szerző egy-egy szövegében melyik termelőegységre vagy személyre utalt, viszont a korhangulat abszolút érződik a szövegből.
– Mi lehet az oka annak, hogy a humor kiveszett a képzőművészetből?
– Ez egy hosszú folyamat eredménye. Az utóbbi százötven évben ugyanis felgyorsult a különböző izmusoknak a gyártása, ami eleinte felszabadítóan hatott, csodálatos felfedezéseket hozott – idővel azonban egyre kevésbé tudott izgalmas dolgokkal előhozakodni, az újítások öncélúvá váltak, s végül az elmélet kisajátította a művészet szerepét. Akkor rökönyödtem meg igazán, amikor olyan, képzőművészetről szóló könyvet láttam, amelyben nem volt egyetlen kép sem, még a borítón sem.
– Nem lehet, hogy a művészek többsége úgy érzi, csakis komolyan lehet beszélni egyes témákról?
– Számomra az a félelmetes, hogy a művészek sokszor úgy érzik, ők valójában buták, viszont nagyon okosnak kellene lenniük, ezért különböző filozófiai elméleteket próbálnak felhasználni vagy illusztrálni, ami által a műveiken végül elfojtott érzelmek, gondolatok, önkifejezések jelennek meg, amelyek nem nyújtanak a nézőnek katartikus élményt. A képek így is működhetnek, illusztrációként vagy dekorációként, de nem fogják igazán megszólítani a közönséget. Persze nem is kell, hogy mindenkinek ez legyen a feladata. Én mindenesetre szeretem a humort, ami már számos tragikus helyzeten segített át, úgyhogy másoknak is szeretettel ajánlom a figyelmébe.
– Gondolom, fiatalkorában, amikor a titói Szerbiában élt, szintén szüksége volt a humorra.
– A titói világban mindenképpen kellett. Persze Magyarországról szemlélve Jugoszlávia már-már nyugatias jólétet biztosított, mégis ugyanolyan diktatúra volt, mint az összes többi. Az embereket a rendszer megfosztotta a szabadságától, engem pedig mindig is zavart, ha valamit megtiltanak, mert pont a határátlépések és a tiltott zónák izgatnak. A kilencvenes években aztán elérkezett a Milosevic-korszak, amely a titói kultusz lerombolásán fáradozott, miközben egy újabb diktátor globális performanszát és óriási, gyilkos háborúját hozta. Már-már megszoktuk itt, Kelet-Európában, hogy a történelmünk nem szól másról, mint hogy mindig jön valaki új, aki meg akarja végleg változtatni a világunkat – de persze nem úgy, hogy az mindenkinek jó legyen, hanem végleg le akarja győzni a másikat, ami borzasztóan fárasztó és abszurd. Ehelyett valamilyen optimális közösségi létre kellene törekedni, a szó legalább minimálisan humánus és univerzális értelmében. Ez a gondolat a térségünkben viszont nem nagyon akarja megvetni a lábát. Éppen ezért aktuálisak a festményeim.
– Az aktualitás mellett pedig veszik is a képeit – bal- és jobboldaliak egyaránt. Ezek szerint üzleti szempontból is működött a témaválasztása.
– Nézze, én harmincöt éve festek, ehhez képest csak az utóbbi tíz évben adok el képeket, tehát huszonöt évet úgy éltem le, mint van Gogh. Ami persze nagyon jó, mert az ember így azzal foglalkozhat, ami érdekli, miközben jut ideje arra is, hogy átgondolja, ő mit is képvisel. Nyilván én nem a pénz miatt festem ezeket a képeket, amint az látható, nincsen sportautóm, nem egy flancos porcelánkészletből isszuk most a kávét, és nem egy Balaton-parti villában ücsörgünk. Tehát nem a profitmaximalizálás hajt, amikor reggelente elkezdek a vászonnal bíbelődni. Az meg, hogy a képeim amúgy nem túl magas áron olykor elkelnek, mert az emberek szeretik őket, és a legkülönbözőbb helyeken kitéve javítják a közérzetünket, nos, ez az, ami értelmet ad a munkámnak, ennek örülök igazán. Persze az is jó, ha a befolyó pénzből már nemcsak a kilencvenkilenc forintos párizsit, hanem a kétszáznegyvenkilenc forintos zalait is meg tudom venni, de ha ez lett volna a motivációm, akkor sohase jutok el ide.
– Volt mostanában jó élménye képvásárlás kapcsán?
– Ó, persze. A koronavírus-járvány megjelenésekor elkezdtem olyan képeket festeni, amelyek a jelen helyzethez kapcsolódnak, hogy javítsak valamelyest a közhangulaton. Így festettem meg Győrfi Pál szóvivőt, amint a helyes kézmosás szabályaira tanítja Lady Gagát, hogy aztán táncra perdüljenek a koronavírusok elrettentésére. És hát nagy örömömre szolgált, hogy ezt a képet az Országos Mentőszolgálat vezetője vásárolta meg, aki a székházban az irodája falára helyezte, ami számomra különösen szép dolog, elvégre ezzel az aktussal egy kicsit én is mentőssé váltam, egy amolyan képzőművész-mentőssé.
