A luxemburgi külügyminiszter arra számít, hogy leáldoz az EU-ban a populizmus fénykora, ha Trump alulmarad a három nap múlva esedékes választáson, mert az olyan politikusok, mint Kaczynski, Orbán, Salvini és Le Pen számára az USA nem volna többé viszonyítási pont, nem hivatkozhatnának az amerikai elnökre. Persze ettől még maradnának a gondok Európában, hiszen például a magyar kormányfő immár 10 éve fűrészeli az ágat a jogállam alatt.
Asselborn bízik benne, hogy az amerikaiak felismerik: az egész világ jövője, a demokrácia átfogó értékrendje függ attól, miként voksolnak, mert az könnyen végzetesnek bizonyulhat, ha Washingtonban az megy tovább, mint ami az eltelt négy évben folyt. Ennek megfelelően az erősebb joga helyett ismét a nemzetközi szabályoknak kell érvényesülniük, le kell áldoznia az illiberalizmusnak és a nacionalizmusnak.
Hiszen a mostani elnök egészen páratlan abban az értelemben, hogy egyetlen elődje sem osztotta meg ilyen mértékben a világot. Ám ez így folytatódhat ezért reméli Asselborn, hogy Biden fut be elsőnek. De vele sem lesz azonnal harmonikus az EU viszonya, nem lehet visszahozni a 2016 előtti állapotokat. Az USA társadalma teljesen széttagolt és egy új elnök sem tekinthet el saját országa érdekeitől. Úgy hogy lenne bőven ütközési pont, lásd a Kínához és Oroszországhoz fűződő viszonyt, valamint a kereskedelmi ellentéteket.
Ilyenformán elsősorban a politikai légkör lenne más, de az is óriási fejlemény volna. Tehát ha a transzatlanti együttműködés kulturáltabbra és komolyabbra váltana. És nem azt kellene folyton Washingtonból hallani, hogy „America first, America first”. Biden fontosnak tartja a nemzetközi intézményrendszert, és közös erővel kívánja rendezni az olyan problémákat, mint a klímaváltozás és a Covid-19, ideértve annak gazdasági kihatásait is. Márpedig ez a döntő eltérés Trumphoz képest.
A kommentár arra hívja fel a figyelmet, hogy Amerika csak magára vethet, ha lehetővé teszi, hogy hivatalában maradjon egy olyan elnök, aki lábbal tapos a normákon, megosztó, korrupt hazudozó. Ez esetben a világ nem kisiklásnak fogja tekinteni az utóbbi négy esztendőt, hanem úgy, hogy az USA mára valóban megváltozott. Hiszen megint csak olyan vezetője volna, aki nem ismeri a szégyenérzetet, pártjának nincsen gerince és egy olyan tévéhálózat támogatná, amelynek fogalma sincs a tisztességről.
Jó hír persze, hogy az USA túlélte az elnök folyamatos törvényszegéseit, az alapértékek továbbra is sértetlenek. A károk persze nem csekélyek, de a rákos szövetek nem álltak össze daganattá. Még gyógyítható, mert nem terjedt át a csontokra és a nyirokrendszerre. Viszont ha kap még négy évet Trump, aki az egész világnak sokat ártott, akkor odalesznek azok az értékek, normák és intézmények, amelyeket az ország korábban kétségbevonhatatlannak vett.
A következményeket azután világszerte érezni lehetne. Hiszen külföldön már nem hinnének abban, hogy valahol a szivárvány fölött van egy hely, ahol a tudósítások még szentnek tartják az igazságot, ahol a legtöbb bíróság valóban igazságot akar szolgáltatni. Ez esetben mindenütt komorabbra fordulnának a dolgok, mert már nem tudnának reményt meríteni Amerikából mindazok, akik saját kormányukat bírálják.
Az autoriter vezetők már kiszagolták ezt, Törökországtól, Kínán, Oroszországon és Magyarországon át, egészen Brazíliáig. Az elmúlt évek felbátorították őket. Tudják, hogy sokkal gátlástalanabbul ölhetik meg, mérgezhetik meg, vethetik börtönbe, kínozhatják vagy cenzúrázhaták az ellenfeleket, ha nem kell megtorlásra számítaniuk a tengerentúlról, amíg udvarolnak a mostani elnöknek vagy fegyvereket vesznek tőle.
Az elemzés súlyos megosztottság és értetlenség forrásának nevezi a jogállamot, amit – kellő eszköz híján - az Európai Bizottság nem tud kikényszeríteni, de aminek már a meghatározásával baj van. Az Európai Szerződés 2. paragrafusa ugyan tartalmazza, hogy az unió a jogállami értékekre épül, de pont azokból űz nyíltan gúnyt Magyarország és Lengyelország. A két kormány ugyanakkor divatszónak minősíti a jogállamot, illetve olyan fogalomnak, ami jogilag nem is létezik, vagy azt állítja, hogy az túlságosan is elnagyolt, így igazából nem lehet mérni.
A nyári uniós csúcs mindenesetre előirányozta, hogy az uniós támogatásokat csak azoknak a tagoknak fizetik ki, amelyek eleget tesznek a demokratikus játékszabályoknak. De ehhez előbb meg kell határozni, hogy mi fán terem a jogállamiság. Mert ha például az igazságszolgáltatás függetlenségét vesszük, akkor azt látjuk, hogy Magyarországon a főügyész csak az Országgyűlésnek tartozik elszámolással. De Polt Péter, Orbán bizalmasa még sosem merészkedett odáig, hogy vizsgálatot indítson a miniszterelnök jó pár barátjának korrupciós ügyeiben, amikor azok európai pénzekből tömték tele a zsebeiket.
De hasonló példákat lehetne hozni a bírák függetlensége, a közmédia, az egyetemek, a jegybank önállósága kapcsán is. Vagyis a kérdés meglehetősen összetett, ám ez afelé tereli a jogállami mechanizmus ellenfeleit, hogy elutasítsák az egész feltételrendszert. Orbán Viktor ugyan sosem árulta el, miben is áll pontosan az illiberális demokrácia, de azért volt bizonyos visszhangja annak, hogy kettős mércével vádolta meg Brüsszelt. Úgyhogy az EU-nak szüksége volt némi csalafintaságra, hogy a többi közt a Lex Soros ügyében kivívja igazát az Európai Bíróság előtt. Azzal együtt, hogy ezek az ítéletek sokszor túl későn születnek meg.
Persze a Velencei Bizottság, de az unió végrehajtó testülete is meglehetősen pontosan körülhatárolta az elmúlt években a jogállam fogalmát, vagyis mint a Middlesex-i Egyetem két kutatója rámutat: a konszenzus már létrejött, még akkor is, ha nem minden tagország csatlakozott hozzá. Donáth Anna azt hangsúlyozta nemrégiben napvilágot látott cikkében, hogy a vitának a hatalom tényleges gyakorlatára kell összpontosítania, nem pedig arra, hogy formálisan megvannak-e a fékek és ellensúlyok, mivel azok már jó ideje nem működnek Magyarországon.
Hogy a múlt krónikásai miként fogják megítélni az Orbán-korszakot, azt senki sem tudja. Még Paul Lendvai sem, aki két fejezettel egészítette ki jó 20 éve megjelent alapművének legújabb kiadását a magyarok ezeréves történelméről. Azt foglalja össze az új részben, hogy mi történt a rendszerváltás óta.
Keserűen leszámol a baloldallal, a posztkommunistákkal, akik erkölcsi csődbe vitték a korrupt rendszert, kudarcot vallott a politikai és gazdasági értelemben egyaránt hozzá nem értő balközép elit. Mondani sem kell, hogy utána nem valami jobb következett, hiszen egészen példátlan Európában a mai hatalomkoncentráció. Hogy a rezsim visszalép az egypártrendszer felé, igaz, áldemokratikus homlokzattal.
Lendvai azt tartja nyugtalanítónak az illiberális demokráciában, hogy nem látható, hol van a vége, ami egészen egyedülálló a magyar történelemben. Ám ebben a recenzens nem ért vele egyet, mert ugyan a magyaroknak már arcizmuk nem rezdül a járványszerű korrupció, illetve az egész államot behálózó urambátyám-viszonyok láttán, de egy nap lecsaphat a magát becsapva érző lakosság dühe.
Meg egyébként is mit számít egy vagy két évtizednyi orbáni uralom ezer évhez képest?
Zgut Edit úgy látja, hogy a PiS számára kifizetődik a nők ellen vívott háborúskodás. A German Marshall alapítvány, valamint a Visegrád Insight kutatója, aki korábban idehaza a Political Capitalnél dolgozott, úgy véli, hogy a lengyel kormánypárt azért szigorította meg igencsak az abortuszjogot, mert a stratégiája az, hogy egymás ellen fordítsa a társadalom két felét, és növelje saját, konzervatív támogatóinak táborát. Úgyhogy boldogan vágott bele a harcba, mert neki a hazai erőviszonyok számítanak, és nem az, hogy mit mondanak róla külföldön.
A Jog és Igazság számára ugyanis a félelemkeltés és álellenségek gyártása jelenti a táptalajt. A tiltakozások pedig remek alkalmat nyújtanak az identitáshoz kapcsolódó félelmek gerjesztésére, annak bizonygatására, hogy meg kell védeni a „hagyományos értékeket”. Kaczynski egyenesen kulturális polgárháborúról beszél, meg hogy meg kell védeni az egyházakat, különben megsemmisül az ország. Úgy állítja be, mintha a lengyel társadalom alapjait és így a népet érné támadás.
Ily módon igyekszik mozgósítani a híveit, illetve megakadályozni, hogy rivális-szövetségese, Ziobro igazságügyi miniszter elcsaklizza tőle a PiS szélsőséges szárnyát. De a módszer arra is szolgál, hogy elvonja a figyelmet a járvány okozta súlyos gondokról. Mert mondhatja azt, hogy a megmozdulások miatt emelkedik a fertőzések száma.
Csakhogy a folyamat könnyen átcsaphat nyílt erőszakba, ahogy az történt két éve, amikor meggyilkolták Gdansk liberális polgármesterét. Európának már csak ezért sem szabad hallgatnia. Egyben sokkal határozottabban ki kellene állnia, mivel egyre rosszabbra fordul a lengyel jogállam helyzete. A Bizottságnak szerződésszegési eljárást kellene indítania, amiért a PiS törvénysértő módon megváltoztatta az Alkotmánybíróság és a Nemzeti Bírói Tanács összetételét. Nem szabad, hogy Lengyelország büntetlenül megússza.
