Kácsor Zsolt: Vagesz, a mi gonzónk

AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR IX.

Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.

Sorozatunk IX. (kilencedik!) részében Vágvölgyi B. Andrásról lesz szó, pontosabban Vageszről, akivel 1996-ban találkoztam először a Művész Kávéház teraszán, az Operaházzal szemközt. Meglehetősen későn – már ami a helyenként átfedésben lévő, közös újságírói munkát illeti. Ő 1996-ban a már akkor is legendás Magyar Narancs legendás főszerkesztője volt, a szakmában igazi sztár, míg én még csak egy megyei lap újságírójaként működtem közre az általános zavarkeltésben. Úgy néztem hát a hetilap főszerkesztőjére, mint szakmám és hivatásom félistenére. A Magyar Narancs olvasója voltam és vagyok 1991 óta, nagyjából tudtam, hogy kivel ülök szemben, elsőre mégis meglepett az a megmagyarázhatatlan forrásból fakadó kívülállás és távolságtartás, ami Vágvölgyi lényéből áradt. Vagesz olyan volt, mint egy nyugati író, aki akcentus nélkül beszéli K-K-Európát. A Művész Kávéházban elmesélte találkozásait Hunter S. Thompsonnal – akit szintén neki és a Magyar Narancsnak köszönhettünk, akárcsak a Granta legjobb riportjait –, én meg dőltem a röhögéstől, és arra gondoltam, hogy milyen elképesztő szellemi kaland lehet egy szerkesztőségi értekezlet náluk, a nagyok között. Ahol, ugye, még Ginsberggel is összefuthat az ember az előszobában.

Egri fiú létemre soha nem éreztem azt a kívülről nézve zavarba ejtően kínos, vidéki frusztráltságot, amitől oly sokan szenvedtek és szenvednek a fővárosban – egyedül a Magyar Narancsot illetően sajnáltam rettenetesen, hogy nem születtem Budapestre. Akkor talán (feltéve, ha befértem volna a gárdába) ott lehettem volna a Magyar Narancs szerkesztőségében már a kezdetektől, együtt a nagyokkal. Azokkal, akik a magyar sajtó avítt, kádárias nyelvét először igyekeztek leporolni, s miután látták, hogy menthetetlen, kidobták az egészet az ablakon. Vágvölgyi B. András, Para-Kovács Imre, Seres László, Bozóki András, Nádori Péter, Bodoky Tamás, Kovácsy Tibor, Bojtár B. Endre, Kovács Kristóf, Makai József, Artner Sisso Szilvia, hogy csak néhányat említsek azok közül, akiknek az 1990-es években megszületett új nyelvet köszönhetjük. Azóta is az ő nyelvüket használjuk: a mai magyar online sajtó java a Magyar Narancs köpönyegéből bújt elő.

Később, csak évek múlva, miután már kissé megismertem, akkor tűnt fel, hogy mi lehet Vágvölgyi feltűnő kívülállásának a titka: őt mintha nem nyomasztanák azok a lokális k-k-európai frusztrációk, amelyek ezt a társadalmat gúzsba kötik és letaglózzák. Nem arról van szó, hogy ő maga nem érzékeli ezeket a determinált görcsöket, hanem arról, hogy nem vonatkoztatja a saját személyére. Egy született világpolgár humanista derűje és elveszíthetetlen szabadsága sugárzik belőle, aki ugyanúgy otthon érzi magát egy lepukkant debreceni vagy ferencvárosi kocsmában, mint New Yorkban és Tokióban – s ugyanolyan magától értődő természetességgel beszél a II. Erzsébet királynővel való parolázásáról, mint Szarajevó ostromáról, a japánok állítólagos lelki életéről, vagy a Dnyeszteren Túli Köztársaság kikiáltásának pillanatairól, melyet volt szerencséje személyesen átélnie egy géppuskaropogástól hangos órában.

Már nem emlékszem, hogy hogyan barátkoztunk össze, de az biztos, hogy közben sokat ittunk és röhögtünk, miközben ő pálmafás inget viselt, én meg nem – a többi csak homályosan rémlik. A 2010-es években Debrecenben sokszor találkoztunk, mert érdekelték a cigányok ellen elkövetett sorozatgyilkosság tettesei, s maga az egész bűncselekmény-sorozat, amelynek traumáját a magyar társadalom – szokás szerint – még mindig nem beszélte ki magából. Amit ebben az ügyben ő maga megtehetett, azt megtette: beleásta magát az ügybe, írt és előadott a témáról – nem rajta múlt, hogy a több mint tíz évvel ezelőtti rettenet a magyar társadalom nagy részének csak homályosan rémlik.

S miért hangsúlyoztam a bevezetőben, hogy e sorozatnak ez a IX. (kilencedik!) része? Mert Vagesz pár hónapja felhívott, és azt mondta, sörözzünk. Jó, válaszoltam, és hol találkozzunk, mire rávágta, hogy „a Ferencvárosban, ha már Ferencváros”. Érdekes, gondoltam, pedig mintha említettem volna neki, hogy onnan már elköltöztem. A Mester utcán ültünk le hát sörözni, amit folytattunk a Ferenc téren – s kiderült közben, hogy ő lett a kilencedik kerületi lap főszerkesztője. Megtisztelő feladat. Ezt dobta nekünk a gép. Ezt dobta nekünk a NER.

Megszoktam, hogy Vagesz mindig nevet – megrendítő volt egyszer megrendülni látni. Idén januárban történt, a Népszínház utcában, ahol a Kis-Varsó emléktáblánál tartottak megemlékezést a nyilasok ellen fegyvert fogott, s emiatt meggyilkolt zsidók tiszteletére. Az emlékezők között hátul ott álldogált Vagesz is, és amikor odaléptem hozzá, életében először nem nevetett föl, s nem is kiáltotta, hogy „szevasz, mon ami”, csodálkoztam is nagyon, de aztán észrevettem, hogy folynak a könnyei.