Előfizetés

Merre tovább Európa?

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2020.11.07. 14:37

Fotó: KENZO TRIBOUILLARD / AFP
Négy nappal az amerikai elnökválasztás után még nincs legitim győztes. Trump a vártnál jobban teljesített, annak ellenére, hogy négy év alatt sem vette észre, hogy nem egy valóságshow műsorvezetője.
Jó lenne, ha Európa – a régi szövetségesével együtt – mielőbb hozzálátna a darabjaira hullott világ újjáépítéséhez. A koronavírus-járvány példátlan kihívás, de idén azt is megtanultuk, hogy a kormányok szakmai hozzáértésén (vagy annak hiányán) nagyon sok múlhat. A gyorsan mélyülő gazdasági válság kezelése a globális „hálózatok” és ellátási láncok korában bonyolult feladat, amihez nem elég a nemzeti zászlók lengetése. Európa kormányainak és az Egyesült Államok elnökének – akárcsak a II. világháború idején – össze kellene fogniuk. Főleg a vírus leküzdése és a drámai mértékben növekvő lakossági terhek csökkentése érdekében. A német uniós elnökség látványos ígéretei ellenére sem haladnak a költségvetési tárgyalások. Az Európai Parlament pártjai ugyan fogadkoznak, de az alapértékek fontosságáról szóló nyilatkozatok egyre üresebben konganak. Különösen annak ismeretében, hogy a jogállamiság az integráció történetének egyik nagy vívmánya és ma is sokak reménye. A járvány persze alaposan megváltoztatta a világot, s várható, hogy a jövőben a gazdaságnak és az egészségügynek is egészen más alapokon kell működnie. Talán e kényszerek hatására – a szónoklatok után – Európa vezetői is elszánják magukat a cselekvésre. A gazdasági hanyatlás ijesztő méreteket ölt és a stabilizáció eddigi eredményei meglehetősen szerények. A lakossági tartalékok kimerülőben vannak, a költségvetési bevételek mindenhol csökkennek és a munkanélküliségi mutatók a negatív rekordokhoz közelítenek. Elsősorban ennek következménye, hogy az államadósságok és a költségvetési deficitek is nőnek, és a szigorú maastrichti határértékek – úgy tűnik – már senkit nem érdekelnek. Az Európai Tanács döntésképtelensége nyilvánvaló: a magas testület alig több, mint hazabeszélő állam- és kormányfők játszótere. Az Európai Parlament és a Bizottság még tiszteletre méltóan küzd, az utóbbi a legtöbb szakmai javaslat előterjesztője. Az egyik 2020 szeptemberében közzétett dokumentum témája például a tőkepiaci unió. Pénzügyi szakértők szerint ugyanis az államadósság növelésére, illetve az Európai Központi Bank értékpapír-vásárlásaira épülő válságkezelés – önmagában – egyre kevésbé fenntartható.

Elnökválasztás után

Az amerikai közjogi szabályok szigorú határidőket írnak elő az elnökválasztási eljárás lebonyolítására. Ám a jelenlegi helyzetben különösen nehéz lesz – a vesztes által is legitimnek tartott – győztes személyének a megállapítása. Várhatóan mindkét oldal vitatni fogja az adatokat. Donald Trump a választás éjszakáján bírósági eljárásokkal is fenyegetődzött és úgy jelentette be a győzelmét, hogy az államokban még javában számolták a szavazatokat. Az Egyesült Államokban ismert dolog, hogy az elnökválasztás évében minden a Fehér Ház birtoklásáról szól. Ez 2020-ban sem volt másképp, holott az 1945 után felépült, megszokott világunk lassan a fejünkre omlik. Az amerikai székhelyű Német Marshall Alap (GMF) például ez évi októberi jelentésében („Together or alone”) azt írja, hogy a Covid-katasztrófa „kettős” válsághelyzetet teremtett, ami csak egy közös – amerikai-európai szövetségre épülő – cselekvési programmal oldható meg. A konkrét javaslataik arra is emlékeztetnek, hogy nincs idő: a nemzetállamok kora lejárt, amit a legjobban maga a Covid-19 bizonyított. Láthatóan azt is tudják, hogy egy világjárvány kezelése legalább annyira szervezési, mint orvosszakmai kérdés, s a koordinációt célszerű mindenütt a szakértőkre bízni. Biztosan nem véletlen, hogy Európa számos futball-nagyhatalma a vírus tombolása idején nem engedi be a szurkolókat a stadionokba. A példátlan kettős válság idején a nemzeti jelszavak nem sokat érnek: a kormányzati feladatok sürgős nemzetközi összehangolására lenne szükség. A „Zöld Európa”, vagy a digitális átállás olyan fejlesztések, amelyek nem csak „viszik” a pénzt. Nagyságrendekkel növelnék Brüsszel és Washington versenyképességét, ha az egységes piac idővel az Atlanti-óceán két partját köthetné össze. A GMF tekintélyes szakértői – többek között – az egészségügyi eszközök, gyógyszerek közös előállítását, a készletek egységes nyilvántartását, valamint a termelési kapacitások koordinálását sürgetik. A nagyívű koncepció szerint először az egészségügyi és környezetvédelmi javak és szolgáltatások „közös piacát” kellene megteremteni. A mai politikai realitások ismeretében a vámok és kereskedelmi korlátozások gyors lebontása a kontinensek között naiv utópiának tűnhet. De a vírus és a fiatalok helyenként 40 százalékot is elérő munkanélküliségi szintje még „Nyugaton” is – eddig ismeretlen méretű – robbanásokkal fenyeget.

Döntésképtelenség a csúcsokon

Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen világhelyzetben az uniós vezetők naponta kénytelenek Jarosław Kaczyński, vagy a magyar miniszterelnök „brüsszelező” kirohanásaival foglalkozni. Ők is tudják, hogy – minden ellenkező híresztelés ellenére – lennének eszközeik a jogállamot leépítő és a költségvetés vétójával fenyegető populisták megfékezésére. A valódi probléma inkább a politikai akarat hiánya. Németország például a vázolt kitörési stratégiáért – az Unió soros elnökeként – máris sokat tehetne. Ehhez azonban minimum a hétéves költségvetés és a 750 milliárd eurós helyreállítási alap gyors elfogadása kellene. Az uniós hitelfelvétel nemcsak a járvány által leginkább sújtott olaszok és spanyolok számára sürgető: a válságkezelést szolgáló források mielőbbi megszerzése egész Európa érdeke. Berlin számára azonban még mindig fontosabbak az autógyártók adókedvezményei, vagy a magyar kormány által nagy összegekért vásárolt német fegyverek. A lengyel és a magyar nemzetvédők szerint országaikban nincs probléma a jogállammal, ezt csak Soros ügynökei terjesztik Brüsszelben. Így a saját álláspontjával mindenki jól elvan: az Európai Parlament néppárti frakciója jó másfél éve nem akar dönteni a Fidesz kizárása ügyében. Érthető, hogy ezekben a nehéz időkben egyre többen aggódnak az Európai Unió jövője miatt. A populisták támogatói nem látják, hogy a feltételek nélkül utalt helyreállítási pénzekkel, vagy a „Párbeszédet mindenáron!” mantrával maguk bontják le a demokratikus alapokat. 

Tőkepiaci unió?

Elsősorban az Európai Bizottság dolga és felelőssége, hogy válsághelyzetekben is felmérje az EU számára a cselekvési lehetőségeket. Az Unió a mostani viszonyok között csak előre menekülhet. A „nemzetek Európája” árvalányhajas koncepciója teljesen esélytelen a 2021-ben minden bizonnyal újrainduló globális versenyben. Már a jelenlegi kettős válság kezeléséhez is a tagállami pénzügyek jóval szorosabb – ha úgy tetszik – föderális összehangolására lenne szükség. Márpedig ez csak a nemzeti szuverenitás önkéntes korlátozásával lehetséges. Mint utaltunk rá, az államadósságok szintje és a jegybanki értékpapír-vásárlások egy ponton túl nem növelhetők. Az EU 750 milliárdos hitelfelvétele nagy dolog, de a tagállami mentőcsomagok az idei nyáron már meghaladták 2000 milliárd eurós szintet. A járvány miatt rogyadozó gazdaságok megmentésére ugyanis a tehetős országokban eddig is csillagászati összegeket költöttek. Az Európai Bizottság ezért is tette közzé 2020 szeptemberében a tőkepiaci unióról szóló cselekvési tervet. Ebben emlékeztet arra, hogy az Európai Unió egységes piaca – elvben 1957 óta – az áruk, a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlására épül. Az ún. négy alapszabadság – ha nem is zökkenőmentesen – de jórészt intézményesült az elmúlt évtizedekben. A digitalizált bankok világában viszont kicsit meglepő, hogy éppen a magánmegtakarítások, vagyis a tőke szabad áramlását akadályozzák leginkább az eltérő nemzeti szabályok. A 27 tagállam mindegyikében más például a társasági jog, eltérőek az adózási szabályok, és e normák jó részét egy átlagos befektető nem is ismeri. Európában az a paradox helyzet, hogy a magánmegtakarítások szintje talán a legmagasabb a világon, de a tőkepiac viszonylagos fejletlensége miatt ezek a pénzek nem „dolgoznak”. Az európai vállalatok többnyire állami támogatásért, adókedvezményekért lobbiznak, vagy a hitelekért a bankokhoz fordulnak. Az Európai Bizottság új kezdeményezése számba veszi azokat a jogszabály-módosítási lehetőségeket, amelyek hatására a magánbefektetők várhatóan aktívabbak lesznek. Először is arra lenne szükség, hogy biztonságban érezzék a pénzüket: ehhez viszont egységes befektetővédelmi és csődjogi szabályok kellenének. Csodaszerek persze a pénzügyek világában sem igazán léteznek. De az „uniópártiaktól” elvárható lenne, hogy ebben a helyzetben gyorsan lépjenek. Az európai integráció már túlélt komoly válságokat, jövőre lesz hetven éves. A mai kétkedőknek szólhat Jean Monnet, az alapító gyakran idézett üzenete: „Haladjunk, haladjunk, Európa népeinek az unión kívül nincs jövője.”

Kentaurbeszéd – Nádasdy Ádám: Londoni levél – Szatócsok népe

Nádasdy Ádám
Publikálás dátuma
2020.11.07. 12:00
Oxford Street
Fotó: DANIEL LEAL-OLIVAS / AFP or licensors
A boltosok szeretnek nyitva tartani, vasárnap is minden nyitva van, a sarki egyszemélyes kínaitól a Selfridges nagyáruházig.
A nation of shopkeepers – mondta Napóleon az angolokra. Persze nem így, angolul, hanem franciául, mert akkoriban még egy francia államfőnek nem kellett angolul tudnia. „Une nation de boutiquiers.” Kereskedő nemzet az angol, ez az ő gazdagságuk alapja és ez határozza meg a gondolkodásukat. Hol van ezeknél a „gloire”, a nagyságra, a dicsőségre való törekvés, ami nálunk franciáknál a nemzet hajtóereje?...
Az angolok nem ilyenek. Nem véletlenül idézik ők maguk is szívesen Oliver Cromwellt, a XVII. századi nemzetvezetőt, aki Írország lerohanásakor így buzdította katonáit: „Bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport!” A magasztos mellé ma is gond nélkül odaillesztik a praktikusat, a fenséges mellé a közönségeset, mintha kicsit mindig viccelnének. A fene tudja, talán tényleg. Shakespeare is állandóan használja ezt a kettősséget. A Tate Britain Múzeumban (ez itt az egyik szépművészeti) úgy tíz éve kiállítás volt „Rude Britannia” címmel, a Viktória-kor vaskos tréfáiról, malac rajzairól, kupléiról. A cím jelentése „illetlen Britannia”, csakhogy ez az angolok egyik legszentebb nemzeti dalának, a „Rule, Britannia!” (uralkodj, Britannia) kezdetű dalnak a kiforgatása. Mintha nálunk gasztronómiai kiállítás nyílna „Hasadnak rendületlenül” címmel – Magyarországon sokan felháborodnának, mert itt keleten még szétválik a magasztos és a parlagi: az angolok jót röhögtek az egészen. A történészek egyébként azt mondják, hogy a szatócsos kijelentés nem Napóleontól származik, legalábbis nincs szavahihető adatunk arról, hogy mikor és hol mondta volna. De mondhatta, vagy legalábbis gondolhatta. Az angoloknak mindig is fontos volt a kereskedelem, a „business” – szemben a franciákkal, akiknek a finomság, a stílus, a hősiesség volt a szemük előtt. (Hát, mondhatnám keserűen, mire mentek vele: a legutóbbi háborút is elvesztették, csak a szatócsok meg a jenkik segítségével tudták kiűzni a németeket.) Az viszont tény, hogy London utcáin annyira rosszul öltözött nőket lehet látni, ami Párizsban elképzelhetetlen. Pedig ahhoz nem kell se szépnek, se gazdagnak lenni, még csak fiatalnak se, hogy egy nő jól-öltözött legyen és ízléses – nos, ez itt Londonban nem általános. Viszont az angolok szeretnek ügyködni, venni és eladni, hajózni és szállítani. A boltosok szeretnek nyitva tartani, vasárnap is minden nyitva van, a sarki egyszemélyes kínaitól a Selfridges nagyáruházig – úgy is mondhatnám: a kis szatócstól a nagy szatócsig. Egy érdekes kivétel van: a bankok. Ezek zárva vannak vasárnap (a legtöbbje szombaton is). Ez nyilván hagyomány, hiszen elvileg a bank is ugyanolyan áruda, mint a többi, Magyarországon is „terméknek” nevezik a bankok a szolgáltatásaikat, amiket hasonlóan igyekeznek rátukmálni a kuncsaftra, mint más boltosok a macskahordozó műanyagládát. A bankok nyitvatartása – pontosabban zárvatartása – össztársadalmi szempontból igen fontos, mivel a Bank Holidays nevű munkaszüneti napok róluk vannak elnevezve. Ez is jellemző az angolokra: a nyári munkaszüneti napok neve és dátuma nem a győzelem napja, nem a felszabadulás (nem is volt mi alól felszabadulniuk), nem a forradalom (melyik forradalom?), nem is a királynő születésnapja, hanem a bankok zárvatartása. Van emellett néhány keresztény ünnep: nagypéntek, húsvéthétfő, karácsony első napja (25-e) és második napja (Boxing Day, 26-a). Ide vehetjük még újév napját is, hiszen az anglikán egyház szerint ünnep: Jézus körülmetélésének és névadásának ünnepe, és a többi keresztény egyház is – néha más cím alatt – ünnepként tartja. Ezekhez jön a három Bank Holiday, mindig hétfői napon: május elején, május végén és augusztusban. Mindez összesen nyolc nap – elég puritán, de ne feledjük: protestáns kultúra. Nekik gyanús a katolikusok sokféle ünnepe. Utánanéztem: a színkatolikus Ausztriában évente pont kétszer ennyi, azaz tizenhat (!) állami munkaszüneti nap van. A katolikusok mindig is tudtak ünnepelni. Magyarországon tizenegy van egy évben; azt hittem, több, alighanem a sok áthelyezés, összevonás, hosszú hétvége miatt. A kérdéses nyolc napot azonban csak a bankok (meg általában a hivatalok) tartják be, a boltok nem. Egyetlen nap van, ami viszont mindent fölülíró szentség: karácsony napja, Jézus születése, december 25. Ezen a napon annyira zárva van minden, hogy még tömegközlekedés sincs, kihalt a város. Egy doboz gyufát se lehet kapni. Érdekes, hogy 24-én, szenteste napján és éjszakáján még nem: az kicsit szilveszter-jellegű, vidám nap. 25-én leginkább csak távol-keletieket lehet az utcán látni, hiszen a kínai vagy japán turistáknak vagy diákoknak ez nem ünnep, nincs is itt családjuk. Idén még ők se lesznek… Napóleon (vagy valamelyik másik francia) nyilván sértő vagy legalábbis lekicsinylő szándékkal mondta, amit mondott, de az angolok ezt nem érzik sértőnek. Miért is? A jövendő angol királynő, Kate Middleton szüleinek partikellék-kereskedő cége van. A „szatócsok” persze még lesajnálóbban hangzik ma, mint régebben, mert ez a szó már csak gúnyosan vagy tréfásan használatos a magyarban. A „shopkeeper” a múltban nem csak kiskereskedőt jelentett, hanem kisiparost is, aki a maga gyártotta cikkeket árulta. Milyen jellemző, hogy az angol irodalom egyik első remeke, Chaucer Canterbury mesék című gyűjteménye arról szól, hogy egy zarándok-csapat együtt indul útnak, és a tagok között – néhány kisnemes, pap, apáca és értelmiségi mellett – tisztes számban vannak „shopkeeper”-ek: molnár, takács, divatárus, és némelyik történet igencsak vérbő humorral van előadva. Mindez 1390-ben természetes volt a magas irodalomban Angliában, amikor a franciáknál még a Rózsaregény allegorikus szerelmesei epekedtek illatozó kertjeikben (hogy aztán Villon a XV. században javítson a mérlegen). 
London nem más, mint egy irdatlan piac. Igaz, vannak a városban érdekes épületek, jó színházak, látványos folyópart és kellemes vendéglők, de azért a legérdekesebbek a boltok. A turisták sem röstellik, hogy bevásárolni jöttek, és néhány tiszteletkör (Tower, óriáskerék stb.) után máris az Oxford Streeten vannak, ahol üzlet üzlet hátán várja őket, majdnem két kilométer hosszan. (Ez annyi, mint a teljes Andrássy út; képzeljék el, hogy végig boltok volnának.) Nagyon csúnya utca, de ki néz föl a házakra, mikor végig kirakat az egész? Nemrég a járdát is ki kellett szélesíteni, már csak egy-egy sáv maradt az autóknak, sőt már csak busz és taxi járhat itt. Az angolok szeretnek kereskedni, és ennek apró mellékjelei vannak. Például Londonban sehol sem láttam „Pénzváltás nincs!” feliratú táblát, ami Magyarországon megszokott. Itt nyilván úgy gondolkodik a kereskedő: megéri neki reggelente beszerezni egy csomó aprópénzt és napközben váltani annak, aki odajön, mert hátha vásárol is valamit, abból csak jó sülhet ki, ha minél többen megfordulnak az üzletében vagy a standjánál és kellemes emlékkel távoznak. Olyat se tapasztaltunk még, hogy valaki ne tudott volna visszaadni. Magyarországon alapból még mindig a vevők távol tartása a cél, az ilyen táblák azt jelentik: menjen a fenébe, ne zaklasson, van elég bajom maga nélkül is. A kereskedelem iránti érzéketlenség mélyen gyökerezik a magyar mentalitásban. A rendszerváltáskor, amikor már volt Budapesten betelefonálós rádióműsor, egy idősebb úr jelentkezett, érződött a hangján, hogy fontos dolgot készül bejelenteni, sőt leleplezni. Azt mondta: „A Vörösmarty utcai közértben ugyanazt a kávét drágábban adják, mint a Csengery utcaiban.” A fiatal műsorvezető zavartan hümmögött, majd azt mondta: „Hát akkor tessék a Csengery utcában vásárolni.” Az idős úr azonban méltatlankodott, hogy ezzel ez nincs elintézve, és hogyan állhat elő ilyen szabálytalanság. Ezt a történetet az angoloknak alighanem el se lehetne magyarázni, annyira a vérükben van a szabad kereskedelem, a piac, a verseny. A betelefonáló úr nem értette, hogy Magyarországon végre felszabadították az árakat, miután negyven évig mindennek központilag megállapított ára volt, amit a minisztérium (közvetve a pártközpont) szabott meg. De ne legyünk telhetetlenek, a magyar kereskedelem színvonala sokat javult, például nincs már „Leltár miatt zárva”. Emlékeznek, kedves kortársaim, hányszor bosszankodtunk, hogy zárva van az üzlet? A londoni közlekedési vállalat, a Transport for London (TfL) az utasokat „vevőknek” (customers) nevezi. Például: „A következő állomáson az utolsó ajtó nem nyílik. A vevőknek tanácsoljuk, hogy az első ajtót vegyék igénybe.” (Customers are advised…) Jogos, hiszen az utas és a vállalat között egy szállítmányozási szerződés jön létre (ráutaló magatartás révén), melyben a vállalat vállalja, hogy a viteldíjért a vevőt elszállítja. Szatócsok népe. Bevallom, nekem ez ínyemre van. Szívesebben vagyok „vevő” a pénzemért, mint „kedves utasunk”. Örömmel jelentem, hogy kicsiben már Budapesten is megjelent ez a szemlélet, ugyanis a BKV főbb vonalain angolul is elhangzanak az információk, melyeket ELTE-s kolléganőm, Rachel Appleby okos hangján hallhatunk. A BKK utastájékoztató szövegének („A Budapesti Közlekedési Központ tájékoztatója”) angol felvezetőjében azt mondja Rachel: „Customer service update”, azaz vevőszolgálati frissítés. Végül egy apró kiegészítéssel tartozom kedves olvasóimnak. A múltkor panaszoltam, hogy Angliában sok helyütt külön hideg- és melegcsap van a mosdóknál s hogy ez milyen megoldhatatlan problémákat okoz. Azóta Ferencz Győző barátom felhívta a figyelmemet, hogy Angliában kapni Y alakú gumicsövet, aminek a két szarvát ha a két csapra ráhúzzunk, akkor a középső szárából keverten fog folyni a víz. Valóban, én is láttam ilyet. Lám, az angol találékonyság! Egy régi magyar vicc jut eszembe: a szocializmus az a társadalmi rendszer, amely egyedül képes leküzdeni azokat a nehézségeket, melyek nélküle nem léteznének.

A Kádár-rendszer nosztalgiájáról (kezdőknek és középhaladóknak)

Bod Péter
Publikálás dátuma
2020.11.07. 10:12
A KISZ építőtábor lakói krumplit szednek Tiszakécskén 1976-ban
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
Milyen is volt az a kor, amelyre az elmúlt három évtizedben sokan (ellenállhatatlan) nosztalgiával emlékeznek? Talán a személyes visszaemlékezés az egyik lehetséges útja annak, hogy a Kádár-rendszerről valami érvényes és kézzelfogható legyen közreadható. A kistörténelemben ott találni a nagyot, a részletekben az egészet. Adhattam volna a Találkozás egy fiatalemberrel címet is ennek az írásnak. Három-négy évtized távolságából azt a valaha volt énemet kerestem, aki nem érezte jól magát abban a világban, amelyikben sokaknak ez sikerült. A válaszom egy a sok közül. Egy délkelet-magyarországi kisváros gimnáziumában érettségiztem 1986-ban, majd az egyetemi évek előtt sorkatonai szolgálatomat töltöttem egy dunántúli városban. Mindezzel csupán térben és időben kívánom elhelyezni mondandómat, és jelezni, hogy ekkor a Kádár-korszak utolsó felvonásában jártunk. Mindennek volt nevezhető, csak elviselhetetlennek nem. Legalábbis első ránézésre. Éppen csak beléptünk a gimnázium kapuján, amikor a szabad választás gyakorlatát mellőzve, egész osztályunkat beléptették a KISZ-be. Lehet, hogy nem mentség, de az első tanítási nap után abban az új, sokfajta félelemmel telített világban, amit mindenestül a gimnázium szóba sűrítettünk bele, nem alakult ki bennünk annyi ellenálló erő, ami más irányt adhatott volna a történéseknek. Papíron legalábbis ifjú kommunistákká váltunk. Sok visszaemlékezést olvastam erről a témáról. Többen arról számoltak be, hogy ekkor a KISZ-t már nem vették komolyan a középiskolákban. Bennem 1982 szeptemberéből egészen más impressziók maradtak meg. Más kérdés, hogy formálisan sem nagyon működtünk közre ennek a szervezetnek a munkájában, de a tagságot az iskola vezetése megkövetelte.
*
Három szovjet pártfőtitkár temetését nézte végig osztályunk a tévében tanítási időben, amire – felsőbb utasításra vagy sem – az orosz tanárnőnk vezényelt bennünket. Hogy nyelvi képzésünkben milyen szerepet szántak Brezsnyev, Andropov és Csernyenko búcsúztatásának, máig nem sikerült rájönnöm. Azt azonban diákként csalhatatlan ösztönnel éreztem, Gorbacsov fizimiskáját tanulmányozva, hogy az érettségiig újabb gyászszertartás már aligha lesz. Még egy kis moszkvai kitérő. Az első gimnáziumi évet követő nyáron egy focicsapat tagjaként a szovjet fővárosban edzőtáboroztam. Ritkaságnak számított ez akkor is. Bennem egészen biztosan nem sportértékei miatt maradt meg ennek a két hétnek a története (noha életem talán legnagyobb gólját egy edzőmérkőzésen itt rúgtam a helyi sportiskola csapatának), hanem azért, mert kamaszként bepillanthattam a magyar viszonyokhoz szokott szememnek és eszemnek szinte felfoghatatlan moszkvai szegénységbe és elmaradottságba. Híreket figyelő, világra nyitott ember voltam, aki erős kétkedéssel fogadta a szovjet propagandát, ám amit kint láttunk, azt a Szabad Európa Rádiónak sem hittem volna el. Házigazdáink igyekeztek a város legszebb és legjobb arcát mutatni. Részsikerekre futotta, és nem ők tehettek róla, hogy a szegénységet, a koszt, a rendetlenséget, a civilizálatlanságot, a döbbenetes méretű áruhiányt egyszerűen nem lehetett palástolni. Csapatvezetőink nem kértek arra, hogy hallgassunk odahaza Moszkva árnyoldalairól, finoman azért értésünkre adták, hogy nem kell mindenről beszámolnunk. Nem lehet az öncenzúrát elég korán kezdeni. A zsarolás külön technikáját jelentette a diákok építőtáborba vezénylése. Ezt biztosan nem mindenki így élte meg. Sokan jó bulinak fogták fel, pénzkeresetnek, és láthatóan egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy alantas munkát végeztetnek velük megmosolyogni való összegekért. Elvi okokból is kizártam, hogy építőtáborba menjek. Egy kurta „nemmel" mégsem lehetett kibújni. Tanáraink közül többen jelezték, hogy a felvételin többletpontokat jelent az építőtábori munka, és ennek figyelembe vételével hozzuk meg döntésünket. Nem nagyon hittem, hogy ez így lenne, de teljességgel mégsem volt kizárható. Címerezés helyett nyáron elgondolkozhattam, hogy nyakasságomért nem fizetek-e majd túl nagy árat a felvételin. Kiderült, nem. A Szabad Európa Rádiót nem volt tilos hallgatni, ugyanakkor ajánlott sem. Arról végképp szó sem lehetett, hogy ez beszédtéma legyen köztünk. A nyolcvanas évek közepén egy magára valamit adó ember hallgatója volt a SZER-nek, és gimnáziumi osztályunkban is terítékre kerültek az ott hallottak. Apámat kevésszer láttam annyira idegesnek, mint amikor ezt elmeséltem neki. Ellentmondást nem tűrő hangon üvöltötte, hogy erről soha, sehol, senkinek nem szabad beszélnem. Látszott rajta, hogy fél. Gazdasági vezető volt, sokan kellemetlenkedhettek neki. Műhiba volt ilyen környezetben támadási felületeket kínálni. Néhány héttel e beszélgetés után, egy április végi éjszaka mondta be a Szabad Európa, hogy Csernobilban felrobbant egy atomreaktor. A magyar médiában csend, majd hosszú mellébeszélés következett. Mi is hallgattunk, és hallgattuk tovább a rövidhullámú adót.
A felvétel a KISZ fogalomtételi ünnepségén 1968. április 4-én készült.
Fotó: Bojár Sándor / Fortepan - Adományozó
* Nem sokkal érettségi előtt az osztályfőnöki órán megjelent a gimnázium párttitkára, ami korábban soha nem történt meg. Leült az utolsó padok egyikébe, mosolygós arcával jelezte, hogy ne zavartassuk magunkat, tegyünk úgy, mintha itt sem lenne. Osztályfőnökünk gyors egymásutánban négy nevet olvasott fel – köztük az enyémet –, és legnagyobb megdöbbenésünkre arról tájékoztatott, hogy az iskola pártalapszervezete érdemesnek és alkalmasnak tart bennünket a párttagságra. Hirtelen mukkanni sem tudtunk, olyan alattomos volt a támadás. Ráadásul egészében érthetetlen is. A rendszer akkorra eljutott abba a végelgyengülés előtti állapotba, amikor már nem hozta kirívóan kellemetlen helyzetbe alattvalóit. Rögtön értelmet nyert a párttitkári vizit. A nyílt szembefordulás helyett diplomatikus megoldást választottunk társaimmal: egymást erősítve azzal érveltünk, hogy még nem érezzük magunkat alkalmasnak a tagságra. Vékony palló volt ez az érv, de nagyjából az egyetlen út, amelyen kimenekülhettünk a csapdából. A kudarcot nem viselték könnyen ellenfeleink, akik ismét a felvételiket kezdték felemlegetni, ahol bizony más elbírálás alá esnek a „piros könyvesek”. Ki tudta volna azt akkor megmondani, mennyire helytálló ez az érv? Az egyik fiú közülünk megtört, beadta a derekát. A húszéves érettségi találkozón kérdeztem meg volt osztályfőnökünket, mi szükség volt erre. Sok mindent meg kellett akkor tenni, amivel nem értett egyet az ember – válaszolt. Ennyi. * Egyetemi szóbeli felvételeimen jelen volt a kari KISZ egyik prominense, aki, miután tisztáztam Kossuth és Széchenyi vitájának lényegét, túlestem az alá- és mellérendelő mondatok rendszerezésén, majd néhány kevésbé figyelemre méltó észrevétellel gazdagítottam az Iskola a határon című regény értelmezéstörténetét, átvette a szót. Egyáltalán nem volt ellenszenves ez az egyetemista lány, és a megerőltető szellemi párbaj után kellemes volt vele arról csevegni, hogy dolgoznék-e sikeres felvételim után a bölcsészkar lapjába. Aztán mozgalmi vizekre evezett, nem rejtve véka alá, hogy az itt működő KISZ-nek új, agilis és értelmes fiatalokra van szüksége. Adott esetben számíthatnának-e rám? – szegezte nekem a kérdést. Adott esetben igen – válaszoltam, minden színészi képességemet bevetve, mert a mondatot úgy lehetett érteni, mint aki az „adott eset” megfogalmazással kizárólag sikeres felvételiről beszél, éppen olyan oktatók előtt, akik ebben a kérdésben futószalagon hozzák döntéseiket. Diszkrét nevetés futott végig a teremben ülő tanárokon, és utólag is elgondolkozhattam, hogy egy olyan szakmai döntés meghozatalánál, amilyen a felvételi, mit keres a kari KISZ-bizottság (mégoly rokonszenvesnek tűnő) tagja?
A balatonaligai KISZ építőtábor lakói a Balatonboglári Állami Gazdaság alsótekeresi üzemegységében ribizlit szednek
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
* Az általános és középiskolai évek alatt tucatnyi ünnepre vezényeltek bennünket. Megemlékeztünk városunk 1944-es felszabadításáról, ami éppen az aradi tábornokok kivégzésének napjára esik, de a honvédtisztekről iskoláztatásom egész ideje alatt csak a történelemórákon hallottam. Ma már megmosolyogni való buzgalommal szervezték a „Három tavasz ünnepét”, vagyis március 15., március 21. és április 4. valamiféle megemlékezés-csokorba szedését. Az utóbbi kettő alighanem lábjegyzettel tehető érthetővé a mai huszonéveseknek. A május elsejék felvonulási bornírtságai szinte visszaadhatatlanok a „később születettek” számára. Annyi hazugság, látszat, tettetés, politikai és ideológiai önfényezés, ízléstelenség szorult ebbe az ünnepbe, amilyenre sokkal később a mára az emlékezetből is kikopott Országimázs Központ sem volt képes. Talán csak az idő hiánya miatt. A november 7-ei ünnepségeken a helyi ifjú párttitkár mondott tüzes beszédeket, és óva intette Reagan amerikai elnököt a csillagháborús tervek megvalósításától, de biztosított bennünket (és az amerikai adminisztrációt is), hogy a szocialista tábor megfelelő ellenlépésekkel készül. A kis „pártfunkci” úgy beszélt ebben az isten háta mögötti városban, mint aki komolyan hisz abban, hogy Washingtonig hallatszik a hangja. A politikai manifesztum ilyen mértékű stupiditását nem tudtuk kuncogás nélkül hallgatni. Ott és akkor eszembe sem juthatott, hogy bankvezetőként fogok vele találkozni néhány év múlva, a hazai piacgazdaság kialakítása körül bábáskodott. A kirendelt hallgatóság nem csak diákokból állt. A „párt ökle”, a Munkásőrség külön századdal képviseltette magát, amelynek tagjai közül többen a rendszerváltást követően a helyi politikai életben bukkantak fel. Nem feltétlenül a baloldalon. * Az egyetem előtti sorkatonai szolgálat alapos leckét adott arról, milyen módszerekkel dolgozik a fennálló rendszer. Nem kizárólag a Kádár-rendszer látens értelmiség-ellenességéről volt itt szó, vagyis arról, hogy a katonai szlengben „táposnak” nevezett előfelvételiseket helóta szerepbe kényszerítették a seregben. (Egy nagy leíró rendszer szerint ez idő tájt az értelmiség úton volt az osztályhatalom felé, de mi ebből egyenruhában egy dunántúli kaszárnyában édeskeveset érzékeltünk. Persze a könyvet évekkel később olvastam.) Ők adták valamennyi belső szolgálatban (őrség, alegységügyelet, konyha, telephelyőrzés) a beosztottak derékhadát. Ilyen feladatokkal szemben a normál sorkatonák java része immunitást élvezett. Visszanézve, csupán igazságtalanság volt, de nem bűn. Ez magasabb szinten kezdődött. Egészen megdöbbentő mértékben szerveztek be hálózati személyeknek (magyarul: besúgóknak) sorkatonákat, különösen a főiskolákra és egyetemre készülőket. Csak a környezetemben történtekről tudok beszámolni, de tény, a politikai tisztek kezdeményezte kötetlen beszélgetésekre invitált katonatársaim közül többen elmondták, hogy „budapesti urak” (vagy elvtársak?) is rendre jelen voltak a beszervezést kezdeményező találkozókon. Legalább két ok miatt fókuszáltak a szolgálatok az előfelvételisekre. Egy: zsarolhatók voltak azzal, hogy a hadsereg, leszerelésük későbbi időpontra tolásával, megakadályozza iskolakezdésüket. Kettő: leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy ezek között a fiatalok között miről esik szó. Vagyis a besúgónak is ebbe a körbe kellett tartoznia. Egy-egy katonatársunk olykor megmagyarázhatatlan módon órákra eltűnt. Egy laktanyában, rendes körülmények között nem lehet eltűnni. Amikor előkerültek, többen arra kértek bennünket: ne kérdezzük, hol voltak. Ezt nem lehetett félreérteni. A Kádár-rendszer nekem leginkább ez volt és maradt. A kényszerítés, a halk fenyegetés és zsarolás, a hallgatás megkövetelése, az ideológiai igazodás vagy legalább: az ellenvélemények elrejtése. A gyávaság társadalmi normává emelése, a tabuk elfogadása, hazug politikai konszenzusok konzerválása, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elvárt magatartás kódexe. Ennek a kornak a viszonylagos jóléte (amit akkor éreztünk jólétnek, ma már aligha!) az olcsó kenyérrel, sörrel, gázzal, egyáltalán nem az a világ, amibe visszakívánkoznék. Mondják is az ismerőseim, szigorúan ítélkezem. Máshol a megvalósult szocializmus sokkal elviselhetetlenebb volt. Mindkettőre azt felelem: lehet.