Különös módjai vannak annak, az ember miként szerethet bele egy kultúrába, egy országba: Gaál Zoltán például úgy lett Japán szerelmese, hogy elveszített egy fogadást. Már hivatásos fotóriporter volt, amikor összefutott Erdős György japanológussal (Murakami Haruki fordítójával), aki fogadást kötött vele arról, hogy meg tudja tanítani japánul. Erdős nyert, Gaál pedig fél év után már a Felkelő Nap országában találta magát. És minden tetszett neki az ételektől a zenéig.
Később, 1986-ban kétéves ösztöndíjat nyert az Oszakai Művészeti Egyetemre, így Japán iránti szerelme csak tovább mélyült. Szorgalmasan járt a Fotográfiai Tanszék óráira, és ontotta a képeket. A gyakorlatvezető tanár, Inoue Szerjú egy nap leült vele szembe: Gaál-szan, te nagyon szorgalmas vagy, sok képet csinálsz. Hagyd abba! Engem nem Japán érdekel, azt már mind lefényképezted, ami nincs nálatok. Engem te érdekelsz..., te ki vagy? – mondta.
Ez volt az a mondat, ami megváltoztatta a fényképezéshez való viszonyomat – olvashatjuk Gaál Zoltán kék szemmel című fotóalbumában, amelyben leírja, az önmegismerés útjának első leckéje miből állt: a tanár elvitte Oszakának abba a kerületébe, ahol harmincezer munkanélküli, a társadalom perifériájára sodródott ember él, s ahol, ha fényképezőgépet látnak, már pofozkodnak. Egy ilyen helyzetben a fotós szembesül önmagával, a fényképezéssel, a bátorságával. „Egy ennyire kiélezett helyzetben nem lehet ötletszerűen kattintgatni; a képeket ki kellett találni, és a helyzeteket is meg kellett teremteni. Ez a módszer azóta is megmaradt. kigondolom mit és miért akarok lefényképezni, mit szeretnék elérni, majd megkeresem a lehetőséget, a látványt.”
Gondolat, mondanivaló, cél, elképzelés a megvalósításról, többet akarni a felszín megkapargatásánál – eltervezett, komolyan átélt pillanatokban, és csak akkor exponálni, amikor azt látja, hogy az érzései, egy kerek történet ott van a szeme előtt – ilyen szándékból születettek a kék szemmel képei az elmúlt három évben, az Út címmel megjelent könyvének folytatásaként. A látvány valóságából kiindulva gondolatokat, érzéseket közvetíteni, megmutatni, a japánok inkább a természet részeként tekintenek az emberre (még a városban is), vagy megkeresni a buddhista alapelveket követve az öt elemet, a fát, a tüzet, a földet, a fémet, a vizet): Gaál Zoltán letisztult, békét árasztó képein mindez a szándék megtalálható. És az is: kicsoda Gaál Zoltán (Japánban), valamint egykor merre járt Bozóky Dezső világutazó, akinek fotográfiái a Hopp Ferenc Művészeti Múzeumban új lendületet adtak neki. Igaz, Gaálnak – mivel sokat járt Japánban ugyanazokon a helyeken – megadatott, hogy csak akkor exponáljon, amikor minden adott egy jó képhez.
A jó vagy inkább a tökéletes jelző ellen persze Gaál Zoltán tiltakozna, semmi nem úgy sikerül neki, ahogy szeretné, állítja. Emögött persze az is állhat, hogy egy kultúra – és önmagunk – folyamatos tanulása, megismerése által mindig többet látunk. A japán fotográfiai szemlélet szerint egy élet után derül csak ki, az illető művész volt-e, vagy csak ügyes műkedvelő. A magyaroknak japános vagyok, a japánoknak magyaros – állítja magáról Gaál Zoltán, de azt elismeri, a Gendzsi herceg nyomában című kiállításának képein a japánok már nem érezték a magyar „akcentust”.
Magyarázatra szorul még a könyv címe. Amikor japán bezárkózott 250 évre az európai gyarmatosítók elől, a japán gyerekeknek rémmeséket mondtak, milyen emberek élnek a tengeren túl: vörösek, szőrösek, kék szeműek. A „kékszemű” kifejezés azóta is megmaradt azokra az emberekre, akik visszajárnak Japánba, és egy átlagturistánál kicsit jobban ismerik az országot. Halála előtt e címmel szeretett volna Erdős György novelláskötet megjelentetni – Gaál Zoltán most ekképp tiszteleg mestere előtt.
Infó:
Gaál Zoltán: kék szemmel
magánkiadás, 2020
