Előfizetés

A világszellem kilovagol

Napóleon 1806 októberében, a jénai csatában legyőzte a porosz sereget, és csapatai élén bevonult a városba. Georg Wilhelm Friedrich Hegel épp ezekben a napokban Jénában fejezte be ifjúkori főművét, A szellem fenomenológiáját. Az anekdota szerint Hegelt annyira lefoglalta munkája, hogy ügyet sem vetett mindarra, ami körülötte történik. Csak akkor eszmélt rá a történelem valóságára, amikor egy lövedék csapódott a házába. Kiállt az erkélyre, hogy lássa, mi történik, és ekkor szemtanúja lehetett annak, amint a császár csapatai élén lovagol. Hegel úgy érezte, saját szemével pillanthatta meg a világszellemet, az eljövendő világkorszak megtestesítőjét. Egy barátjának így írt e pillanatról: „Hétfőn, október 13-án, azon a napon, amikor Jénát elfoglalták a franciák, és Napóleon császár bevonult falai közé: a császárt, ezt a világlelket láttam felderítésre kilovagolni a városon keresztül. Valóban csodálatos érzés látni egy ilyen individuumot, aki egyetlen pontba gyűjtve, lovon ülve átfogja a világot és uralkodik rajta.” A császár, aki a francia forradalom eszméit testesítette meg a filozófus számára, mintha saját műve lapjairól lépett volna le. Napóleon győzelme azt igazolta számára, hogy a történelem új, kiteljesedő szakaszába lépett. Ahogy a Fenomenológia előszavában írta: „nem nehéz látni, hogy a mi időnk a születésnek és egy új korszakra való átmenetnek az ideje. A szellem szakított létezésének és elképzelésének eddigi világával, éppen azon van, hogy mindezt a múlt mélyére süllyessze, s átalakulásának munkájával van elfoglalva.” Korának eseményeit Hegel így saját rendszerébe illesztette, s a szellem dialektikus mozgásának, a világtörténelemnek a részévé tette. Ebben az értelemben Hegel számára Napóleon győzelme a történelem végét, a felvilágosodás és a forradalom eszméinek győzelmét jelentette. Néhány évtizede a sztárfilozófus Francis Fukuyama Hegelhez hasonlóan – a liberális demokráciában – megtalálni vélte a történelem célját, amivel egyúttal végpontját is kijelölte. Erre utalt elhíresült művének címe: A történelem vége és az utolsó ember (The End of History and the Last Man). 1992 óta persze finomított elképzelésein, hiszen a liberális demokrácia messze nem vált egyetemessé a Földön, sőt, a szovjet típusú rezsimek bukását követő eufória elmúltán a diktatúrák és a hibrid rendszerek népszerűbbnek tűnnek, mint valaha, és az olyan klasszikus liberális demokráciák is megbicsaklani látszanak, mint a Trump vezette Egyesült Államok. Találkozása Napóleonnal nem óvta meg Hegelt attól, hogy negyedszázaddal később a kolera-járvány áldozatává váljon, így is egy évtizeddel túlélte a Szent Ilona szigetére száműzött világszellemet. A forradalom és a felvilágosodás eszméinek győzelmét már nem érte meg, ahogy, sajnos, Fukuyama sem fogja megélni a liberális demokrácia általánossá válását. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy le kellene mondanunk arról az egyébként Kanttól induló törekvésről, hogy az emberi történelem eseményeinek káoszában valamilyen törvényszerűséget fedezzünk fel.

Piréz királyfik

Persze nem is volt kétséges, hogy tomboló járvány, elégtelen védekezés, gazdasági megroggyanás és általános válsághangulat ide vagy oda, egy ízes köcsögözéssel mindig fényt lehet lopni a lelombozott hazai mindennapokba. Azt pedig, hogy a gyermekeinkre leselkedő rettenetes LMBTQ-veszély seperc alatt le fog gyűrűzni az egészséges magyar rögig, abban a pillanatban tudni lehetett, amikor a kormány pszichoszélsőséges segédcsapatának női arca megnyomta a mesekönyvdarálógépen a gombot. És most itt is van: Csepel után Nagykáta is fröcsögve betiltotta a meleg királyfikat, mert hát a gyermekek természetes lelki és szellemi fejlődésénél nincs is fontosabb. Különösen olyan helyeken, ahol a másság annyira a mindennapok része, hogy a tiltást kezdeményező kisgazdapárti képviselő még a transzvesztitát is keveri a fesztivállal, és egy jövőbeni választáson a településre erőltetett deviáns transzfesztita jelölttől félti a közt. A baj csak az, hogy miközben az ember keserűen vihog a 444 abszurd hírén, eszébe jut Grecsó Krisztián regénye, a Mellettem elférsz. Benne a falu egymást lopva szerető meleg párja, a gyerekkortól a halálig titokban megélt, rettegve szégyellt szerelem, a kerti kiskapu, az alkonyat után abszolvált családiasság. Egy normális emberpár, akiknek nem elég legyőzni az ismeretlent, a rémületet, hogy ez így nem jó, nem ezt láttuk, nem ezt tanultuk, nem ez van a mesékben; hanem félni kell a falu nyelvétől, sőt kezétől is. Hogy kiverik maguk közül, aki úgymond deviáns. 2020-at írunk. Minden helyi vezető téved, aki azt gondolja, a normateremtés a feladata, illetve az, hogy vakon kövesse a fentről kapott gyűlöletkeltő mintát. Nem, ellenkezőleg: az a dolga, hogy boldog, nyugodt élethez segítse az őt megválasztókat és azok gyerekeit. És ez ott kezdődik, hogy békén hagy mindenkit, aki más. 

Holtverseny

Magyarország a fertőzöttség tekintetében a 10. a 27 uniós tagállam rangsorában, az átlagos halálozási szám mintegy fele az EU átlagának – mondta Gulyás Gergely szerdán, amikor a koronavírus-adatokat közlő kormányzati oldal 90 újabb halálos áldozatáról és 4219 regisztrált fertőzöttről tudósított. Az újságírói megjegyzésre – a kancelláriaminiszter a pandémia eddigi nyolc hónapját átlagolta, a tavaszi hullám kedvezőbb adataival szépítve a helyzetet – Gulyás így válaszolt: „ezt a méltatlan vitát az elhunytak számáról nem javaslom folytatni.”  A sértett önérzettől fűtött visszavágás pontosan fejezi ki a kormányzati látásmód lényegét. A statisztika addig a barátunk, amíg nekünk kedvez, a sajtótájékoztató akkor válik „méltatlan vitává”, amikor kellemetlen perceket okoz a miniszternek. Ráadásul, az uniós tagállamokkal „holtversenyt” folytató Gulyásban az ellenvetésig fel sem merült, hogy méltatlan lenne az EU-s országokhoz képest rangsorolni a személyes tragédiákat. Vagy, hogy a kormány képviselőjeként felelősséget vállaljon, amiért szeptemberben-októberben kétszer annyian haltak meg a fertőzés miatt, mint korábban fél év alatt összesen.  A győzelmi jelentésekre épített diskurzusban ugyanis a felelősség beismerése a bűnnél súlyosabb hibának számít. „Az ország nem állhat le” – jelmondatból amúgy is tudjuk a kimondatlant. A nyári nyitás következményeként Orbánék már szeptemberben tisztában lehettek a várhatóan megugró halálozási adatokkal, de két évvel a választások előtt nagyobb politikai kockázatot láthattak a gazdaság újbóli befékezésében, mint néhány száz (aztán hány ezer?) idős, beteg ember halálában. Így hát komoly korlátozások helyett most látszatintézkedéseket hoznak. Tiltják a kijárást, amikor senki nincs az utcán, bezáratják a táncos helyeket, de maszkban azért kocsmába, focimeccsre is mehetünk. Ha pedig a halálesetekre emlékeztetik őket, egy nekik kedvező statisztikát lobogtatnak – amíg csak egy gyászoló családtag fel nem lép a pódiumra, és ki nem üti kezükből a papírt.