Tutira megyünk

Mára Demeter Szilárd PIM-főigazgató kínosan pökhendi megjegyzéséről akartam írni, arról a vélekedéséről, hogy szerinte ő álmából felkeltve, kávé és cigi nélkül is jobb novellát ír azon írók többségénél, akik őt gyalázzák – s miközben írtam, lassan elment tőle a kedvem. Mit foglalkozzak én egy nagyzási hóbortban szenvedő kurzuslovaggal, akinek a hatalma éppen addig tart, ameddig a bálványáé, Orbán Viktoré? Valami olyasmit akartam írni róla, hogy a hatalom bástyái mögül efféle személyeskedő kiszólásokat csak olyan ember enged meg magának, akinek a pozíciójához nincs meg a kellő diplomáciai és kulturális érzéke, magyarán nem az intellektuális felkészültsége, hanem a negatív személyiségjegyei alapján alkalmatlan a tisztségére. S hogy maradhatott volna fuvolista, mert egy szimfonikus zenekar sokadik fúvósaként vélhetően kevesebb művészember cukrát verné fel az egekbe – aztán hagytam az egészet a fenébe. Végtére is, ki nekem a Petőfi Irodalmi Múzeum élén szájaló orbánista komisszár, hogy idegeskedjem miatta?

Becsuktam a laptopot, és lementem inkább lottót venni.

Legfőbb ürügyem a szelvényvásárlásra az volt, hogy (Cherchez la femme toujours!) a hozzám legközelebbi lottózóban egy fölöttébb rokonszenves hölgy dolgozik, aki pár hónapja néhány számtippet mondott, azóta a „közös” számainkat minden héten megjátszom, cserébe megígértem neki, hogy ha a „közös” szelvényünkkel nyerek, akkor felezünk. Először szerintem jogosan nézett bolondnak, de mivel hónapok óta kitartóan játszom ugyanazokat a számokat, úgy érzem, lassacskán kezd komolyabban venni. Tegnap például, amikor megemlítettem neki, hogy győzelem esetén jövök neki úgy másfél milliárd forinttal, rögtön tervezgetni kezdett: ő …-ra megy, és vesz egy lakást a nagyfiának, egyet meg a nagylányának. – Hogy hová tetszik menni? Milyen városba? – kérdeztem vissza, mert ettől a hülye maszktól nem lehet érteni, hogy a másik mit beszél, mire a hölgy ragyogó szemmel megismételte:

– Azt mondtam, tutira. Tutira megyek.

– Magának igaza van, annál jobb helyet a földkerekségen nem ismerek – bólintottam, majd fizettem, és eljöttem, pedig ha megkérdezte volna, örömmel elújságoltam volna neki, hogy én vajon mit kezdenék a magam másfél milliárd forintjából.

Írók, költők, figyelem!

Ha elviszem a héten megnyerhető 3,1 milliárd forintot, akkor a felét először is átnyújtom a lottózóban dolgozó asszonynak, hogy ne kelljen többet lottózóban dolgoznia, vegyen inkább saját üzletet. Vagy inkább kettőt, hogy mindkét gyereknek jusson.

A maradék másfél milliárd forintból pedig olyan privát irodalmi ösztöndíjat alapítok, amilyet csak akarok – és a feltételek kiírása során figyelembe fogom venni Demeter Szilárd PIM-főigazgató elvárásait is. Vagyis az odaítélésnek az lesz az egyik feltétele, hogy az írók a jelentkezésükkel együtt beadandó novellát kizárólag álmukból felverve, kávé és cigi szigorú megvonásával kötelesek megírni.

Úgy hiszem, hogy ennél több sanszot Demeter Szilárd az élettől már nem érdemelhet.