„Egyszer jóllakni”

Ez az egyetlen vakolt, színezett ház a faluban. A többi valaha fehér volt, meszelt, szép, egysorosan hosszú, elől a tisztaszoba, középen a közös konyha, a kemence mellett a suttal a legidősebbnek vagy legelesettebbnek, hátul a sose fűtött háló vastag dunyhával a többieknek aztán az állatok. Talán a maiak is így élnek odabent, a régi házak romjaiban, ledőlt vályogdarabok mögött, megroggyant tetők, elvesztett, ellopott cserepek alatt. Langyosat csiholni errefelé most is csak egy szobában lehet, arra elég a lehullott fa, innen-onnan összeszedett építési deszka, raklapdarab, adományba kapott női szövetkabát.

A vakolt ház a polgármesteri hivatal. Mi más is lenne, kérdezné, aki eleget jár az ország északi csücskeiben, ahová már nem vezet főút, csak négy számjegyű, hepehupás, töredezett. Szomorú disszonancia a nyomortelep tőszomszédságában lévő kivakszolt, netán újonnan épített községháza, akkor is, ha tudjuk: ezekre jutott egykor pályázati pénz, bolond lett volna az az önkormányzat, amelyik elugrik előle.

Beljebb megyünk. Meglepődve látjuk, mennyi ember ácsorog a folyosón. Idős asszonyok kopott mackónadrágban, kitaposott félcipőben, megfakult színű, kirojtozódott horgolt sapkában, fiatal fiúk, lányok egy szál pulóverben, pedig odakint hideg köd szitál. Kicsi helyiségbe torkollik a sor eleje, épp, hogy meg lehet odabent fordulni. Tizenegyet üt a harang – az amúgy bezárt templomban az elektromos időzítő legalább működik, erre jutott még uniós forrás –, az opálos üvegfalba vágott kis ablak felcsapódik, terebélyes, fityulás asszony dugja ki a fejét.

- Bableves van! – kurjantja el magát, s már veszi is elő a kis műanyag tányérokat. Egy merítőkanálnyi leves fér bele minden ilyen tálba, aki megkapja, mindjárt tölti is át a saját kis ételhordójába, de legtöbbször inkább kiürült, kilós tejfölös dobozba. Előbb azonban egy számot mond be, s ír alá egy papíron, ez jelzi, hány fős a család, hány embernek viszik a napi egyszer meleg levest innen a népkonyháról.

Próbálok közelebb menni, belenézni, beleszagolni a levesbe, s eszembe jut a Tragédia, Móricztól. Kötelező novella-olvasmány a földönfutó Kis Jánosról, aki legalább egyszer jól akart lakni, s „kienni” a földesurat a vagyonából. Már a húslevessel telítődve, a túrós csusza és a lencsével körített orja után a töltött káposztából egy rágósabb falat a torkán akadt, s megfulladt a gazdag ételben, amit nem bírt el vékonyka ciberelevesekhez szokott gyomra.

- Tessék csak kérni magának is egy tányérral, finom leves, a múltkor még kolbász is volt benne! – biztat az egyik idősebb asszony, aki mintha direkt a sor mellett várakozna, közel az ablakhoz, s a mögötte gőzölgő kondérhoz. Először nem értem, miért nem áll be ő is, s viszi, ami jár, aztán rájövök. Minden alkalommal hosszan, elmélyülten követi a merőkanál útját, s amikor csobban a leves előbb a műanyagtálban, később az ételhordóban, nagyokat nyel. Talán még a pupillája, s az orrcimpája is egyszerre tágul, hogy minél több látványt és illatot szívjon be, míg a maga egy szem adagjával hazaér.