Előfizetés

Vétó a vétókra

Martin József
Publikálás dátuma
2020.11.21. 19:45

Fotó: JOHN THYS / AFP
„A nemzeti jelleg a nemzetekfelettiségben bontakozik ki igazán.” (Robert Schuman)

Nem ezért hoztuk létre az Európai Uniót - szaladt ki a miniszterelnök száján, arra utalva, hogy – szerinte – a Szovjetunióhoz válik hasonló a brüsszeli integráció, ha beleszól a tagállamok ügyeibe. A megjegyzés többszörösen is árulkodó, s csupán egyik – nem is a legvisszataszítóbb – epizódja annak a folyamatos verbális agressziónak, amelyet a Fidesz-elit és a holdudvar jó ideje folytat az integráció, „Európa” ellen, s amelynek egyenes következménye a jogállamiság körül kipattant, a vétózásig fajult, nem új keletű vita. A megjegyzéshez visszatérve, először is a kisajátítás tűnik fel: az integrációs gondolat és az őssejtként létrejött Európai Szén- és Acélközösség jóval régebbi a Fidesznél, jóval megelőzi magát Orbán Viktort; másodszor nem csak az egykori Közös Piac 1958-as elindításához, hanem ahhoz a nagyon kedvező politikai klíma megteremtéséhez sem volt köze a Fidesznek, amely lehetővé tette a rendszerváltozás után a csatlakozási kérelem benyújtását az akkori Európai Közösségekhez. Három évtizede a világsajtó jobbára a közép-európai változások „sikersztorijaként” emlegette Magyarországot, de amint az elmúlt napok is megmutatták, ma fényévekre vagyunk egykori hírünktől, globális megbecsültségünktől. És végül harmadszor: a megjegyzés tipikus abból a szempontból is, hogy a budapesti kormányzó elit előszeretettel von párhuzamot az Európai Unió és a Szovjetunió között. Csakhogy – amint egy első éves politológia szakos egyetemista is tudja – ennek a párhuzamnak semmilyen alapja nincs. A nagyhatalmi diktátumokkal működő szovjet befolyási övezet nem hasonlítható az integráció működési rendjéhez, amelyhez a magyarok – a többi közép- és kelet-európaival együtt – önként csatlakoztak. A nagy hagyományú „kurucos” reflexeket előhívó brüsszeli intések éppenséggel azon alapulnak, hogy az integráció kezdettől fogva értékközösség, vagyis több szabadkereskedelmi övezetnél és jóval több annál, amit Paul Valéry mondott Európáról: „Az ázsiai kontinens kicsiny feje”. A keresztény elvek jegyében fogant szabadságeszmény gyakorlati megvalósulását az alapítók a jobboldali diktatúrákból érkezőktől (Spanyolország, Portugália, Görögország) éppen úgy számon kérték, mint az egypárti szocialista világ rendszerváltóitól: az 1993-as koppenhágai kritériumok a csatlakozás feltételéül szabták a demokratikus kormányzást, a jogállamiság kiépítését, az emberi jogok tiszteletben tartását és a kisebbségek sokoldalú védelmét. A Fidesz-elit erről éppúgy elfelejtkezni látszik, mint arról, hogy az alapító kereszténydemokrata politikusok – az európai és talán a világtörténelemben is egyedülálló konstrukciót teremtve – a nemzeti jelleget megőrizve nemzetek-feletti intézményeket is létrehoztak, éppen azt felismerve, hogy a szabad országok „képtelenek a rendelkezésükre álló eszközökkel megoldani az előttük álló súlyos problémákat”. Csaknem hetven év telt el azóta, amióta Robert Schuman egykori francia külügyminiszter, az integráció szellemi megteremtője e látnoki szavakat leírta, amelyek mit sem veszítettek aktualitásukból. Megfosztható-e a nemzetekfelettiségtől és az értékközösség-jellegtől a kezdetben hat állam által alapított és ma 27 tagú integráció? Nyilvánvalóan nem; és elgondolható-e, hogy a magyar és lengyel autoriter-antiliberális farok csóválja a 25-ök eredeti eszméit őrző liberális demokrata kutyát? A vétózásra kihegyezett helyzetig éppen az integrációról vallott, mára alapvetően különböző felfogások birkózása vezetett el. Az álláspontok a tízéves Fidesz-kormányzás alatt nagyon messze sodródtak egymástól: a mai magyar kormány már aligha kérné felvételét Brüsszelbe, és az integrációnak esze ágában sem lenne felvenni sem a mai Budapestet, sem Varsót, miközben a társadalmak – a felmérések szerint – többségükben nyugatpártiak maradtak. A konfliktus, amely a költségvetési folyamat megakasztásával ezekben a hetekben tetőzik, és amelyet újabbak fognak követni, ebből a lényegi nézetkülönbségből, sőt világnézeti szembenállásból fakad. A júliusi csúcsértekezlet maratoni vitái után a legfőbb nemzetek-feletti szerv, a Bizottság fogadtatta el a tagországok kormányaival a jogállami kritériumrendszert, s hatalmas anyagban elemezte a 27 tagország helyzetét az igazságszolgáltatás, a korrupció, a médiapluralizmus, valamint a fékek és ellensúlyok szempontjából.
Ennek az írásnak a kereteit messze meghaladná az aggályosan pontos és részletekbe menő vizsgálódások egybevetése, elég legyen most csak annyit megjegyezni, hogy kritikai megjegyzést nagyon sok tagállam kapott; a budapesti kormányzat – amint várható volt – a korábbinál egy fokkal élesebb, de azért nagyon kimért feddésben részesült. A jelentés készítői szóba hozták aggodalmukat a bírói függetlenséggel kapcsolatban, elégtelennek minősítették a korrupciót ellenőrizni hivatott független intézményeket, szóvá tették egyes nemzeti vállalkozások és a hivatalos politika összefonódását, megkérdőjelezték a Médiatanács függetlenségét, s nem kerülte el a figyelmüket – hogy’ is kerülhette volna?! – a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) létrehozása, amely a médiakoncentráció révén eleve veszélyezteti a médiapluralizmust, a fékek és ellensúlyok szempontjából pedig különösen aggályosnak ítélték a független intézményekre és a civil szervezetekre nehezedő nyomást. Dióhéjban és leegyszerűsítve ez a magyar elemzés összefoglalója, amelynek készítői találtak pozitív elemeket is: úgy ítélték meg, hogy az „eljárások hosszát tekintve” jól teljesít az igazságszolgáltatási rendszer, és itt magas fokú a digitalizáció. A kifogások senkit nem lephettek meg, annál inkább a régóta érlelődő szándéknak a kinyilvánítása, hogy e pontosan és szakszerűen megfogalmazott kifogások orvoslásától, tehát a jogállami kritériumoktól tehetik függővé az uniós pénzek kifizetését. A nyári csúcstalálkozón a két renitens kormánynak sikerült elérnie a feltételek puhítását, ám az Európai Parlament nagy többséggel mégis a szigorítások mellett foglalt állást, amiről ismét az őszi politikai évadot beharangozó cikkében a kormányfő így írt: „A megegyezések és kompromisszumok útján kell maradnunk, és végre kell hajtanunk a nyáron tető alá hozott grandiózus pénzügyi-költségvetési terveinket, mondjon akármit is az Európai Parlament.” Mondott, s nem is „akármilyent”: a nagy Fidesz-haragot kiváltó szavazásban az EP négy „centrumpártja”, a szociáldemokraták, a liberálisok és a zöldek mellett a magyar kormánypártot felfüggesztő, de soraiból nem kizáró Európai Néppárt is részt vett. A világ talán legsajátosabb, soknemzetiségű és igen sok pártból álló parlamentjének eljárását a harmadik legfőbb magyar közjogi méltóság minősíthetetlen szavakkal illette: megfogadom Esterházy Péter intelmét, vagyis bizonyos színvonal fölött nem szabad bizonyos színvonal alá menni, ezért nem részletezem Kövér László országgyűlési elnök „moslék-koalíciós” kitételét. Kövér és Orbán is első számú közellenségnek tekinti a liberalizmust, s úgy állítja be, mintha a konzervativizmus legfőbb ellensége a vele teljességgel összeegyeztethetetlen liberalizmus lenne. Ami persze filozófiai, eszmetörténeti és politikai abszurditás, vegyük csak például John Stuart Mill és John Rawls, Eötvös József vagy akár gróf Tisza István életművét. De a Fidesz-retorikában nem az elemzés viszi a prímet, hanem a gyűlölködő címkézés és a hatalmi-ideológiai elfogultság: ebből a szempontból is riasztó Soros György visszatérő gyalázása. Maga Orbán többször is kifejtette, hogy a brüsszeli intézmények Magyarországra kivetett hálóját a magyar származású üzletember szövi, legutóbb éppen „pókként” emlegetve Sorost. A nemzetközi üzleti világ 90 éves szereplője mozgatná az uniós intézményeket? – ez a beállítás lekicsinyli, sőt kétségbe vonja az EU-testületek autonómiáját. Másfelől Soros folyamatos rágalmazása morálisan is elfogadhatatlan, és hosszú távon visszaüt, mert egyszer kiderül majd, hogy a nyitott társadalom szószólójának nevét és működését – üzletemberi tevékenységétől szinte függetlenül - a történelem megőrzi, ám az anti- vagy illiberális és szabadság-ellenes okoskodások a téveszmék kukájába kerülnek. Éppen ez a tétje a héten lezajlott és a további vétó-vitáknak: a „húzd meg, ereszd meg” orbáni taktikája az EU-val szemben kétségtelenül az eddiginél magasabb szintre emelkedett, de a látszat ellenére sem a nemzetközi viszonyok – Trump veresége, a Brexit, a középpártok európai megerősödése -, sem az idő nem kedvez a teljes szakításnak; ezért a magyarok és lengyelek – a „két jóbarát” – a megfelelő taktikai pillanatban bizonnyal vissza fognak lépni. A realitások emelnek majd vétót a vétókra. Orbánénak tudomásul kell venniük, hogy valamilyen kritérium-kontrollt el kell viselniük; az ellenzéknek, hogy a Fidesz autoriter rendszerét – a többi között a nagyon sokágú tagállami összefonódás miatt – nem Brüsszelből fogják megdönteni, az unión pedig úrrá lesz az a meggyőződés, hogy a belső bomlasztókkal szemben a legjobb taktika az előremenekülés, vagyis a ”mindig szorosabb” integráció, aminek látványos példája volt, hogy – először a történelem folyamán – a tagállamok helyett a Bizottság vette föl az irdatlan mennyiségű, 750 milliárd eurónyi hitelt. A kormányfő és a Fidesz-elit könnyen kicsúszhat az időből, és belpolitikai csapdába kerülhet, ha a beszűkülő nemzetközi mozgástérben túl sokáig veszélyezteti a költségvetési keretből és az említett Next Generation alapból várható mintegy 50 milliárd dollár folyósításának elindítását. Ahol jogállam van, ott nincs mitől félni a kritériumok számonkérésétől, mondta Manfred Weber néppárti vezető, aki aligha ismeri Illyés halhatatlan versének híres sorát, amelynek EU-s parafrázisa így hangozhatnék: hol jogállam van, ott jogállam van, de ahol nincs – ott nincs.

Macronómia

Galgóczi István
Publikálás dátuma
2020.11.21. 16:49

Fotó: Mushfiqul Alam / AFP / NurPhoto
Franciaországban kiengedték a düh, és a terror dzsinnjét a palackból. Direkt nem írtam „dzsihádot”, mert ennek a szónak egészen más a jelentése. Természetesen számomra is értelmezhetetlen Emmanuel Macron kijelentése és sok kérdés megfogalmazódik bennem: Mikor nem volt válságban az iszlám? Most milyen állapotban van a kereszténység? Volt-e már a kereszténység is válságban? Az elnök kijelentése azért is bájos, mert a franciák és a muzulmánok történelme sokszor volt közös. 

A franciák és az iszlám

Marseille-ben született az algériai berber bevándorlók gyermeke Zinédine Zidane, aki Franciaországot a történelme során először, az 1998-as foci VB-n arany, 2006-ban pedig ezüstéremhez juttatta. Vajon ki nyert 1998-ban? A franciák, vagy a berberek? A kereszténység vagy az iszlám? Pedig a muzulmán algériai bevándorlók gyereke is jól tudja, az Idegenlégió, amit a „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” jelszavának megszületése után alapítottak, XIX. században többek között az ő népét is mészárolta. Mégsem haragszik senkire sem. Szintén a XIX. században, a francia gyarmatbirodalom szülte a „Szenegáli lövészek” egységét, amelyben muzulmán katonák is harcolt, akárcsak a zuávok osztagaiban. Igaz, ez utóbbiban az arabok helyét idővel felváltották az európaiak. De Párizs nem csak ezeket a muzulmán katonákat fegyverezte fel. Hanem például Bagdadot is, és a Szaddám-érában (1979-2003), támogatta az iraki atomprogramot. Miután Napóleon seregei partra szálltak Egyiptomban (1798), a francia hadvezér több beszédét is iszlám vallási formulákkal kezdte, arabul öltözködött. Az egyiptomi francia csapatok főparancsnoka, Jacques-Francois Menou (1800-1801) muszlimként egy helyi hölgyet vett feleségül. És a franciák, Egyiptom történelmében először, az Azhar szunnita teológiai egyetemen végzett vallástudósokat az általuk kialakított államigazgatási posztokba ültették. Francia volt az I. István királyunknak koronát küldő II. Szilveszter pápa is (999-1003), aki fiatalon egy hosszabb tanulmányutat tett a muzulmán arabok lakta Spanyolországban, és annyira lenyűgözte az iszlám bölcsessége, hogy pápaként bevezettette az arab számok használatát Európában. Szintén francia volt II. Orbán pápa, aki – természetesen – Franciaországban hirdette meg az első keresztes hadjáratot (1095), amelynek egyik vezetője, Remete Péter abban az Amiens nevű városban született, ahol Macron is. A szíriai Maarrában történtekről (1098) így írt a frank krónikás: „Maarrában a mieink üstökben főzték meg a felnőtteket, a gyermekeket pedig nyársra húzták, megsütötték és felfalták”. Mindez a Libanonban született, ma Franciaországban élő libanoni író, Amin Maalouf (1949-) A keresztes háborúk arab szemmel című könyvében olvasható. Az iszlám és a kereszténység közötti első nagy törés éppen akkor, az első keresztes hadjáratkor éveiben történt. A muzulmánok nem értették, hogy vadidegenek miért akarják őket megölni, imahelyeiket lerombolni, annak ellenére, hogy bár voltak a két vallás között atrocitások, de a helyiek alapvetően békében éltek egymás mellett. Sok muzulmán számára még ma is a legveszélyesebb ellenség a keresztes. Oszama bin Láden is kereszteseket írt dzsihádra hívó fatvájában (fetva), és nem keresztényeket. Francia volt a Templomos Lovagrend egyik megalapítója, és a második keresztes hadjárat ideológiai atyja, Clairvaux-i Bernát (megh. 1153), akárcsak a VII. és a VIII. keresztes hadjáratok főszereplője IX. Lajos (megh. 1270) francia király, aki katonai „sikerei” alapján inkább a hittanórákon tananyag, és nem a hadtudományok világában. Az uralkodó sírja még ma is látható a tunéziai Karthágóban lévő katedrálisban. A már említett Bernát a Templomos Lovagrend megalapítását segítette, a francia V. Kelemen pápa pedig 1311-12-ben a vienne-i zsinaton felszámolta azt, és a keresztes hadjáratok eredménytelensége miatt, előtérbe helyezte a missziókat, és elrendelte az arab nyelv tanítását Európában.

Isten szava

Minden vallásban vannak tabutémák, az iszlámban is: Isten, a vallás, a Korán, és Mohamed. Minden muzulmán számára természetes, hogy Istenről rosszat, vagy csúnyát nem mond, ezért is elképzelhetetlen egy a magyar nyelv teljes szókincsét bemutató magyar-arab, arab-magyar szótár elkészítése. Az iszlámot sem szabad kritizálni, mert ezt minden muzulmán személyes sértésként értelmezi. Természetesen a muszlimokat lehet, de a kettő nem ugyanaz. A Korán Isten szava, melyet a Teremtő Gábriel arkangyal közvetítésével üzent meg Mohamednek. Ezért, pl. a muzulmánok a Koránra nem tesznek semmit sem, még egy szemüveget sem, mert ezzel megsértik Istent. Mohamed próféta számukra a „Tökéletes Ember, al-Inszán al-Kámil.” Ugyanakkor őt nem lehet isteníteni, és őhozzá nem lehet imádkozni sem, mert mindezeket tiltja a vallás. Viszont a tökéletességét senki sem kérdőjelezheti meg, és nem űzhet belőle gúnyt. A 632-ben meghalt arab férfi - Mohamed - egy személyben volt próféta, bíró, hadvezér, családapa, férj, nagyapa. Az életében mindenki megtalálja azt a kapcsolódási pontot, amiért a példaképe lehet. Az iszlám szerint Mohamed volt a kinyilatkoztatott monoteista világvallások – judaizmus, kereszténység, iszlám – utolsó prófétája, vele zárult le az a prófétai láncolat, ami Ádámmal elkezdődött. Tehát az iszlám számára Ádám, Noé, Mózes és Jézus is egy próféta, és senki sem lehet Isten fia, mert Istennek nem lehet gyereke. Mivel a muzulmánok a Biblia prófétáit is elfogadják, ezért egy számukra Mohamedet ért sértésre sosem fognak úgy reagálni, hogy meggyalázzák a többi prófétát. Amivel vissza tudnak vágni, az a holokauszt tagadása, vagy az izraeli zászló elégetése. Viszont a holokauszt tagadása nem antiszemitizmus, az izraeli zászló elégetése pedig nem egy zsidó vallási jelkép meggyalázása. A „poénkodással” pedig vigyázni kell, mert ami az egyiknek vicces, az a másiknak sértő lehet. Természetesen egy rosszul elsült vicc nem lehet az agresszió, vagy gyilkosság oka, de a Mohamed karikatúrákat közlő Charlie Hebdo a tengerbe fulladt kétéves kurd kisfiú, Alan Kurdi halálából is viccet csinált, amin nagyon sokan, még a keresztények közül is felháborodtak. A karikatúrák újbóli leközlése, és az elnök kijelentése miatt felbolydult a félhold világa. És ezt az „Isten adta lehetőséget” sok érintett politikus ki is használta, ugyanis a franciákat kritizálva le tudta csillapítani iszlámista ellenzékét. Bangladesben 50 ezer ember ment az utcákra, de nemtetszésének adott hangot a pakisztáni miniszterelnök, Imrán Khán is, akit már 2019-ben távozásra szólítottak fel az iszlámisták. A francia elnökkel telefonon beszélt az egyiptomi államfő, Abd al-Fattáh Sziszi, aki az országa határain belül, és a nemzetközi politika színpadán is folyamatosan vívja dzsihádját a Muzulmán Testvérek dzsihádja ellen. (Vajon melyik dzsihád az igazi? Isten tudja.) És az iszlám világ legtekintélyesebb vallási vezetője, az egyiptomi Azhar Egyetem fősejkje, Ahmed et-Tajjeb is megbocsáthatatlannak nevezte a történteket. 

Képtelenség

A VII. században megszületett iszlám megdöbbenve tapasztalta, hogy a bálványimást elítélő kereszténységben milyen sokan imádkoznak képek, és szobrok előtt. Ezért kitiltotta a vallási témájú képeket és szobrokat az imahelyekről, mondván, a kép elvonja a hívő figyelmét Istentől. Ezért a mecsetek falait stilizált virágminták, vagy Korán-feliratok díszítik. Ez a gondolat nagy hatással volt III. León (megh. 741) bizánci császárra, aki 725-ben megparancsolta az ikonok összetörését. De ami szép, az szép; és ezt már a középkori arabok is így gondolták, ezért a damaszkuszi nagymecsetben lévő ókori mozaikokat meghagyták, akárcsak Keresztelő János sírját. És a Konstantinápolyt elfoglaló (1453) II. Mehmed már olasz mesterrel, Gentil Bellinivel festette meg magát. Mindezek ellenére a középkor folyamán a nem arab muzulmán területeken – Törökország, Irán, India, Afganisztán – csodálatos növényeket, állatokat, embereket ábrázoló miniatúrák születtek. És persze a nem arab művészek a Prófétát is lerajzolták. Az arcát fehéren hagyták, vagy egy kendővel letakarták, de a bátrabbak az arcot is megmintázták. A XX. században pedig elkészült az első film a Prófétáról. Természetesen az amerikai stáb több ország, Egyiptom, Szaúd-Arábia, Libanon vallási szaktekintélyeinek is kikérte a véleményét. Bár az Azhar engedélyezte a forgatást, a szaúdi Iszlám Világ Ligája ellenezte, annak ellenére, hogy a filmben – Az üzenet, The Message (1976) – olyan világsztárok játszottak, mint Anthony Quinn és Irene Papas. A téma érzékenysége miatt Mohamed nem szerepelt a filmben, hanem amikor ment, vagy tett valamit, akkor csak a kamera mozgott, és a próféta szemszögéből mutatta a világot, illetve egy mesélő, egyes szám harmadik személyben elmondta, hogy a Próféta mit mondott. Nem jártak ilyen szerencsével az 1926-ban megálmodott film alkotói. A színészt, aki Mohamedet alakította volna, Júszuf Vahbit (1898-1982) halálosan megfenyegették, ezért a forgatás elmaradt.

Kinek szurkolunk?

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.11.21. 14:30

Fotó: KISBENEDEK ATTILA / AFP
Labdarúgó válogatottunk Izland elleni sikere után, amely biztosította részvételét a jövő évi Eb-n, természetesen az összes közszereplő csillogtatta a szemét, örült, gratulált, hitet téve a mindent felülíró nemzeti (sport)egység mellett. Magyarok vagyunk, a magyar csapatnak szurkolunk, boldoggá tesz a magyar diadal. Másnap az ATV A nap híre című műsorában Krug Emília mégis fölvetette, hogy mintha most is érződne a politikai megosztottság a társadalomban, egyeseknek nem dobog igazán büszkén a szíve. A vendégek, akik ide nem kormányoldalról érkeznek, értetlenkedve reagáltak: ugyan, ez egy nagy siker, ők is keményen szurkoltak neki, bravó, jaj de jó. De a politikus vendég hozzátette, a stadionépítéseket azért így is elítéli, csak külön kell választani a dolgokat. Majd jött egy zárójelesnek szánt szociológus-kommentár: „Nézzük meg a győztes gól lövőjét. Neki mi köze a magyar stadionépítésekhez? Külföldön játszik, szerencsére negatív lett a tesztje, beült az autóba, és hazajött, hogy gólt lőjön. A másik góllövőnk pedig Franciaországban született, és megkapta az állampolgárságot a közelmúltban, és ezáltal… Ez egyébként egy érdekes dimenzió. Az aki a migráns kérdésről gondolkozik, hogy itt viszont nekünk lett egy olyan pozitív tapasztalatunk, hogy mi van akkor, hogy ha egy tehetséges ember besegít a magyar válogatottnak.” A pedáns örömmámorban a Telex is megengedett magának hasonló irányban egy kis szurkálódást. Szerzője a körülmények szerencsés alakulásán túl három dologban látja a siker zálogát: az idegenlégiósban, a honosított franciában és az olasz edzőben. Apró bánata: „Elgondolkodtató, hogy az idestova tíz éve tejben-vajban fürösztött akadémiánk helyett a honosítás volt a legfőbb fegyverünk.” Ezek szerint, ha a pályán lévő öt volt akadémista közül lő valaki gólt, akkor nincs öröm? Se okunk, se jogunk megkérdőjelezni, hogy az újságíró és a nyilatkozók a válogatottnak szurkoltak. De érdemes őszintén eltöprengeni a problémán. A drukkolás önfeledt érzelmi elköteleződés. Nem lehet irányítani. Az ember tudja, hogy hazája sportsikerét el kell ismerni, büszkének kell lenni rá. De hogy mit érez a mérkőzés alatt, hogyan billeg a szíve, azt nem képes kontrollálni. És előfordul, hogy legbelül nem kívánja a sikert. Aminek rengeteg oka lehet. Nem szeret játékosokat, klubokat, ahol játszanak. Idegesíti a riporter, a hangulat, amit a média teremt az esemény köré. Kirekesztettnek érzi magát. Vagy éppen nem ért egyet hazája adott ideológiai-politikai kurzusával. Szégyelli, hogy rávetíti a nemzeti csapatra, nem biztat rá senkit, de most épp így érez, hiányzik belőle a mély szeretet. Ahogy szüleinket, testvéreinket, családunkat sem szeretjük mindig, miközben mindent megteszünk értük. Minden társadalomban van megosztottság, elkerülhetetlenek a hazával kapcsolatos érzelmi hullámzások. A sport sem a nemzeti egység, hanem a nemzeti összetartozás megélésére teremt jó lehetőséget. Amiben fontos szerepet játszhat a közmédia. Emlékezzünk csak Szepesi Györgyre, legendás rádióközvetítéseire! Az emberek többsége nem volt híve a létező társadalmi rendnek. De az ő mosolygós, játékosan lelkes hangja le tudta választani a sportot a politikával szembeni ellenérzésektől, és a közösségérzet ünnepi szférájába emelte. A sajtó, majd a televízió is megtalálta az ehhez szükséges hangnemet. Utóbbi sportriporterei tudták, hogy a látványt fölösleges túlhangolni, hagyni kell, hogy a néző maga olvadjon fel benne. És képesek voltak a helyükön kezelni az eredményeket. Vitray Tamás például elképesztő kulturáltsággal oldotta meg, hogy a szovjetek elleni mexikói 0-6 drámája ne jelentsen nemzeti tragédiát. A mai M4 csatorna csapatára sem lehet igazán panaszunk. Talán ifj. Knézy Jenő lóg ki (remélhetően nem örökre) a sorból. Méltán népszerű apja is kedvelte a lelkesebb hangütést, de az ő szenvedélyessége már agresszív. Ráadásul semleges meccseken is megenged magának elfogult tónusokat. De a közvetítések többsége kedélyes, közösségteremtő hangulatú. A válogatott focimeccsek stábja is jó munkát végez. A stúdióban Petrovics-Mérei Andrea, Berkesi Judit, Molnár Mátyás kulturált szurkolói hangon beszélget a meghívott szakértőkkel, akiknek bölcsességét jó keretek közt tartja Bozsik Péter. Hajdú B. István pedig változatlanul el tudja hitetni, hogy nem a stadionból közvetít, hanem mellettünk ül a képernyő előtt. Közelebb tudja hozni az embereket egymáshoz és a nemzethez ez a családias atmoszféra. Hogy sokan mégis kint maradnak, részben a közmédia egészének köszönhető. Kendőzetlen kormánypártiságának, amely ráerősít a társadalom megosztottságára. Ami a sportcsatornára is beszivárog. A meccsek szünetében elsütött egyperces hírösszefoglalók provinciális propaganda jellege (kormánysikerek kontra migránsok) azonnal eszünkbe juttatja, hol élünk. Egy nacionalistára hangolt államban, amelynek vezetése korlátlan hatalmat érez a kezében, és kirekesztő megjegyzéseket tehet. Aki nem híve a kurzusnak, megalázottnak érezheti magát. És bár nem akarja, ez gátolhatja természetes szurkolói szimpátiájának megélését.