A mintaság örömei

Minta lettem. Ha én nem kérem a főtt karalábét a húslevesből, akkor a hatévesem is azonnal rávágja: ő sem szereti. Sosem szerette. Nem is fogja. Ha reggel nem öltözöm át azonnal, akkor kijelenti, hogy ő is pizsamában marad, hiszen úgy sokkal kényelmesebb. Ha könyvet veszek a kezembe, mert mostanában ez már munka is, akkor előbb vagy utóbb odasündörög, és ő is „olvasni” kezd. Most épp egy karácsonyi katalógus a kedvence, azt böngészi, ami gyereknyelven azt jelenti, hogy percenként mást és mást kellene rendelnünk belőle: a versenypályától a karácsonyi díszekig.

Nem készültem erre. Igazából nem is hittem volna, hogy egyszer minta leszek. Én író szerettem volna lenni, abból sem a mintának való. Inkább az a fajta, aki csak úgy láthatatlanul bóklászik a művei körül, azok megtűrt árnyéka. És ha épp nincs friss mű, akkor ő sem érdekes. Érdektelenségből jön, és oda is húzódik vissza, ha az a kis fény, ami egy-egy könyvre hullni tud, kihuny. Annyian vágynak manapság szerepelni a már hivatásos szereplőkön túl, hogy lassan már nem is embereket, karaktereket, teljesítményt látunk, csak a puszta jelmezt és benne a mutogatás égető vágyát. Ez a vágy van az arcok helyén. Nem is értem, hogy egy-két műsorban miért érdekes az, hogy kit rejt a maszk? Senkit. Pontosabban egy másik maszkot. Amely épp oly rafinált és kiszámított, látványosságnak szánt, mint az első.

Ez a minta viszont, amit Dusi vesz át nap mint nap, nagyon is élő, és mentes a megjátszástól. Őszinte igazodás. Vélhetően velem is ez történt az ő korában és olyan természetesen, hogy fel sem tűnt. Vagy olyan erős volt a következő, szintén természetes szakasz, a lázadásé, a minta felrúgása és megkérdőjelezése, hogy ki is ment a fejemből, hogy egyszer én is pont olyan akartam lenni, mint az apám. Hogy mi sem volt magától értetődőbb, mint beállni a sorba, végtelen tükörként adni vissza a múltba nyúló generációkat. Sajnos, ma néha sokkal élesebbek bennem a veszekedések, mint volt az ösztönös igazodás. Pedig én is miatta kezdtem el horgászni, miatta rajongok a világháborúról szóló könyvekért (örök vitánk volt, hogy Pearl Harbor megtámadásáról tudtak-e az amerikaiak vagy sem), és van bennem még sok-sok átvett mozdulat, gesztus, kifejezés. Ám ezek már végletesen összekeveredtek a sajátjaimmal, vagyis azokkal, amelyeket sajátjaimnak hiszek.

De ha én ezt tudom, akkor jobban figyelek. Igyekszem több bölcsességet és műveltséget, világban való jártasságot beszerezni, hogy megfeleljek a hirtelen rám zuhant felelősségnek. Talán okosabb lett volna megkóstolni annak idején a karalábét, és még ezer mást, hogy ne a finnyásságot lássa rajtam, hanem nyitottságot ezeregy íz iránt. Ezt is apámtól hozom egyébként, aki bárhol jártunk a világban, bármilyen étterem rafinált étlapját vette is a kezébe, többnyire hasábburgonyát rendelt natúr szelettel. Én már tudatosan küzdöttem ez ellen, és fedeztem fel az ázsiai konyhát, kóstoltam bele örménybe, indiaiba és arabba, már a magam keretei között. Túl egzotikusat például nem bírnék lenyelni, a birkaszemtől vagy az osztrigától kiver a víz. Valami ösztönösen ellenáll bennem. És az árnyékát sem ugorhatja át az ember: a karfiolról ma is úgy képzelem, hogy Isten rosszkedvében teremtette. Viszont ezt már nem hangsúlyozom a hatéves előtt. Hallgatok, és úgy teszek, mintha mennyei csemege lenne a tányéromon, majd amikor nem figyel, szépen átcsúsztatom a nejemnek. Miközben tudom, Dusi radarjai nagyon hamar kiszúrják a hamisat, a didaktikusat. Csak azt fogadja el, amit igaznak lát. Parancsolni meg nem akarunk, ahogy a zsarolás sem pálya. A nagyszüleim még imádtak így megetetni abból, amit nem nagyon akartam: ezt a falatot apáért, ezt anyáért, ezt a világbékéért.

Vajon lehet-e készülni erre, morfondíroztam tovább magamban. Lehet-e készülni a mintaságra? Lehet-e gyúrni rá? Fejleszteni? Vagy az a legjobb, ha csak hagyjuk, hogy az evolúció, az idő vagy a civilizáció (vagy ez mind együtt) tegye a dolgát? És persze áttestálni sem lehet. Hogy matekban inkább Gézához, idegen nyelvek tekintetében Imréhez, ezermesterség tekintetében pedig a villanyszerelő ismerősünkhöz igazodjon. Majd fog. Ha felnő. Ha el tudjuk hitetni vele, hogy a világ alapjában véve nem kényszer, nem alá-fölérendeltség, hanem lehetőség. Jó érzékkel, kíváncsisággal, alázattal pedig azt vesz majd ki belőle, amit akar. Meg amit a képességei engednek. Aztán majd ő is ott áll mintaként, régi-új gesztusok tárházaként.

Szeretném kinagyítani a pillanatot, mint egy fényképet. Ahogy popcornnal és almás pitével felszerelkezve drukkoljuk ki a magyar csapat győzelmét Izland ellen. Ahogy pont úgy fogja a fejét Gulácsi potyagóljánál, ahogy én, miközben mindent elkövetek, hogy ne káromkodjak hangosan. És aztán persze a váratlan győzelemnél is ugyanígy. Hallom a hangom, ezért nem szabad feladni. Pedig már feladtuk rég. Aztán nevetünk ezen is. Jó lenne eltenni ezeket a pillanatokat, a mintaság apró örömeit. De a fénykép szűk, a memória csalóka. Az emlékek kiperegnek az ujjaink közül, mint a legfinomabb homok. Minél inkább szorítom, annál inkább.