Az igazságügy-miniszter megéhezett a kora délutánban. Kínzóan, halasztást nem tűrően. Úgy szorította ökölbe gyomrát a sürgető éhség, hogy azt hitte, a könnye is kicsordul. Az ételrendelést követő várakozás soha véget nem érő tortúrának tűnt, ahogy azt is biztosra vette: éhen hal, ha el kell autóznia egy étteremig, és hosszú percekig malmoznia az asztalnál, mire szervírozzák ebédjét. Ugyan átfutott az agyán, hogy kinyittatja a 14 órakor bezárt minisztériumi menzát, de belátta, bármilyen készségesen donganák körül a közalkalmazott szakácsnők, ez sem jelent azonnali táplálkozást. Már majdnem átvette az irányítást a kajahiszti, amikor bevillant a járdán reggel átlépett szórólap képe: családias kifőzde ajánlotta magát mindössze kétépületnyire a tárca épületétől.
Mint a reménybeli magyar rakéta, úgy startolt a miniszter, és máris töltött káposztát (jó csomborosat) rendelt. – Na még, – motiválta közvetlen stílusban a korpulens ételosztó szakembert, aki elértette az idők szavát, és húszcentis tölteléktornyot épített a miniszter tányérjára. – Kenyér négy, az egyik feltétlen sercli, – kommandírozott a tárcavezető, és dúsra pakolt tálcájával elsuhant a kassza mellett. – Majd utána – vetette oda, így jelezvén, hogy van benne valamiféle fizetési hajlandóság, akkor is, ha megtöri az eljárásrendet, és nem fogyasztás előtt fizet.
Öt perc múltán az utolsó zsírcseppeket itatta fel a sercli kiszakított belével (és talán a blézer is megfeszült leheletnyit), érzékszervei kiszabadultak az éhség béklyójából, és már azt is tudta értékelni, milyen klassz az ószeresnél turkált paraszttányér rajzolata, milyen meghitten kopottak a XX. század elejéről származó alpakka evőeszközök. Körbenézett, a nagy pocakos szakember épp a kasszírnőnek csapta a szelet, az eszcájg észrevétlenül süllyedt el az aktaretikülben, amely azonban a tányér elnyelésére nem bizonyult teljesen alkalmasnak.
– Sebaj, ha kivillan a pereme, hát kivillan, legyintett a tárcavezető, és elkurjantotta magát, miszerint: máglyarakást! A személyzet alázatosan jelezte, hogy a kívánt édesség nincs, és rétest kommendált, de a tárcavezető megkötötte magát, hogy neki márpedig más nem kell, máglyarakás viszont nagyon. A pénztárosnő a helyzet feloldhatatlanságából azt a következtetést vonta le, hogy a vendég kiegyenlíti a számlát és távozik, de tévedett. A miniszter megtagadta a fizetést, mondván: nem kapta meg, ami jár neki, és amikor a vita hevében felszólítani merészelték, hogy legalább az általa használt evőeszközt és tányért visszaszolgáltatni szíveskedjék, egyenesen személyi szabadságának korlátozását emlegette, és rögvest tárcsázta kollégáját (nevezetesen a belügyminisztert), hogy azonnal érkezzenek rendőrök, és regulázzák meg a szemtelen alkalmazottakat.
Pont ennyire abszurd, hogy Varga Judit arról beszél, az EU kiéhezteti (vagy legalábbis ez a szándéka) Magyarországot. A közösség feltételezett „kiszárítási technikája” mindenesetre nagyon sajátos, úgy próbálja elsorvasztani hazánkat, hogy évi mintegy 2000 milliárd forintot biztosít, illetve a tervezett gazdaságmentő csomagból is körülbelül 2500 milliárdot csoportosítana át – csak azt nem akarja, hogyha „ingyenebédet” ad fel, akkor az asztaltársaságból bárki eltüntesse a szerviz egyes darabjait. Márpedig a „kössük a pénzosztást a jogállami működéshez” elv ellen prüszkölő magyar kormány épp ezt akarja: az eszcájglopás jogát szentesíttetni.
Persze lehet, hogy mindössze arról van szó: a hatalom visszatalálna egy szép nemzeti hagyományhoz, miután sikerült helyesen értelmeznie az évszázadok óta rosszul tolmácsolt mondást. A kormányzati interpretációban ugyanis az, hogy lovas nemzet vagyunk, nem azt jelenti, amire minden épeszű ember gondol, hanem azt, hogy mindent meglovasítunk, ami nincs odahegesztve. Pontosabban azt is, csak az időigényesebb. Ebben a logikai sorban pedig teljesen természetes, hogy az igazságügy-miniszter a kvázi lopásügyi miniszter, és mivel a tárcavezetők munkaköri leírásának kidolgozása nemzeti hatáskör, az EU részéről így egyértelmű orcátlanság nem engedni, hogy Varga Judit tegye a dolgát, és – a lenyúlási hatékonyság javítása érdekében – visszareszelje a jogállamot.
Persze ha az unió sorosista, liberális és marxista képződményei figyelmeznének a magyar miniszterelnök bölcs szavaira, sokkal kevésbé feszülnének rá piti ügyekre. A pálinka – Orbán Viktor szíves közlése szerint – alapélelmiszer. Így hát ajánlott minden étkezésnél bevenni mondjuk egy deci 60 fokos, selymes szabolcsi almát, és máris derűs kuncogással lehet tudomásul venni, hogy „már megint mit is csinál ez a Viktor”. Ha úgy tetszik, a pálinka egyfajta szellemi önvédelmi eszköz – hiszen a szociológiában alapvetés, hogy kell egy kis mákony a nehézségek (legyen szó szükségről vagy autoriter rendszerről) elviseléséhez/túléléséhez. Valószínűleg nem véletlen, hogy mifelénk szabadon lehet gyümölcsszeszt főzni – a kormányfő kegyelméből.
