nők elleni erőszak;bántalmazás;világnap;

2020-11-25 08:00:00

Különutas felmérés a nők bántalmazásáról

Oda-vissza lépeget a magyar kormány a nők elleni erőszak visszaszorításában, de nem ad ki adatokat és a következő évtized női akciótervében meg sem említi a kérdést.

Ma van a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja. 1981 óta ilyenkor a Dominikai Köztársaságban meggyilkolt emberi jogi aktivista a Mirabal nővérekre emlékeznek, de mindenhol egyfajta számvetés is készül, hogy az adott ország hogyan áll a nők bántalmazásának megítélésében és megakadályozásában. Nos, Magyarországon meglehetősen felemás a helyzet. Az egyetlen nemzetközi összehasonlításra alkalmas felmérés 2012-ben született, eredményeit két évvel később hozták nyilvánosságra, ebben a közepesnél kevéssel jobb eredményt értünk el. Nemzetközileg elfogadott adat, hogy a nők majdnem fele élete során átél valami számára megalázó, megfélemlítő helyzetet, bántalmazzák, vagy lelkileg gyötrik, netán erőszakkal kényszerítik szexuális kapcsolatra. Más, civil szervezetek által végzett kutatások ugyanakkor azt mutatják, hogy a nők ellen elkövetett fizikai vagy lelki bántalmazás, erőszak nagyon magas arányban rejtve marad. A legtöbb szakértő egyetért abban: az erőszak alapja, hogy az élet számtalan területén nincs egyenlőség a nemek között, s ez Magyarországon fokozottan igaz.

Ahogyan azt korábban a Népszava is megírta, a néhány nappal ezelőtt nyilvánosságra hozott „A nők szerepének erősítése a családban és a társadalomban” címet viselő, a következő uniós ciklusra szóló magyar akciótervben egyetlen szó sem szerepel a nők ellen elkövetett erőszakról. Ezt Sáfrány Réka, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség elnöke már június végén szóvá tette, amikor a stratégiáról az igazságügyi tárca nők jogaiért felelős tematikus munkacsoportja is egyeztetett. Most kérdésünkre hozzátette, hogy levélben is kérték a minisztériumot, hogy az uniós elvárásoknak csak a nők helyzetének komplex kezelésével lehet megfelelni, és nem lehet kihagyni a családon belüli, kapcsolati erőszak kérdését sem, de Beneda Attila családpolitikáért felelős helyettes államtitkár azzal hátrált ki az érdemi válasz elől, hogy ez a kérdés más megközelítést igényel, mint amit az akciótervnek szánnak. A június 23-án megtartott beszélgetés interneten elérhető emlékeztetője szerint ugyanakkor nem adott részletes magyarázatot, mi lenne a más megközelítés. A tanácskozáson egyébként valamennyi jelenlévő női civil szervezet elfogadhatatlannak nevezte a nők elleni erőszak kérdésének kihagyását az uniós pénzek érkezését is befolyásoló női akciótervből. Külön is szóba került a fogyatékos nők hatványozott kiszolgáltatottsága és az állami segítőrendszer felkészületlensége ilyen esetekben csakúgy, mint a szexuális másságukat vállalóknál, pedig ezek között a párok között is előfordul a kapcsolati erőszak.

Sáfrány Réka is megerősítette, hogy a nők elleni erőszak mértékét, elterjedtségét nem lehet pontosan megítélni, hiszen nincsenek összehasonlítható adatok Magyarországon. A civil szervezetek csak saját tapasztalataikból tudnak kiindulni, a rendőrség és az ügyészség adatbázisai pedig nem összevethetők (lásd a táblázatot). Tisztább képet lehetne kapni, ha hazánk csatlakozna az Eurostat koordinálásában folyó reprezentatív nemzetközi felméréshez, de amikor a Női Érdek rákérdezett erre, az igazságügyi tárca azt válaszolta, hogy egy ehhez kapcsolódó előzetes kutatásban részt vettek, de azt nem találták módszertanilag megfelelőnek a téma feltárására, így egy általuk kidolgozott módszertannal a Családbarát Ország Nonprofit Kft. végez majd felmérést Magyarországon.

A civil női szervezeteket összefogó Női Érdek vezetője úgy látja, a kormány azzal is próbálja súlytalanná tenni a nők ellen elkövetett erőszak elleni fellépésüket, hogy egy szintre igyekszik emelni velük a jelenséget tagadó férfiszervezeteket, amelyek állami engedéllyel előadásokat tarthattak például a gyermekvédelemben dolgozóknak azt hirdetve, hogy a családon belüli erőszak áldozatainak 60 százaléka férfi. Az nem hangzik el, hogy az esetek jelentős részében a bántalmazó is az, vagyis a magyar kormány egyfajta „nemsemleges” megközelítést alkalmaz a családon belüli erőszak kérdésében, ami sokat ront az érintett nők ügyeinek megítélésén például a bíróságok előtt. A magyar igazságszolgáltatás nem áldozat központú, s nem segíti az érintett nőket az sem, hogy Magyarország elutasította a nők elleni erőszak megfékezését célzó isztambuli egyezmény ratifikálását, amely rögzíti, hogy az áldozatok többsége nő.  

Magyarország általában nem teljesít jól a hatalom nélküli emberek támogatásában – jelentette ki kérdéseinkre Horváth Éva. A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) munkatársa szerint az erőszakot, bántalmazást elszenvedő nők általában is hatalom nélküliek, de ez fokozottan igaz az idős asszonyokra, akiknek még annyi esélyük sincs a rossz kapcsolatból elmenekülni, mint fiatalabb társaiknak.

A családon belüli erőszak elleni fellépésben a magyar politika nem követ egyenes irányt, inkább az előre és visszalépések sorozatából áll a hozzáállása. Születnek előremutató szabályok, ilyen volt a kapcsolati erőszak bevezetése, bár a gyakorlatban nagyon ritkán használják, visszalépés viszont az isztambuli egyezmény elutálása. A pszichológus úgy látja, a közvélemény lassan, de változik, egyre többen tartják elfogadhatatlannak a családon belüli erőszakot, bántalmazást, egyre többen ismerik fel ezeket a helyzeteket és valamivel az áldozatok is tudatosabbak. A pozitív jelek azért fontosak, mert még mindig gyakori, hogy az áldozattal nem megfelelően bánnak például a rendőrök, s emiatt sokszor tesznek panaszt, bár ez újabb teher a számukra. 

Horváth Éva is megerősítette, hogy a civil szervezetek sem jutnak összehasonlítható és egységes adatokhoz a nők ellen elkövetett erőszakos cselekményekről, mert szerinte az állami szerveknek nem olyan fontos ez a kérdés, hogy összefésüljék az adataikat.