Tíz év

Ha majd kellő történelmi távlatból szemlélve kutatják és megírják Magyarország XXI. századi történetét, arra keresve a választ, hogy milyen politikai klímában, és miként éltek ebben a kis európai országban, különösen a második Orbán-kormány megalakulását követően, akkor az olvasó számára egyértelmű lesz, hogy 2010 után minden másképpen működött, mint a korábbi évtizedekben. Ennek magyarázata csak részben keresendő a COVID-19-ben, a - 2020-ban sok áldozattal járó - világjárvány csak felerősítette mindazt, ami addig történt a politikában, gazdaságban, a kulturális életben, a magyarok életmódjában.

Bizonyára elsők között rögzítik majd, hogy Magyarország történelmét 2011 óta egyetlen párt, a Fidesz és - létszámában elenyészőnek mondható - szövetségese, a KDNP írta. Ahogy azt is, hogy az Orbán-kormány tízéves évfordulóján - 2020 májusában - a Fidesz-KDNP a pártválasztók körében fölényesen vezetett, pedig még a saját bázisban is megjelentek a kormánypártokat kritizáló hangok. Az sem kerülheti el a figyelmüket, hogy az ellenzéki pártok és a civilszervezetek nem tudták aprópénzre váltani a 2019. évi önkormányzati választáson elért remek eredményeiket. A baloldal egyik - korábban meghatározó - pártja belső vitáktól volt hangos, a várt hálózatosodás pedig elmaradt.

Megjegyezhetik, hogy a miniszterelnök 2020 őszére már majdnem mindent elért, amit akart. Egyéb merész álma nem lehetett - írják majd -, minthogy a teljes népesség a politikája rabja legyen, ha csak az nem, hogy a korona is a fejére kerüljön, mert a Várat már belakta. A kutatóknak is feltűnik majd, hogy Orbánnak és kritikusainak sem volt egyszerű rendszerének meghatározása. Hosszú ideig illiberális demokrácia nevezte, majd ezt azonosította a keresztény szabadsággal. 2019-ben pedig már régi vágású kereszténydemokráciáról beszélt. Ellenfelei és kritikusai pedig maffiaállamról, autoriter rendszerről, féldiktatúráról, hibridrezsimről értekeztek.

Bizonyára megjegyzik majd, hogy a rendszer kitalálója és építtetője mesteri fokra fejlesztette azokat a technikákat, amelyekkel kétmillió fölé tudta emelni szavazóbázisa létszámát. Ennek magyarázatát alapvetően a kormánypárt felé lejtő választási törvényben, a politika kommunikációba (propagandába) öntött milliárdokban, a hamis biztonságérzet- és félelemkeltés kettősének a folyamatos szinten tartásában, a szimbolikus kormányzásban és jelentős választói rétegek szociokulturális hátterében jelölhetik meg.

A vizsgált időszakban még nem beszélhetünk diktatúráról, de egy erősen ellenőrzött függőségi rendszerről igen. Orbán sem egy patás ördög, de ördögi érzékkel uralja a hatalmat és osztja meg a magyar társadalmat. A magát és kormányát keresztény-konzervatív szellemiségűnek valló kormányfő olyan függőségi rendszert épített ki, amelyben személyesen tartott castingot azok számára, akik pártja országgyűlési képviselő-jelöltjei akartak lenni, de saját maga jelölte ki, kérte fel még a teniszszövetség elnökét is. Tőle függött, kiből lesz oligarcha és ki kerül a társadalom peremére. Megjegyzik majd, hogy abszolút hűséget várt el alattvalóitól és értelmiségi holdudvarától. Aki e követelménynek nem tudott megfelelni, az vagy önként távozott, vagy távozásra kényszerítette.

Arról is olvashat majd az utókor, hogy miniszterelnök-pártelnök, regnálásának tíz éve alatt mindent elvetett, amit a rendszerváltás utáni kormányok felépítettek, s hogy szívesen építkezett az árvalányhajas múltból, s nem vetette meg az ázsiai diktatúrákat. Konfliktusmentesebb volt a kapcsolata a Türk Tanács tagjaival, az eurázsiai térség vezetőivel, mint azon szervezet tisztségviselőivel, és az idetartozó nyugati államok vezetőivel, amelynek Magyarország is tagja volt. Pénzügyileg is elkötelezte magát és országát - adósságot hagyva a következő nemzedékeknek - Kína és Oroszország felé. Csak remélhető, hogy az már nem kerül a történelemkönyvek lapjaira, hogy kiléptette az országot az EU-ból.

Bizonyára nem csak lábjegyzetként olvasható majd, hogy regnálásának tíz évében megjelentek a személyi kultuszra utaló magatartásformák. Arról sem itt olvashatnak majd az érdeklődök, hogy az ún. fékek és ellensúlyok intézményeit kiüresítette, azok élére is párkatonákat ültetett. Nem ellenfélnek, hanem ellenségnek tekintette az ellenzéket és a nem az övéi által gründolt civilszervezeteket, ahogyan a magyar származású, Amerikában élő üzletembert, Soros Györgyöt is, akinek nagy szerepe volt abban, hogy politikai karrierje elindulhasson.

Nem találnak majd sok olyan EU-s kormányfőt a kutatók, akinek a családja és egykori iskolatársa úgy gazdagodhatott, mint az övéi. És nem találnak sok olyan uniós országot, ahol mindig egy szűk vállalkozói kör vihette el a legtöbb uniós pénzt. Kormányzása alatt mindent központosított és államosított, amit csak lehetett. Semmit sem tett azért, hogy a közpénz ne veszíthesse el közpénz jellegét. A Transparency International korrupciós listáján Magyarország az elmúlt tíz évben folyamatosan „előkelő” helyen szerepelt, s volt egy év, amikor majdnem megszerezte a legkorruptabbnak járó helyet.

Nem riadt vissza a kultúrharctól, külön művészeti akadémiát alapíttatott az őt támogató művészeknek. A „nép nyelvén” írók, zenélők számára temérdek pénzzel járó támogatási rendszert működtetett, központosította a közoktatást, a tömegtájékoztatást, kézi vezérlésre állította az MTA-t. Nem riadt vissza iskolarendőrség felállításától, a bírósági ítéletek kritizálásától, a hajléktalanság kriminalizálásától, szülőfaluja felvirágoztatásától, a költségvetésben szereplő összegek laza mozgatásától, kedvenc sportja indokolatlan kistafírozásától, a határon túli támogatói rétegek "megajándékozásától”, az egyházi szerepkör lenyúlásától, a települési önkormányzatok mozgásterének a szűkítésétől, a nagyotmondásoktól, a választók félre tájékoztatásától, stb. sem. Arrogancia és cinizmus, ez az a két jelző, ami legtöbbször elhangzott, vagy volt olvasható a kormányfő és a kormánypárti politikusok jellemzésekor.

Lenne ugyan néhány dolog, amiről emelkedettebb hangon is beszélhetnénk és beszélhetne az utókor is ha… Soha annyi költségvetési és uniós pénzt nem fordítottak még Magyarországon a kulturális örökség megőrzésére, kulturális és sportberuházásokra, családpolitikai célok megvalósítására. Dicsérhetnénk, ha a jelzett területekre történő befektetések nem öncélúan, bizonyos vállalkozói érdekek és politikai haszonszerzés céljából történtek volna.

Hogy milyennek írják majd le a magyar társadalomban élők helyzetét a kutatók? Valószínű, hogy ugyanolyannak, amilyennek a ma élők megtapasztalják. Korfáját tekintve elöregedőnek. 2019-ig alacsony születésszámmal, magas halálozási arányszámmal rendelkezőnek. Az bizonyára nem olvasható majd, ami a Kádár-kor végén, hogy a mi országunk volt a „legvidámabb barakk”. Azt viszont igen, hogy Európában - az Independent 2017-es jelentése szerint - a magyarok voltak a legboldogtalanabbak a vizsgált évtizedben. Unokáink majd azt olvashatják, hogy felmenőik a 2010-20 közötti egy évtizedben – mint ahogyan a két háború és az 1950-es évek idején – ismét félelemben éltek, amit időnként – migránsozással - a politika gerjesztett. Féltek a bűnözéstől, a családon belüli erőszaktól, a növekvő agressziótól, az elektronikus megfigyelőrendszerektől, az elszegényedéstől, a munkahely elvesztésétől, a megbélyegzéstől-kirekesztéstől, a véleményük miatt hajnalban kopogtató rendőröktől, az egészségügyi intézményekbe való bekerüléstől (kórházi fertőzésektől), a 2019-ben kitört világjárványtól.

Azt is megállapíthatják majd a kutatók (Petőfivel szólva), hogy a magyarok a jognak asztalánál nem egyformán foglalhattak helyet, ahogy nem is minden ház ablakán ragyoghatott be a szellem napvilága. Egy megosztott, polarizált társadalom képe rajzolódik majd ki a kutatók tollából, ahol nem csökkentek, hanem újratermelődtek az anyagi, jövedelmi és fogyasztásban meglévő különbségek. S ezt nem azzal fogják majd indokolni, hogy a regnáló hatalom nem tudta, hanem azzal, hogy nem is akarta mérsékelni, vagy ellensúlyozni. A kutatók rendelkezésére álló dokumentumokból azt látják majd, hogy Orbán kormányzása alatt a családok egyharmada nem rendelkezett semmiféle megtakarítással, felerősödött a lakhatási szegénység. Megjegyzik majd, hogy 2019-ben csak két EU tagállamban volt kisebb a háztartások fogyasztása, mint Magyarországon, mint ahogy azt is, hogy az Eurobarométer szerint a magyarok bizonyultak a legelfogadóbbnak a korrupció iránt az EU-ban 2020-ban.

A jövedelmi és anyagi különbségekből adódó polarizáltságot csak tetőzte a kultúrharc - vagy nevezhetjük szellemi polgárháborúnak -, amelynek több állomása, csúcspontja is volt. Ehhez a harchoz is a miniszterelnök adta meg az útmutatót egyik tusványosi beszédében („új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség” - mondta 2018-ban). Volt ennek is előzménye. Többek között a már említett művészeti akadémia köztestületként való létrehozása (2011), illetve a legnagyobb országos közéleti napilap, a Népszabadság megszüntetése 2016-ban. Ilyen volt a nagyobb társadalmi ellenállást kiváltó törvény, a „lex CEU” is, amely a Soros alapította egyetem kiűzetéséhez vezetett 2019-ben. Ennek a kultúrharcnak az állomásai között ott találjuk a 476 kormánypárti sajtóterméket magáénak tudó KESMA létrehozását, az MTA intézeteinek a kiszervezését, az új Nemzeti alaptanterv társadalmi vita nélküli elfogadását és bevezetését, az egyházi iskolák feltőkésítését, az Index "szétrobbantását", a Színház-és Filmművészeti Egyetem autonómiájának megszüntetését és a Klubrádió frekvenciájának ismételt elvételét.

Azt is látják majd a magyarok társadalmi helyzetével összefüggésben, hogy a lakhatás minőségében két pólus rajzolódott ki, a palota és a kunyhó. Állami támogatással az adófizetők pénzéből vásároltak a kormányfőhöz közel állók kastélyokat, palotákat, hoteleket. Jelentős társadalmi rétegek viszont nem élhettek a XXI. századi körülményeknek megfelelően, a hajléktalanságról nem is beszélve. Az alapvető élelmiszerek árai a magasba szöktek, a 2010-es évek végére elszabadult az infláció. A többség csak álmodozhatott nyaralásról. Hiába értékelődött fel az információ, jelentős többségnek arra sem volt lehetősége, hogy széleskörűen tájékozódhasson. A közszolgáltatásra alapított tévé- és rádiócsatornák a kormány szócsöveivé váltak, az ellenzék képviselői csak elvétve kaptak lehetőséget megszólalásra. Az uralkodó politikai elitnek kiszolgáltatott rétegek érdekérvényesítő képessége minimálisnak mutatkozott, az érdekvédő szervezetek ereje pedig gyengének. A társadalmi szolidaritás jelei csak ritkán mutatkoztak meg, egyéni szinten viszont naponta.

Hogy mekkora volt a foglalkoztatottak és munkával nem rendelkezők aránya, s mekkora volt az átlagbér, kiket nem vettek figyelembe az utóbbi számításánál, arra nem a magyar, hanem majd az uniós statisztákból tudnak reális képhez jutni. Azt viszont hazai dokumentumokban olvashatják, hogy közgazdászok feltételezése szerint a kormány folyamatosan trükközött ezen adatokkal. Azt is látják majd a kutatók, hogy mekkora különbségek voltak a nyugellátások összegében, s hogy a legkisebb nyugdíjból egy hétig sem lehetett megélni. De a 114 ezer forintos mediánnyugdíjjal sem lehetett az alapvető élelmiszereken felül nagyon költekezni. A kormány nem tudta a nyugdíjak reálértéket megőrizni, ezért a nyugdíjasok nem kis hányada a fizikai munkások egy részével, a közfoglalkoztatottakkal, s a rokkantakkal együtt bővítette a leszakadtak - megközelítően - kétmilliós táborát.

Hogy milyen volt a magyar társadalom szerkezete, azt a jövő kutatói sem tudják majd a hagyományos modellek mentén leírni. A vizsgált időszakban az ún. háromosztatú modell bővítésre szorul. A képzeletbeli piramis csúcsára felkerültek az oligarchák, a leggazdagabb magyarok. Ők mindhárom - gazdasági, kapcsolati és kulturális - tőkefajtával rendelkeznek. Számuk 100-150 közzé tehető, vagyonuk 50-360 milliárd forint között mozog. Nem mondhatjuk, hogy ők az elit, mert többségük nem felel meg az elit legfontosabb kritériumának, a mintaadásnak.

A kutatók arról is gyűjthetnek adatokat, hogy a társadalom jelentős része mentálisan sérült; a szorongók, depresszióval küzdők száma emelkedett. A sokszor kilátástalannak tűnő élethelyzetek öngyilkossággal, gyilkossággal végződtek. Egyre sokasodtak a gyerekek ellen elkövetett szexuális bűncselekmények. Az ún. lábbal szavazók száma évről-évre gyarapodott, egyes elemzők szerint 500-600 ezer honfitársunk a határon túl keresett és talált anyagi biztonságot. Sok család nem csak emiatt, hanem az eltérő pártszimpátiák miatt hullott darabokra.