„Fizeti az enyémet is?”, kérdezi Erdoğan, kezében jégkrémmel. „Természetesen, a vendégem”, feleli Putyin, és bontogatni kezdi a magáét. Aztán a két napszemüveges elnök mosolyogva enni kezd a fotósok és operatőrök gyűrűjében. A szívélyes viszonyról árulkodó jelenetet tavaly augusztus 27-én adta elő a furcsa páros, a moszkvai Nemzetközi Repülési és Űrkiállításon (MAKSZ). Előzőleg a házigazda büszkén mutatta be a Szu–57-es szuperszonikus vadászbombázót, és vendége kérdésére közölte, hogy már kapható az új típus. Bizarr a jégkrém-diplomácia: Törökország a NATO tagja, ráadásul az oroszokkal ellentétes oldalon avatkozott be a szíriai, majd a líbiai polgárháborúba is. Azóta pedig ismét ütköztek a véres azeri–örmény konfliktusban.
Kardcsörtető külpolitika
Megérkeztek az orosz békefenntartók Hegyi-Karabahba, és ellenőrzésük alá vonták a vitatott hovatartozású területet – jelentette főnökének Szergej Sojgu védelmi miniszter egy héttel ezelőtt. A kétezer fős kontingens felügyeli a tűzszünet betartását, a katonák feladata megakadályozni az örmény és az azeri lakosság összetűzéseit is. A több ezer halálos áldozatot követelő harcok – megbízható adatok nem ismeretesek – lezárása mindenképpen örvendetes, ám az igazi győztes Putyin elnök, aki a november 9-én aláírt háromoldalú egyezménnyel a béketeremtő szerepében tündököl, egyúttal kiterjeszti befolyását a kaukázusi „közelkülföldön”.
Ugyanakkor elégedett lehet Erdoğan is. A két volt szovjet tagállam háborújában Azerbajdzsánt támogatta, szóval és fegyverrel. A kimenetel pedig egyértelműen azeri védenceinek kedvez: jelentős területeket foglaltak el, amit az orosz közvetítéssel létrejött egyezmény szentesít. A török beavatkozás része annak, amit Ankarában úgy neveznek, hogy „a Törökországot megillető szerep a világrendben”. Más szóval az agresszív, konfliktuskereső, nacionalista külpolitikának, amely évek óta teszteli nyugati szövetségesei türelmét. Ide tartozik a kurdok elleni szíriai és iraki fellépés, az észak-ciprusi katonai jelenlét és a földközi-tengeri görög felségvizekre vezényelt hadihajók története is.
A kardcsörtetés elsősorban a hazai közönségnek szól, akárcsak az isztambuli Hagia Szophia mecsetté alakítása, amely – egy német kommentátor találó megállapítása szerint – „567 évnyi visszalépés” (az Oszmán Birodalom 1453-ban foglalta el Konstantinápolyt, akkor csináltak először mohamedán imaházat az eredetileg keresztény bazilikának emelt világhírű épületből). Erdoğan súlyos gazdasági bajokról próbálja elterelni a közvélemény figyelmét, hogy stabilizálja uralmát. A világjárvány amúgy is válságos pillanatban ütött be: vágtat az infláció, drámaian esik a török líra árfolyama, a GDP egy év alatt csaknem 10 százalékkal csökkent, fogytán a devizatartalék.
Putyin hasonló eszközökhöz folyamodott 2014-ben: amikor az olajárzuhanás megrendítette a gazdaságot, „dicsőségesen” annektálta a Krím félszigetet. Ezúttal megígértette Ilham Alijev elnökkel, hogy az azeri fennhatóság alá kerülő kegyhelyeket örmények is szabadon látogathatják. (Ha Nikol Pasinján Nyugat-barát örmény miniszterelnök belebukna a kikényszerített területi engedményekbe, azt cseppet sem bánná, sőt.) Putyin a keresztény, Erdoğan a muszlim érdekek védelmezőjeként lép fel – egyszerre, ám figyelemre méltó módon összeakaszkodás nélkül. Törökország nem aláírója ugyan a fegyverszüneti egyezménynek, de kárpótlásul szerepet kap egy közös, homályos hatáskörű megfigyelő központ létrehozásában.
Rakéták és lopakodók
Eddig nem volt ilyen zavartalan a két államfő együttműködése. Példa rá a szíriai polgárháború, ahol a törökök a Bassár el-Aszad ellen lázadókat támogatták, ám az orosz katonai beavatkozás felborította az erőviszonyokat, és megmentette a kutyaszorítóba került elnököt. Éppen öt évvel ezelőtt napokig fennállt a félelmetes lehetőség, hogy egy incidens közvetlen háborúba sodorja Moszkvát és Ankarát. 2015. november 24-én egy török F–16-os lelőtte az orosz légierő vadászbombázóját, amely szíriai bevetésen vett részt, de közben megsértette a török légteret.
Több mint fél évszázada, a koreai háború óta ez volt az első eset, hogy egy NATO-tagállam orosz katonai gépet semmisít meg. Ráadásul a katapultáló pilótát a törökök támogatta felkelők megölték, és végeztek a keresésére induló mentőalakulat egyik katonájával is.
Líbia is konfliktusforrássá vált a kétoldalú viszonyban. A Kadhafi bukásával (2011) káoszba és belviszályba süllyedt észak-afrikai országban Moszkva a lázadó hadurat, Kalifa Haftár tábornokot segíti. A török vezetés viszont a nemzetközileg elismert tripoli kormánynak küldött drónokat, katonai tanácsadókat, hírszerzési értesüléseket, valamint hadihajókat a partokhoz.
Mindamellett zsoldosokat toborzott és szállított a válságövezetbe. Hírek szerint több ezer fanatikus iszlamistát is, akik Szíriában a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet harcosai voltak. Szeptemberben Mevlüt Çavuşoğlu külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy ezen a hadszíntéren is közeledett az orosz és a török álláspont.
A helyzet attól igazán bonyolult, hogy Törökország – NATO-országtól példátlan módon – orosz légvédelmi rakétarendszert vásárolt. Az Sz–400-ast már tesztelték, de még nem állították hadrendbe. Éles működését nyugati katonai szakértők súlyos biztonsági kockázatnak tekintenék, mert abban orosz operátorok is részt vennének, így a radarokról Moszkva kényes információkhoz jutna minden, a török légtérben repülő katonai gépről, az amerikaiakról is. Válaszul az Egyesült Államok úgy döntött, egyelőre mégsem ad el modern F–35-ös lopakodó vadászbombázókat Ankarának, és a gyártásban is felfüggesztette a török részvételt.
Á
m a diktátorok iránt időnként leplezetlenül rokonszenvező Donald Trump nem sújtotta durvább szankciókkal Erdoğan rendszerét, noha a washingtoni kongresszus hajlana erre. Ahogy a távozó elnök cserbenhagyta a kurd milíciákat is, amelyek az amerikaiak oldalán, szövetségesként harcoltak az Iszlám Állam felszámolásáért, mígnem a török hadsereg tavaly ősszel pusztító offenzívát indított ellenük. Kérdés, mit tesz a januárban hivatalba lépő Biden-adminisztráció. Az amerikai választások óta máris jelek utalnak arra, hogy Erdoğan hajlandó újragondolni és normalizálni kapcsolatait az Egyesült Államokkal. Szándékának komolyságát bizonyítaná, ha végül az Sz–400 helyett mégis NATO-kompatibilis rakétarendszert vásárolna.
A cár és a szultán
Valószínűbb, hogy a török elnök nem akarja kenyértörésre vinni a dolgot a Nyugattal, és bár folyamatosan próbálgatja a tűréshatárt, csak addig merészkedik el, amíg nem ütközik kemény ellenállásba. A realista Putyin sem gondolhatja komolyan, hogy kiszakítja Törökországot az észak-atlanti szövetségből. Nem is erre játszik, hanem – mint rendesen – a zavarkeltésre, vagy a régi KGB-s terminológiával: fellazításra. Ebben pedig egy a NATO-n belüli, de megbízhatatlan szövetséges a hatásosabb. (Az orosz elnök az Európai Unióban nagyjából ugyanerre használja a Brüsszellel folyamatosan szembemenő, a közösséget szabotáló magyar kormányt.)
Nem mellékes szempont, hogy Moszkva és Ankara fontos gazdasági partnerek. Törökország energiaigényének 90 százalékát külföldről kénytelen beszerezni, ami kiszolgáltatja az oroszoknak. A Török Áramlat (Turkstream) gázvezeték januárban megnyitott, Fekete-tenger alatti szakaszát a Gazprom építette. Eközben a Roszatom atomerőművet épít a tengerparti Akkuyuban. Az sem elhanyagolható, hogy a török Riviéra az orosz elit kedvelt nyaralóhelye.
A Krím megszállása után Erdoğan nem is csatlakozott az Oroszország elleni nyugati szankciókhoz, és most, válságos időkben, különösen fontos neki az orosz kapcsolat. Mindkét politikus lesújtó véleménnyel van „a hanyatló Nyugatról”, mindennek a tetejébe személyesen is megszokhatta már egymást a két autokrata.
Putyin (68 éves) 2000, Erdoğan (66) 2003 óta van hatalmon, és egyikük sem készül szabad választásokon megbukni. Mindketten az „erőskezű vezető” szerepét alakítják, elsősorban vidéki, kevéssé iskolázott és tájékozott szavazóknak. Rájátszanak a régi nagyság mítoszára és a vallásos érzületre (ortodox kereszténység, ill. szunnita iszlám). Módszereik hasonlók. Elnyomják a független sajtót és a civil társadalmat, rátelepedtek az igazságszolgáltatásra. Csak „őfelségéhez hű” kirakatellenzéket tűrnek meg, a veszélyes vetélytársak könnyen kerülhetnek börtönbe (esetleg kórházba, gyanús mérgezéssel). Miniszterelnökként kezdték, alkotmánymódosításokkal növelték hatalmukat, formálták saját képükre a rendszert. A gyenge demokratikus intézmények egyik országban sem bírták a nyomást. Jellemző, hogy mindketten uralkodói ragadványnevet kaptak: Cár, illetve Szultán.
„Erdoğan és Putyin barátsága nagyon aggasztó. De az alternatíva, egy orosz–török háború, ami bevonná a NATO-szövetséges Egyesült Államokat a Moszkvával való konfliktusba, még sokkal rosszabb lenne”, érvel a The National Interest washingtoni védelmi és biztonságpolitikai szakfolyóirat szerzőpárosa, Ömer Taşpinar és Michael O’Hanlon. Mindkét elnök célja a hatalom megtartása, így naivitás volna kiszámítható, „értékelvű” politikát várni tőlük. Sokkal inkább pillanatnyi érdekek döntenek együttműködésről, vetélkedésről. Márpedig a történelmi hagyományok miatt kölcsönösen ideálisak lehetnek ellenségképnek is (lásd keretes írásunkat).
Ne vegyünk rá mérget, hogy Erdoğannak mindig ízleni fog Putyin fagylaltja.
