Egy ember

Manapság sok szó esik arról, hogy egy-egy országban a törvény vagy egyetlen ember akarata számít-e. Az előbbi a jogállam, az utóbbi a diktatúra. Igaz, még nem volt olyan diktátor, aki ne hivatkozott volna a saját maga által megszabott szabályokra. Fidel Castro például egyszer azt nyilatkozta, hogy ő még egy nagykövetet sem nevezhet ki az államtanács jóváhagyása nélkül. Az államtanács persze mindig jóváhagyta a kinevezéseit: a diktatúra „joga” még nem jelent jogállamot. Tudunk olyan országról, ahol az éjszaka leple alatt a diktatúra lakájai az ellenzéket ellehetetlenítő választási törvénymódosítást nyújtanak be, közben a miniszterelnök cikket ír, jogállamiságnak tüntetve föl a saját egyszemélyi hatalmát.

De most nem erről az országról van szó, hanem arról, hogy néha egyetlen ember is garantálhatja a jogállamot. Ehhez persze kell az ezt még lehetővé tévő jogrend, de - ami nem kevésbé fontos - a demokrácia eszméjéhez való hűség és személyes bátorság is. Itt van például Aaron Van Langevelde, egy fiatal michigani ügyvéd, a Republikánus Párt egyik képviselője az állam választási eredményét hitelesítő négytagú testületben. A két konzervatív tagra irdatlan súllyal tehénkedett rá a pártjuk, hogy tagadják meg a hitelesítést. Egyikük végül tartózkodott, Van Langevelde viszont a hitelesítés előtti napokban „eltűnt”, nem vette fel a telefonját és családja sem volt hajlandó átadni neki az üzeneteket. Ebből már tudni lehetett, hogy a holland gyökerű, az abszurditásig tisztességes jogász igennel fog szavazni, ezért a fenyegetések özöne zúdult rá, rendőri védelemre volt szüksége. Azzal zsarolták, hogy elvágta magát a republikánusoknál. Másnapra aztán megváltozott a hangnem: szó sem lehet róla, hogy kizárják, sőt, meghosszabbítják tagságát a hitelesítő bizottságban. Egyszerre győzött egy ember és a jogállam.