John Dewey követői, írja Richard Rorty Kozmopolitizmus emancipáció nélkül (1991) című tanulmányában, „szeretnék a parlamenti demokráciát és a jóléti államot mint nagyon jó dolgokat dicsérni, de (...) nem olyan kijelentések alapján, melyek szerint ezek az intézmények jobban megfelelnek az emberi természetnek, racionálisabbak, vagy jobban összhangban vannak az egyetemes erkölcsi törvénnyel, mint a feudalizmus vagy a totalitarianizmus.” (A posztmodern állapot. Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty tanulmányai. Századvég-Gond, 1993) A posztmodernt „a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként” meghatározó Lyotard-hoz hasonlóan a pragmatisták – Dewey követői –, írja Rorty, fel akarják adni a metanarratívákat, miközben megvan a saját történetük „fajunk fejlődéséről, egy olyan történet, melynek utóbbi epizódjai azt hangsúlyozzák, miként mentek egyre jobban a dolgok Nyugaton az utolsó néhány évszázadban, s amely arra vonatkozó javaslatokhoz jut el, miképpen válhatnak még jobbá”.
Rorty tanulmánya arra a kérdésre ad választ, melyet Lyotard tett fel A történelem egyetemessége és kultúrák közötti különbségek (1985) című esszéjében: „Képesek vagyunk-e ma folytatni azt a gyakorlatot, amellyel a világból ránk zúduló emberi és nem emberi események tömegét oly módon szervezzük meg, hogy alárendeljük azokat az emberiség történelmének egyetemességét kimondó Eszmének?” Lyotard szerint a XIX-XX. századot az emancipáció eszméje uralja, bár „egészen eltérően érvelnek mellette aszerint, hogy melyikről van szó a történelemfilozófiának nevezett nagy elbeszélések közül”. Ám mindegyik nagy elbeszélésben közös, hogy egy olyan történetben helyezik el az eseményeket, melynek végpontja: a szabadság. Márpedig, állítja Lyotard, minden nagy emancipatórikus elbeszélés érvénytelenné vált az elmúlt évtizedekben – „Auschwitz” cáfolja a spekulációkat.
Ezzel szemben Rorty válasza Lyotard kérdésére, hogy képesek vagyunk erre és folytatnunk is kell ezt a gyakorlatot. Szerinte a pragmatizmus, melyet a politikai liberalizmus szükségleteire szabott filozófiaként határoz meg, nem nélkülözhet bizonyos „etnocentrizmust”. „Előre örülünk, írja Rorty, noha bizonytalanul, azon idő eljövetelének, amikor a kasinava, a kínai és (ha ilyenek vannak) a Galaktikus Birodalom bolygói mind ugyanazon demokratikus társadalmi közösség részeivé válnak. (…) A kínaiaknak, a kasinaváknak és a galaktikusoknak kétségkívül lesznek javaslataik a szükséges reformokról, de a javaslatokat mindaddig nem leszünk hajlandók elfogadni, amíg nem sikerül ezeket a mi jellegzetesen nyugati társadalmi demokratikus törekvéseinkkel – józan kölcsönös engedmények révén – összhangba hozni.” Rorty szerint nincs mit emancipálni, „nincs egyszer és mindenkorra láncra vert emberi természet”, inkább az ember alakítja a maga természetét. Márpedig az utóbbi időben fajunk különösen jó természetet alkotott magának a Nyugat intézményei által. Ezért „az emancipáció forradalmi retorikája” helyett inkább „a növekvő toleranciáról és csökkenő szenvedésről szóló reformista retorikát” ajánlja.