Előfizetés

Behálózott mindennapok - A digitalizáció hatalmáról Csepeli Györgytől

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2020.12.10. 09:30

Fotó: Shutterstock
A digitális valóság az emberi élet szinte minden területét uralja, a technológia fejlődésével pedig létrejöhet az új egyén – derül ki Csepeli György Ember 2.0 című könyvéből.
Napjainkra az emberi életnek alig maradt olyan szeglete, amelyet nem befolyásolna a digitalizáció és mesterséges intelligencia – véli Csepeli György szociálpszichológus a legújabb Ember 2.0 című könyvében. A kutató ezúttal arra vállalkozott, hogy nemcsak bemutatja a digitalizáció kora kilencvenes évek óta tartó exponenciális terjedését, de megvizsgálja azt is, hogy milyen hatással van a hálózatosodás az emberi pszichére és a mindennapokra. Éppen ezért az Ember 2.0 Csepeli korábbi Szociálpszichológia mindenkiben című szakkönyvének kvázi-folytatásaként is felfogható, hiszen az új kötetben a személyiségnek a pszichológiából ismerős hármas felosztása (ösztön én – én – felettes én) kiegészül a virtuális én dimenziójával is, ahogy a szerző fogalmaz: „A lélek áthelyeződik az adatfelhőbe”. A könyv a kezdetektől indít, attól a pillanattól, amikor az ember kiemelkedett a főemlősök rendjéből, azokhoz képest pedig nemcsak a teste alakult át radikálisan, de feltalálta a nyelvet mint beszédet, hogy információt adhasson át. A következő lépcsőfok már a különböző találmányok, gépek létrehozása volt, ezzel lényegesen megkönnyítette életvitelét, hogy aztán a huszadik század végére az internet behatoljon a társadalom összes alrendszerébe: a politikába, a gazdaságba, az iparba, az egészségügybe és a kultúrába. Csepeli a könyv tetemes részében külön-külön tekinti át ezeket a dimenziókat, amelyekre hatnak a valós idejű, valós viselkedésre vonatkozó adatok, melyek alapján a vállalatok képesek rögtön reagálni a folyamatosan változó keresletre, és előállítani akár személyre szabott termékeket is. Csepeli emellett kitér az árnyoldalra is, a technológiai újítások ugyanis kiiktatják a rutinfeladatokra épülő foglalkozásokat, így idővel milliónyi ember válik munkanélkülivé. A kutató szerint mégis létezik olyan terület, ahol a mesterséges intelligencia sosem fog vezető szerepet betölteni, nevezetesen a művészet, hiszen az igazán újító, paradigmaváltó és a semmiből létrehozott remekműveket csakis az ember képes megteremteni. A könyv másik erőssége, hogy a témáját a legszélesebb spektrumból vizsgálja, így számos olyan történelmi tényt, személyt, gondolkodót és alkotót sorol fel, akik elősegítették, hogy a technológia folyamatosan szintet lépjen. Így kerül szóba Norbert Wiener, az élő szervezetek és gépek működését leíró kibernetika fogalmának megalkotója, Neumann János, aki utolsó éveiben a számítógépek és az emberi agy információkezelő struktúráinak összehasonlításával foglalkozott, és Alan Turing, aki először beszélt egy mesterségesen létrehozott, autonóm, intelligens gépről. De a főbb technológiai fejlesztések is szerepet kapnak, úgymint az internet „elődjének” számító, 1969-ben létrejött és katonai célokra használt ARPAnet hálózat, a Boston Dynamics cég egyre élethűbben mozgó SpotMini robotkutyája, vagy Elon Musk tavaly fellőtt SpaceX Crew Dragon nevű űrhajója, amely hat nap alatt jutott a Kennedy Űrközpontból a Nemzetközi űrállomásra, majd tért vissza a Földre. A kötet utolsó fejezete a legizgalmasabb, főleg azon olvasóknak, akiket érdekel a jövőkutatás. Csepeli szerint ugyanis, amikor a technológia lehetővé teszi, hogy létrejöjjön a szingularitás – az ember és gép közti egyesülés –, azzal a történelem lényeges fordulóponthoz fog eljutni. Ekkor ugyanis szó szerint bekövetkezik az evolúció újabb lépése, a szerző által Ember 2.0 névvel jelzett lény létrejötte, amely akár Friedrich Nietzsche XIX. század végén „meghirdetett” emberfeletti ember képéhez is hasonlítható. Az ember-gép összeolvadás azonban a társadalomban újabb kétségeket fog ébreszteni, hiszen az átalakulás révén az új egyén képessé válik a testi és lelki hibáinak mesterséges kijavítására, miáltal az élete nemcsak szabadabb lesz, de az új korszakba lépve még élesebben vetődik fel számára a kérdés: enged-e a virtuális valóság kínálta egyre növekvő kísértéseknek vagy ellenáll nekik?    Infó Csepeli György: Ember 2.0 Kossuth Kiadó

Névjegy

Csepeli György 1946-ban született Budapesten, az ELTE Társadalomtudományi Karának emeritus professzora, Rézler Gyula-díjas szociálpszichológus

Merész nő megy Velencébe

Cs. E.
Publikálás dátuma
2020.12.09. 18:19

Fotó: Bíró Dávid / Velencei Biennálé
Zsikla Mónika kurátor és Keresztes Zsófia Az álmok után: merek dacolni a károkkal című kiállítása lesz látható az 59. Velencei Képzőművészeti Biennálén 2022-ben – adta hírül a Ludwig Múzeum.
A hazai gyakorlatnak megfelelően a Velencei Biennále nemzeti biztosa, dr. Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója idén is nyílt pályázat útján, tizenöt jelentkező közül szakmai zsűri döntése alapján választotta ki a következő Biennále magyar kurátorát és kiállítását. A zsűri indoklása szerint „Keresztes Zsófia a fiatal és már nemzetközi sikereket is felmutató magyar művészgeneráció egyik kiemelkedő képviselője. Alkotásaiban merészen átlépi és ugyanakkor ötvözi a művészeti ágak és stílusok határait. A pavilon terét egyetlen egészként kezelő, az építészet, a szobrászat és az iparművészet határán mozgó, jellegzetesen női nézőpontú installációja önmagunk megismerésével és az emberi kapcsolatokkal foglalkozik és a képzelet tájain tesz belső utazást, melyhez többek között Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből merített inspirációt.” A döntés értelmében hazánk hosszú idő után jelentkezik újra női kiállítóval, a Magyar Pavilon 110 éves történetében női művésznek eddig mindössze kétszer volt önálló kiállítása: 2011-ben Németh Hajnal projektje, 1982-ben Schaár Erzsébet posztumusz tárlata volt látható. A nemzetközi seregszemle vezetése a világjárvány miatt kialakult rendkívüli helyzetre tekintettel 2021-re halasztotta a 17. Velencei Építészeti Biennále megrendezését, s 2022-re módosították az 59. Velencei Képzőművészeti Biennále időpontját is.

Két szenvedő lélek találkozása a Királyi Akadémián

R. Hahn Veronika (London)
Publikálás dátuma
2020.12.09. 10:30
Edvard Munch: Crouching Nude (1917–19)
Fotó: Royal Academy of Arts
Az egyik legismertebb brit festőművész már formatív éveiben közel került a nála kerek száz évvel korábban született norvég mesterhez. Súlyos betegsége közepette kiállítást ösztönzött az őket összekötő témákból.
A második nagy-britanniai országos karantén egyik részleges áldozata az igazi kuriózumnak számító Tracey Emin-Edvard Munch kiállítás a Royal Academy of Arts új, a Burlington Gardens felé eső szárnyában. A show november 15-e helyett csak december 7-én tudta megnyitni kapuját a csak jelképesen nagyközönség előtt, hiszen a látogatókat szigorúan előre megvásárolt, időre szóló jeggyel engedik be, ráadásul olyan korlátozott számban, hogy a kétméteres szociális távolságtartás ne kerüljön veszélybe. Az oslói MUNCH és a Royal Academy of Arts együttes szervezésében létrejött kettős tárlat február 28-ig tekinthető meg Londonban, majd nyáron az új MUNCH központban várja az érdeklődőket. Az biztos, hogy Tracey Emin rajongói jobban járnak majd a norvég fővárosban, ahová, tekintettel a brit sztárfestő csekélyebb ismertségére sokkal több művét válogatták be, mint a Királyi Akadémiára. Itt csak a legutóbbi évek termése, összesen 26 munka szerepel Edvard Munch 18 víz- és olajfestménye mellett. 
Edvard Munch: Marat halála 2 (1907)
Fotó: Royal Academy of Arts
A három, sötét színre festett és visszafogottan megvilágított teremben Tracey Emin és Edvard Munch művei egymással keveredve, egyenrangúnak tekintett alkotók megnyilvánulásaiként jelennek meg. A magát a Királyi Akadémián jól kiismerő, a rajztanszék professzoraként évek óta itt működő Emint már tizenévesen megragadta a norvég mester művészete, akihez már csak azért is közel érezte magát, mert 1963-ban születve pontosan egy évszázad választotta el tőle. Mint arról a kiállítás kapcsán beszámolt, Munch képei kiragadták turbulens, szexuális abúzussal teli ifjúkori nyomorúságából a lepusztult kenti Margate-ben és segítettek abban, hogy a rideg valóságból művészként kiszabadulva képzelhesse el jövőbeni életét. A The Loneliness of the Soul, A lélek magányossága címet viselő tárlat előkészítése során Tracey Emin hosszabb időt töltött Oslóban, korlátlan hozzáférést kapva a Munch múzeum archívumához, ahonnan egy szívéhez közel álló válogatással tért vissza. A kiállítást kísérő katalógus szerint Munch munkái olyan hatással voltak rá, hogy időnként könnyekre fakadt, pánikba ejtve a festmények beszennyezésétől tartó kurátorokat. Csalódik az, aki a Munch-slágereket reméli viszontlátni a Royal Academy of Arts tárlatán. Nincs itt egyetlen Sikoly sem, nem kerekedett fel Londonba sem Az élet tánca, sem A halál és élet. Tracey Emin és persze a hivatalos rendezők annál több meztelen nő festményét ragadták magukhoz, köztük érezhetően olyan hölgyekét, akiket Munch intim együttlét után örökíthetett meg. Hatásosan egy csoportba rakva láthatunk ülő, álló, fekvő, guggoló aktokat. Az Emint közel negyvenéves pályafutása során köztudottan foglalkoztató témák, az erőszak, szenvedély, szenvedés, betegség, öregedés jegyeit viseli az 1907-es keltezésű Marat halála és az 1897-es Nők a kórházban című festmény. 
Tracey Emin: I am The Last of my Kind (2019)
Fotó: Royal Academy of Arts
Tragikus időzítéssel a kiállításra a fiatalon rettenetesen elrontott, meddőséghez vezetett abortuszon átesett Tracey Emin súlyos daganatos betegségével egyidejűleg kerül sor. A megnyitó kapcsán adott interjúiból, különösen a The Sunday Times Magazin mellékletében megjelent hosszú beszélgetésből derülhetett ki sokak számára, hogy egy öt évvel ezelőtti vakbélgyulladást követően hólyag- és veseproblémái adódtak, azóta ismétlődő fertőzésekkel nehezítve önkatéterezésre szorul. Ebben az évben "rossz ráknak" nevezett hólyagdaganattal diagnosztizálták, melynek áttételei miatt brutális altesti műtéten esett át, az életmentésre hivatkozva a sebész nőiességének utolsó maradványaitól is megfosztotta. Néhány hete még attól tartott, a karácsonyt sem éli meg. Az évek óta tartó szenvedés, a veszteség tükröződik akrilfestékkel készült méretes kompozícióin. A szokás szerint sokkoló, beszédes címeket kapott, vagy nyomdafestéket gyakran nehezen tűrő szövegekkel teletűzdelt képek nem nélkülöznek véres motívumokat, legyen az fej, haj, méh, vagina. A hol sötét, hol rikító, hol tócsává formálódó, hol rögöt alkotó vörös színfoltok elvesztett magzatokra ugyanúgy utalnak, mint összetört szívekre, vagy elszabadult indulatokra. Még legközelebbi ismerőseiben, sőt ikertestvérében is csak most tudatosodott Tracey Emin egészségi állapotának súlyossága. E háttér ismeretében lehetetlen érzelmek nélkül szemlélni önéletrajzi ihletésű, legintimebb testrészeibe is bepillantást engedő festményeit, köztük a már intő jelnek tűnő 2007-es Ruined, Összeomlott címűt, melyen a térdére nehezedő, fenekét felemelő, befeketített arcú női alak kevés helyet hagy a fantáziának. A sorozatos szerencsétlen párválasztásokkal, nemi erőszakkal sújtott Emin felkavaró képei közül a 2016-os Because you left, Mert elhagytál, csak egy a sok közül, melyből sugárzik a magány és a fájdalom. A kurátorok nem vádolhatók azzal, hogy erőszakkal szerkesztették össze két szomorú, vágyakozó, csalódott művész egymásra rímelő vásznait. Emin érezhető tisztelettel és alázattal követi az expresszionista géniuszt, felnőve hozzá nyíltan vállalt lelki sérültségének kifejező ábrázolásában. Infó: Tracey Emin-Edvard Munch kiállítás Royal Academy of Arts Megtekinthető: február 28-ig