A tények ellenében

Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy ostobának lenni alkotmányos joga hazánk minden állampolgárának. Gyakran élünk is ezzel a jogunkkal. Sokan közülünk a legmakacsabb tényeket is meggyőződéssel tagadják. A mind pusztítóbb aszályok, a sorra dőlő hőmérsékleti rekordok sem térítik jobb belátásra azokat, akik nem hisznek a klímaváltozásban. Az úgyszólván épségben megőrzött auschwitzi rámpa, s az ipari méretű emberirtás megannyi írásos dokumentuma ellenére egyesek nem átallják hevenyészett tüntetéseken magasba emelni a gyalázatos feliratot: „Holokauszt nem volt, de igény lenne rá!” És most itt van ez a vírusszkepticizmus. Álljunk csak meg egy kicsit.

Elismerem, kissé ingoványos talajra tévedt a Nemzeti Nyomozó Iroda, amikor a Párbeszéd egyik törvényhozási képviselőjének Polt Péterhez intézett írásbeli kérdését követően előállította azt a gyógyszerészt, aki a vírustagadók hangadójaként vált ismertté hazánkban. Fogalmam sincs, beigazolódik-e majd a rémhírterjesztés, illetve hatósági rendelkezés elleni uszítás gyanúja Gődény György esetében. Azt viszont tudom, hogy a szólás- és véleményszabadság égisze alatt sem hátráltathatja senki a világjárvánnyal szembeni védekezést, emberek tömegeinek életét kockáztatva. Nota bene: Németországban a szélsőjobb ágál leghangosabban a szükséges korlátozó intézkedések ellen, mind erőszakosabb tüntetéseiket az ottani hatóságok rendszerint könnygázzal oszlatják fel. Miért számítanának más elbánásra nálunk a koronavírus szövetségesei?

Van azonban ijesztőbb vonulata is a történteknek, mely túlmutat a most zajló pandémián. Gődény hívei tudniillik életveszélyesen megfenyegették nemrégiben Boldogkői Zsolt víruskutatót, amiért ő nyilvánosan kiállt a koronavírus-oltás mellett. A szegedi orvos bámulatos önuralommal így kommentálta a történteket: „érdekes ez az agressziószint, ami létezik a magyar társadalomban”. Mi azonban próbáljunk utánajárni annak: miért lett sikk Magyarországon ellentmondani a tudományos élet képviselőinek, esetenként fenyegetésekkel nyomatékosítva mondanivalónkat?

Azt hiszem, a felelősök a hatalom legfelsőbb köreiben keresendők. Az orbáni garnitúrának a tudósokkal szemben tanúsított lekezelő, megalázó magatartása mintaként szolgál a szélesebb értelemben vett társadalom számára is. Pálinkás József, az MTA korábbi elnöke joggal panaszkodik arra, hogy az Orbán-érában a szakmai döntések rovására egyre hangsúlyosabbá válnak a politikai döntések. A rezsim az akadémiai kutatóhálózat elrablásakor nem csupán tetemes anyagi veszteséget okozott a tudóstársadalomnak, de az érintettek tekintélyét is számottevően erodálta. És akkor még nem beszéltem arról, hogy Orbán állama vált a legnagyobb kontárrá. Kutatóintézetek sorát hozta létre az általa indított kultúrharc nevében, például hogy „a tudomány fő áramlatától eltérő” nézetekre alapozva átírhassa a rendszerváltás történetét. Kásler Miklós jóvoltából pedig ismét napirendre került a magyarság török eredete; mintha ennek a hatalomnak is derogálna a „halzsíros atyafisággal” azonosított finnugor rokonság.

Innen már tényleg csak egy lépés vezet a tények tagadásáig.