Böszörményi Márton: Summer Jam 2020

Az előszobában álltam, a latyak leolvadt a bakancsom talpáról, csinos kis szürke tócsát hagyva maga után. Megnéztem magam a tükörben, ami a komód fölött, a fogasok mellett lógott. Jégszilánkok fedték a bajszomat, pedig egész úton rajtam volt a maszk. Vizes volt az arcom és kristályos a szemem. Lehajoltam, hogy levegyem a bakancsomat, a borosüveg, ami a kabátom belső zsebében volt, megnyomta az oldalamat. Felszisszentem, aztán az üveget a padlóra tettem, a koszos pocsolya mellé, és végre tényleg kiléptem a bakancsomból. Felakasztottam a kabátomat, aztán fogtam a bort, kinyitottam az ajtót és beléptem a nappaliba. Ernőn, a házigazdán kívül még hárman voltak a lakásban. Szupra Sanyi, a költő, Vilma, a felesége és egy cingár, szalmakalapos fickó, akit nem ismertem. A vendégek a földön ülve, a piákkal megpakolt asztal körül beszélgettek. Ernő a sarokban gubbasztott a laptopja előtt, amiből a Summer Jam szólt. Nem szóltam semmit, csak álltam ott, felemeltem a borosüveget a fejem fölé, és vártam, hogy észrevegyenek. Senki nem figyelt rám, de nem esett rosszul. Arra gondoltam, hogy ez a legjobb szám ebben a helyzetben. Summer Jam karácsonykor. A jó kis 2000-es év ebben az elbaszott 2020-ban. Hé, te, csiganyál, kiáltott fel Sanyi, amikor végre meglátott. Hát te meg mit hoztál? Bort? Ernő felém fordult, de a jobb kezét nem vette le az egérről. Na végre, mondta unott hangon, már azt hittük, hogy nem is jössz. Vilma felállt, odaugrált hozzám és megölelt. Köszi a bort, lehelte vidáman az arcomba, jó lesz kísérőnek. Ismered Viktor Jerofejevet, kérdezte, közben húzott maga után. Az írót, kérdeztem meglepetten. Nem! Vilma nevetett, a fejét hátradöntötte, a száját olyan szélesre tátotta, mintha hulló hópelyheket akarna bekapni. Azt hiszem, láttam a lepedéket a fogain. Ő itt Viktor Jerofejev, mondta, és a földön csücsülő szalmakalapos srácra mutatott. Helló, mondta a fickó, és bizonytalanul integetett. Üdv, mondtam, és én is intettem. Na, ülj már le, aztán igyál valamit, mondta határozottan és kissé ingerülten Ernő. Leültem, Sanyi pedig töltött nekem egy pohár vodkát. Karácsony van, nem? Sanyi mosolygott, de a tekintete vad volt és nyugtalanító. Hideg van, vodkát kell inni! Megköszöntem, és rögtön le is hajtottam az italt. Azt se vártam meg, hogy koccintsunk. Viktor hozta, mondta Vilma, Oroszországból! Megköszörültem a torkom, közben elismerően bólogattam a szalmakalapos fickó felé. Sárga trikó és sokzsebes, szürke rövidnadrág volt rajta. Újra megszólalt a Summer Jam. Milyen bort hoztál, kérdezte Ernő, de nem nézett rám, a monitorra meredt. Fehéret. Szárazat. Száraz fehéret. Sanyi röhögni kezdett. Elterült a padlón, az egész testét rázta a nevetés, mintha valami rohama lenne. Mi a baj, néztem Vilmára. Semmi, rázta a fejét a lány, csak fogadtak. Fogadtak? Igen. Hogy mit fogsz hozni. Ernő azt mondta, hogy most biztos előrukkolsz valami új dologgal. Tudod, hogy ez a karácsony most egy kicsit más. De Sanyi arra fogadott, hogy maradsz a száraz fehérnél. És nyertem, baszki, visított Sanyi a földön fetrengve. Ernő, te nem csatlakozol, kérdeztem, közben megpróbáltam tudomást sem venni a hisztérikusan őrjöngő költőről és a titokzatos orosz srácról, aki folyamatosan engem bámult. Ezt még be kell fejeznem, morogta Ernő, mindjárt megyek, addig igyatok. Kérsz egy spéci koktél, kérdezte lelkesen Vilma. Én találtam ki! Persze, mondtam mosolyogva. Miközben Vilma azon volt, hogy az asztalon található összes italból öntsön egy keveset a poharamba, én óvatosan a szalmakalapos felé fordultam. Helló, mondtam. Helló, mondta a srác. Természetellenesen halvány volt a szeme. Mintha pára lepte volna be. Beszélsz magyarul, kérdeztem. A srác bólintott. Megköszörültem a torkom. Biztos tudod, hogy van egy író. Akit Viktor Jerofejevnek hívnak, fejezte be a mondatomat. Igen, tudom. Nálatok nincs ilyen? Két embernek nem lehet ugyanaz a neve? Én ismertem egy Ady Endrét, mondta Sanyi, aki már befejezte a röhögést, és most a feleségének segített, hogy tényleg mindenből töltsön a poharamba. Fotós volt az újságnál, ahol dolgoztam. Az Géza volt, mondta Vilma, és egy cseresznye levét facsarta az italomba. Ja igen, tényleg! Ady Géza! Akkor nem rokonod, kérdeztem a sráctól. Viktor Jerofejev nem a rokonod, ugye? A srác megrázta a fejét. Nem, ő nem. Viszont Venyegyikt Jerofejev a nagyapám testvére volt. Komolyan, kérdezte döbbenten Sanyi. Na ne szórakozz! Tessék, mondta Vilma, és a kezembe nyomta az elkészült koktélt. Egészségedre! Megköszöntem, és beleszagoltam az italba. Borzalmasnak tűnt. Hát akkor, emeltem meg poharamat, egészségünkre! Moszkva és Petuski, tettem hozzá, és a szalmakalapos srácra kacsintottam. Kortyoltam egyet, és azt hittem, hányni fogok. De meglepően jólesett ez a furcsa és undorító koktél. Megnyugodtam. Nyúlós, formázható lett körülöttem a világ. Mint a gyurma, mint a vattacukor, mint a pókháló. Az idő latyak. Sanyi a nadrágzsebében turkált, hogy megkeressen egy verset, amit mindenképpen szeretne elküldeni Venyegyikt Jerofejevnek, mert elfelejtette, hogy ő már jó pár éve halott, én meg belesimultam a több századik Summer Jambe, és újra 2000-ben voltam. A Mátrixot néztem a moziban, azon agyaltam, hogy jó ötlet-e egy randin könyvtárba vinni a kiszemelt lányt és vártam a karácsonyt, mert tudtam, hogy legót fogok kapni. A Mátrix egy évvel korábban volt, a lányt csak évek múlva hívom randira, de legózni mindig is szerettem. Kérsz belőle? Sanyi rázta a vállamat, közben az orrom alá dugott egy jókora cigit. Mosolyogtam. Vilma is mosolygott, de most már láttam, hogy a szája szélét harapdálja. Felnéztem, és már azt is tudtam, hogy Ernő miért mered a monitorra olyan feszülten. Te meg itt ragadtál, kérdeztem a szalmakalapos sráctól. Itt, mondta, és lesütötte a szemét. Belekortyoltam a koktélba, és azt képzeltem, hogy máskor vagyok.