Előfizetés

Az utolsó közös karácsony

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.12.25. 08:18

Fotó: Abed Zagout / AFP / Anadolu Agency
Egy családtag elvesztése önmagában is tragédia, de ha nem ápolhatjuk haldokló szeretteinket, nem lehetünk bármikor mellettük, nem búcsúzhatunk el tőlük a magunk módján, nos, az olyan teher, amit szinte képtelenség felfogni/elviselni. Ez az „átlagember”, az egyén sokkja. A társadalomé pedig az, hogy nyolcezernél is több halálos áldozatot követelt a járvány. Eddig. Így nincs pardon, muszáj szigorú szabályokat állítani. Aki kénytelen kórházban tölteni az ünnepeket – de nincs súlyos állapotban –, most nem is találkozhat személyesen családtagjaival. Onkológus, pszichológus és számos érintett mesélt arról a százezreket érintő helyzetről, miképp lehet egy pandémia alatt, látogatási tilalom idején elköszönni, hogyan lehet kezelni a gyászt. És általában: mit tesz az ember lelkével, ha egyedül, magányosan tölti a leginkább közösséginek tartott ünnepet.
„Édesapám nyáron hunyt el. Akkoriban pont lazítottak az első hullám miatti látogatási tilalmon, így egy-egy ember 15 percre bemehetett hozzá, majd a legvégén, amikor már tudták, hogy csak órái vannak, korlátlan ideig ott lehettünk, hogy fogjuk a kezét. Már akkori tapasztalatuk, hogy az ápolóknak nem volt kapacitásuk megetetni, megitatni, lemosdatni, elégszer pelenkázni, az ablakokat kinyitni-becsukni. Ha nem tudtunk volna bemenni hozzá mindennap, hogy ezeket elvégezzük, úgy gondolom, sokkal korábban elhunyt volna. Hiszen egy súlyos betegnek hiába teszik ki a vajat meg a kenyeret, nem tudja megvajazni, nem tudja megenni. Ha fázik, nem tudja az ablakot bezárni” – mesélte egy neve elhallgatását kérő fiatal nő lapunknak. Ő a „szerencsések” közé tartozik, az utóbbi hónapokban ugyanis a második járványhullám miatt elrendelt látogatási tilalom miatt a családtagok már nem lehetnek korlátlan ­ideig a haldokló betegek mellett. Most az is nagy dolog, ha valaki időben beér haldokló szerettéhez és egy fél órát vele tölthet. „Nagyon hirtelen hunyt el édesanyám a koronavírus miatt, bevitték a kórházba, de mire odaértem volna, már nem élt” – erről egy másik nő beszélt, esete egyáltalán nem egyedülálló. „Belegondolni sem merek, hogy a jelen helyzetben a betegek mennyire ki vannak szolgáltatva az ápolóknak, akik kevesen vannak és egyre fáradtabbak” – mondja az édesapját még ápolni tudó fiatal. 

Kegyetlen, de szükséges

 „Látogatási tilalom van minden kórházban, ez alól kivételt jelent, ha valaki haldokló hozzátartozóját látogatná. Amennyiben a kezelőorvos úgy ítéli meg, hogy a beteg a halála előtt áll, egyszeri alkalommal, egyesével be lehet menni hozzá elköszönni. Tudom, hogy ez nagyon kegyetlenül hangzik, én is megéltem ezt tavasszal, mikor édesanyám eltávozott és nem tudtam tőle elköszönni. Mégis, orvosként azt kell mondjam ahhoz, hogy ezt az egész fertőzéshullámot valahogy le lehessen csitítani, egyszerűen nem engedhetők az intézménybe hosszabb ideig, tömegesen a családtagok, mert az túl nagy forgalommal járna, ami veszélyeztetné a többi beteget és a kórházi dolgozókat is” – magyarázza egy inkognitóját őrizni kívánó, gyászolóként és orvosként egyaránt érintett onkológus. A helyzet nagyon sok feszültséget generál, előfordulnak a szinte tettlegességig fajuló viták, és az egészségügyi dolgozók folyamatos fenyegetéseket kapnak a hozzátartozóktól. De akármilyen szigorúak is a szabályok, a karácsony, az karácsony. Úgyhogy, meséli az onkológus, az ünnep alatt is bent fekvő betegek mindig kapnak ajándékot, illetve az ügyeletes orvos is próbál valamiféle karácsonyi hangulatot teremteni. „Nagyon szomorú a mostani helyzet, de ahhoz, hogy mihamarabb átvészeljük a járványt, lehetőleg minimalizálva a már most is nagyon magas veszteséget, az kell, hogy az emberek türelmesek legyenek, és elfogadják a szabályokat” – hangsúlyozza az onkológus.

Letiltott emlékek

Egy végstádiumban lévő daganatos beteg esetében hetek kérdése is lehet, hogy mikor távozik el – így békeidőkben a családtagok felváltva látogatták a haldoklót. Ezek az utolsó hetek, napok nagyon fontosak: érzelmileg és pszichésen egyaránt megterhelők, ám a gyászfolyamatban nagyon nagy szerepük van. Komoly lelki megnyugvást jelenthet egy utolsó mosoly vagy egy kedves szó emléke. Erre most nagyon kevés az esély. A miért persze érthető, érzelmileg mégis nehezen elfogadható a kötelező távolmaradás – főleg az ünnepek alatt. „Az élet utolsó szakaszának meg­élése mindig nagyon nehéz a távozónak és az itt maradottaknak is. Ha búcsúzáskor foghatjuk egymás kezét, akár szavak nélkül, csak szeretetben egymásra hangolódva, az talán megnyugvást adhat. A váratlan, búcsú nélküli halál sokkal nehezebb. Ilyenkor nem tudunk többet tenni, mint gondolatban a távozóval lenni. Hívő embereknek egyházi személy is segíthet. A méltó búcsúzás lehetőségét még a járvány idején is biztosítani kellene. Nem a teljesen leterhelt személyzetnek, hanem kifejezetten ehhez értő (nem feltétlenül egészségügyi) személyeknek” – mondja lapunknak V. Komlósi Annamária szakpszichológus, az ELTE Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszékének címzetes egyetemi tanára. Bárhogy is történik a búcsú, a gyász hosszú és nehéz folyamat. Ha a veszteséget valaki képtelen feldolgozni, mindenképpen érdemes pszichológushoz vagy gyásztanácsadó szakemberhez fordulni.

Ki és mikor

Müller Cecília is beszélt arról, akadnak kivételek a látogatási tilalom alól, mert az alaptörvény kimondja a kapcsolattartás jogát a családdal, az egészségügyi törvény szerint pedig a beteg emberi méltósághoz való joga egészségügyi válsághelyzet idején sem korlátozható. Éppen ezért körlevelében kötelezte a kórházakat arra, hogy meghatározott esetekben a covidos és nem covidos osztályokon is tegyék lehetővé a hozzátartozóknak a kapcsolattartást a betegekkel – erről a Telex számolt be. Az országos tiszti főorvos levele szerint a súlyos állapotú, végstádiumú beteg mellett ott lehet az általa megjelölt ember. A kórházaknak védőfelszerelést kell adniuk a hozzátartozóknak, és haladéktalanul lehetővé kell tenniük azt is, hogy elbúcsúzhassanak a haldokló betegtől. Arról, hogy mindez a valóságban hogy alakul, már valószínűleg annyi tapasztalat van, ahány kórházi osztály az országban. Ahhoz, hogy tisztább képet kaphassunk, kerestük a Semmelweis, a debreceni, a pécsi és a szegedi orvosi egyetemi klinikát is, valamint kérdeztünk több vidéki kórházat és az Országos Onkológiai Intézetet is. Minden esetben arra voltunk kíváncsiak, hogy miként kezelik az ünnepek alatt az intézményben fekvő betegeket; a haldokló beteg esetében milyen gyakran lehetnek az ágy mellett a családtagok; van esetleg időkorlát vagy maximális látogatószám? Válasz egyetlen helyről sem érkezett. Hivatalos tájékoztatás lényegében nincs, hiába érint a kérdés több tízezer embert. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma annyit közölt lapunkkal: „A karácsonyi időszakban csak azok a betegek maradnak a kórházakban, akiknek a hazabocsátása egészségügyi okokból nem lehetséges… A rendkívüli látogatás minden esetben egyéni elbírálás és engedély alapján történik. A látogatás során be kell tartani az osztály működésére vonatkozó előírásokat, védőfelszerelést kell alkalmazni, belépés előtt járvány­ügyi kérdőívet kell kitölteni, majd kézfertőtlenítés után egyszerre egy alkalommal egy látogató mehet be 15 perc időtartamra a beteghez.” A minisztérium a végstádiumos betegekkel kapcsolatban azonban már úgy fogalmaz: „Nem lehet általános választ adni arra, hogy a családtagok hányszor jöhetnek be és mennyi ideig maradhatnak a beteg mellett, mert ez mindig az aktuális helyzettől függ. Azt azonban kijelenthetjük, hogy ezt mindenhol rendkívül empatikusan kezelik.” Vagyis: helyzete válogatja, hogy hol, mennyi időt tölthetnek a beteg mellett a családtagok.

Szorongó karácsony

 A karácsony közösségi ünnep, akár a vallási, akár a világi hagyományait nézzük. Akkor érezzük át igazán a szépségét és örömét, ha azt a családdal, barátokkal, valamilyen számunkra fontos közösséggel együtt élhetjük át. Az emberek többségének gyermekkora óta pontos forgatókönyve van arra, hogy kikkel és hogyan töltik ezt az időszakot. V. Komlósi Annamária szakpszichológus szerint ilyenkor még a nem felhőtlen kapcsolatban élők is próbálnak békésen együtt lenni, és a hagyományokat követni. Ezért érthető, hogy a járvány miatti szabályok mindenkiben rossz érzéseket keltenek, hiszen mindenkit megfosztanak attól, hogy a szokásos módon töltsék el az ünnepet. „Az emberek most zavarodottak, indulatosak és szorongóbbak, mint más karácsonyok idején. Ezt a feszültséget sokan azzal próbálják oldani, hogy nem akarják tudomásul venni a veszélyt, és úgy tervezik, hogy ők mégis mindent ugyanúgy fognak tenni, mint régen. Ez a lehető legrosszabb stratégia, hiszen ha megfertőzik egymást, az sokkal több negatívumot eredményez, mint amennyi örömmel jár egy pár órás karácsonyi együttlét” – világít rá a szakember. 

Túljelentkezés és udvari találkozó

  Arról, hogy a koronavírus miatt hogyan változott a haldokló betegek kezelése és a látogatási rend, dr. Musz­bek Katalint, a Magyar Hospice Alapítvány igazgató főorvosát is kérdeztük. „Annyit tudok a kórházból érkező betegekről, hogy igazgatói engedéllyel bemehettek hozzájuk a hozzátartozók egy fél órára, nem panaszkodtak arról, hogy nem kerülhettek kapcsolatba a szeretteikkel. A betegnek is jó, hogy tudja, van kit/mit várni, és a hozzátartozónak is sokat jelent, hogy látja szerettét. De szükség is van a családi segítségre a kórházakban, mivel nagyon kevés nővér van, és ezeket a betegeket etetni, itatni, pelenkázni kell” – mondja Muszbek Katalin. Náluk duplázódott azoknak a száma, akik szeretnék hozzátartozójukat a hospice-intézménybe vinni. Ennek oka, hogy az ágyfelszabadítások miatt sok beteget hazaküldtek, és a családok nem tudják vállalni a súlyos betegek gondozását, ápolását. A legtöbben a most kopogtatók közül nem is tudják, hogy a házban csak daganatos betegekkel foglalkoznak – így az egyik legnehezebb feladat, ami a személyzetre hárult az elutasítás volt. „A hospice-házban 10 ágyas fekvőbetegrészleg működik, ahol a végső stádiumban lévő rákos betegek töltik utolsó heteiket, napjaikat. Korábban minden betegnél bent lehettek a hozzátartozók, annyi volt a kérés, hogy egy betegnél egyszerre ne legyenek kettőnél többen, de 24 órában jelen lehetett lenni. Egy-egy család élt is a lehetőséggel, volt, aki éjszakára is bent maradt. A ví­rus miatt ezen annyiban kellett változtatni, hogy már az első hullám alatt megbeszéltük a családtagokkal, csak egy hozzátartozó jöhet a beteghez, és ha még hetek, hónapok vannak hátra, azt kértük, csak minden másnap látogassanak, hogy egyszerre ne legyen sok hozzátartozó a házban. A közös terek sem használhatók. Ez a rendszer most is jól működik. Ha valakihez rendszeresen jár egy családtag, de másokkal is szeretne találkozni, akkor ezt ablakon keresztül megteheti. A hospice-ház ugyanis földszinten van és az ablakok a belső udvarra néznek. Egy ilyen találkozó általában rövid, 10 perces, negyedórás, hiszen már nagyon ­rossz­ állapotú betegekről van szó, de ez is sokat számít a családnak” – meséli Muszbek Katalin.

Tíz betegre két nővér

Az intézményben a járvány előtt több mint 80 önkéntes is dolgozott, őket most nem engedik be – hiányoznak is a rendszerből az igazgató szerint. Most arra fókuszálnak, nehogy a személyzet megbetegedjen, mert akkor nem lesz, aki ellássa a betegeket. Eddig sem az első, sem a második hullámban nem kellett a Covid miatt lezárni az intézményt, így folyamatos 90 százalékos kihasználtsággal működnek. Két hete elkezdték a gyorstesztelést is, akkor két nővér lett tünetmentesen pozitív. Mindkét dolgozó részállásban a fővárosi Szent László kórházban is dolgozik, most karanténban vannak. A betegek esetében, ha kórházból érkeznek, szükség van a negatív PCR-tesztre, de közöttük nem volt fertőzött. A hos­pice-házban váltócipőt, lábzsákot, maszkot és a közös terekben kesztyűt is fel kell venni. A betegeken nincs maszk, hacsak nem oxigént kapnak maszkon keresztül. Jelenleg tíz betegre két nővér jut, és orvos is mindennap megnézi a bent fekvőket. Emellett most is heti kétszer jár be pszichológus, aki nemcsak a betegeknek és a hozzátartozóknak, hanem a dolgozóknak is sokat segít. Hiszen az izoláció, a távolság, a kapcsolatok beszűkülése mindenkit megterhel. Az osztályon tapasztalt nehézségeket a dolgozók meg tudják beszélni a pszichológussal. Erre szükség is van, hiszen vannak harmincas éveikben járó haldoklók, nagyon megszeretett nagymamák, akik elvesztése olykor nagyon nehéz lelki folyamat a személyzetnek is. Az ünnepekkel kapcsolatban megtudtuk: mindig nagyon megható és megrendítő a karácsonyi ünnepség, hiszen a betegeknek ez az utolsó karácsonyuk. Idén is lesz ünnepség, de gyülekezés nélkül. „Mindenki a szobájában marad és lemezről szólnak majd karácsonyi dalok, mindenki kap egy kis ajándékot is. Utána a hozzátartozókkal beszélgetünk, mert biztos, hogy ez nekik nagyon nehéz. Egyelőre felmérhetetlen, hogy milyen pszichológiai károkat okozott a koronavírus, az izoláció már a gyerekeket is megterheli, hiszen nem lehetnek együtt a barátaikkal, a családok sem kaphatnak segítséget, otthon tanulnak. Mind­ennek komoly negatív hatása lesz a társadalomra és az emberekre” – részletezi a főorvos.

Egyedül a betegágyon

A karácsony megélése mindig is nagyon nehéz volt a magányosan élő vagy beteg emberek számára. Ezért kimondhatatlanul fontos, hogy ne tévesszük őket szem elől. A teljesen egyedül élőkről is tudhatnak a szomszédok, a szociális ellátórendszer, egyházi vagy civil szervezetek, így számukra igenis lehet ünnepi hangulatot teremteni. A kórházban vagy idősek otthonában fekvőkkel pedig mindenképpen érdemes jó előre megbeszélni, hogy hogyan tartják majd velük a kapcsolatot. Az adott intézmény szerepe is lényeges, hiszen az ünnep formai, szimbolikus kifejezésével, egy jó szóval, a gondozottak telefonos beszélgetéseinek megkönnyítésével sokat tehetnek a dolgozók. Erre V. Komlósi Annamária hívta fel a figyelmet, aki szerint ennek most még nagyobb a jelentősége, hiszen olyanok is egyedül maradhatnak, akik máskor legalább az ünnepek alatt közösségben lehettek.
„A magány és a betegség eleve kedveznek a depressziós érzések és gondolatok megjelenésének. Az elesett­ség, fölöslegesség és kirekesztettség érzései annyira eluralkodhatnak a magányos és beteg embereken, hogy úgy érezhetik: értelmetlen az életük. Tudni kell azonban, hogy ezek ellen a kétségbeesett érzések ellen lehet tenni! Számtalan formában kifejezhető, hogy tudunk figyelni egymásra, akarunk törődni egymással. Nem kell karácsonyestig várni azzal, hogy jelezzük: ha most kényszerűségből fizikailag egyedül lesz valaki ezeken a napokon, ettől még nem kell magányosnak éreznie magát! Akik közösen szoktak ünnepelni, de most nem tehetik, szervezzék meg, hogyan adják át az ajándékokat és finomságokat egymásnak és hogyan tarthatják a kapcsolatot telefonon, interneten vagy valahol szabad térben. A külföldön rekedteknek most extrán nehéz. Rájuk külön is gondoljunk!” – hívja fel a figyelmet a szakpszichológus.

„Én fertőztem meg”

Bizonyos esetekben nemcsak a gyászszal kell megküzdeni, hanem azzal is, hogy esetleg mi fertőztünk meg egy közeli hozzátartozót, aki elhunyt a Covid miatt. Ez pedig elképzelhetetlen lelki gyötrelmeket és bűntudatot eredményezhet. V. Komlósi Annamária szerint, ha egyértelmű, hogy valakinek szerepe lehetett a megfertőződésben, akkor nehéz megúszni a bűntudat érzését, noha még így sem lehetnek teljesen biztosak abban, hogy ki fertőzte meg az illetőt. „A bűntudat legegyszerűbben úgy kerülhető el, ha betartjuk az előírásokat. Ha mégis vétkesek lehetünk, akkor drámai veszteség árán, de felelősséget tanulhatunk a jövőre nézve. Ha a bűntudat nagyon erős, akkor viszont szakember segítségét kell kérni a feldolgozásához” – mondja. 

Ha elviselhetetlen a magány, akkor érdemes felhívni valamelyik lelki segélyt biztosító telefonvonalat, pl. a 116-123-at.

Teljes élet kezek és lábak nélkül

Bernau Péter
Publikálás dátuma
2020.12.20. 15:42

Fotó: www.janis-mcdavid.com
Janis McDavid karok és lábak nélkül született, és azt vallja: neki kell nyitnia mások felé, nem várhatja el, hogy elfogadják és partnerként kezeljék.
„Boldog vagyok, és ezt nem csak bebeszélem magamnak. Olyan adottságokkal élek, amilyenek másnak nincsenek, vagy csak nagyon keveseknek – szolgált tömör hitvallással az RTL televízióban a 29 éves német fiatalember. Egy berlini albérletben él három ép barátjával, akiket több mint tíz éve ismer. A lakás nem akadálymentes mindenhol, de Janisnak mindenre van megoldása. A kilincsre zárt ajtót például a szájával nyitja ki, ehhez elég egy lelógó madzag; a la­kásajtót egy mobilapplikációval nyitja-zárja.

Szemben a szekrénnyel

 Az élete nem indult könnyen, vér szerinti szülei megváltak tőle, tizennégy hónaposan került nevelőszülőkhöz. „Sokan azt mondják: leadtak engem. Én úgy fogalmazok: szülőket cseréltem. Azok helyett az emberek helyett, akik nem tudtak mit kezdeni velem, olyanokat kaptam, akik nagy szeretetben neveltek fel.” Nyolcéves volt, amikor felfogta, hogy más, mint a többiek. „Egy új, tükrös szekrényt vettek a nevelőszüleim, és amikor megláttam magam benne, az első reakcióm az volt, hogy hú, a k***va életbe, ez szörnyű! Egy kezek és lábak nélküli torzszülött nézett vissza rám.” Tíz évig tartott, amíg meg tudott szabadulni ettől az érzéstől, ennyi idő kellett, hogy elfogadja saját magát. „Cikinek tartottam, hogy így nézek ki, hogy megbámulnak az utcán – nagyon kemény harcot vívtam magammal. Nem tudom, mi a ­diagnózis, miért születtem így, de nem is érdekel. Mit segítene, ha tudnám? Csakis abba kell energiát fektetni, ami előrébb visz!”

Író és motivációs előadó

Janis McDavid könyve 2016-ban jelent meg a „Legjobb életed – A bátorság felülmúlni önmagad és megvalósítani a lehetetlent” címmel. Saját életéből vett példákkal igyekszik hitet adni a fogyatékkal élőknek. Ezen kívül előadásokat tart Németországban különböző rendezvényeken „A képességeim erősebbek a képtelenségeimnél” címmel.

A maga módján

 Tizennyolc évesen békült meg magával, ebben rengeteget segítettek mostani lakótársai, akik akkor kirándulni hívták. „Kinyílt előttem a világ, szinte minden héten elmentünk valahova, fokozatosan szélesítettük a kört, az eddigi csúcspont 2018-ban jött el, amikor Peruba utaztunk – idézte fel emlékeit Janis. A legtöbb helyen igyekezett tartani a lépést a fiúkkal (a maga módján), a köves, meredek terepen pedig egy speciális hátizsákban cipelte valamelyik barátja. Aki ezt vállalta, az egy 100 centiméter magas, harminckilós pluszsúlyt kapott, így ha hosszabb szakaszon kellett vinni, a srácok folyamatosan cseréltek. „Egyébként ez a motivációm: olyasmit csinálni, amit senki nem feltételez rólam. Olyasmit, amire senki nem tart képesnek. És ez talán az előítéletek megszüntetésében is segít, bár utóbbi nyilván egy hosszú folyamat.” Janis szabadidejében rengeteget gyakorol más számára olyan hétköznapi dolgokat, mint a mobil felvétele vagy az írás. „Itthon az asztalról gond nélkül kezelem a telefont, a számmal felemelem, a vállammal a fülemhez illesztem, közben hozzá­érek a felvevőikonhoz, és már beszélek is.” Idegen helyen, ahol nincs asztal, egyelőre bajban van, így azt próbálgatja, miképp lehet a földről fölvenni a készüléket, illetve hogyan rögzítheti a hátizsákja szíjára, hogy útközben is elérjék. Szerinte minden gyakorlás és kitartás kérdése. Az írásnak például az a titka, hogy nem metszőfoggal kell tartani a tollat, mert az nem stabil fogás, nem lehet rányomni a papírra. A rágófoghoz kell szorítani, ami eleinte kicsit furcsa, viszont cserébe olyan erőt lehet kifejteni, ami biztosítja, hogy írás közben ne mozduljon el a papír.

Nem hagyott elpuhulni

Vannak persze dolgok, amiket nem tud egyedül megoldani, és ez nem is változik: képtelen – koronavírus idején – a maszkot föl- és levenni, kabátba bújni, cipzárt húzni. „Tudomásul kell venni, hogy vannak határaim, amiket nem tudok átlépni. A nevelőapám ebben a kérdésben nagyon kemény volt, évekig haragudtam rá, mert úgy éreztem: magamra hagy. Később láttam be, hogy igaza volt. Ha egy pohár kellett a szekrényből, azt mondta, toljak oda egy széket, kapaszkodjak fel rá és oldjam meg. Nem vágta fel a húst a tányéromon – ha éhes vagyok és meg akarom enni, akkor meg fogom oldani, ez volt a hozzáállása. Van egy elektromos kerekesszékem, amivel közlekedem, ezt én a plusztestrészemnek tekintem. A lakásban sosem használhattam, ami rettenetesen zavart. Azt mondta, ha nem tanulok meg küzdeni, akkor nem lesz saját életem, ha mindent megcsinál helyettem, akkor felnőtt­koromban egy zárt intézetben töltöm majd a napjaimat, de szerinte ennél többre vagyok hivatott. Kamaszként ezt képtelen voltam elfogadni, de most hálás vagyok neki, hogy nem hagyott elpuhulni.” Janisnak van egy gépkocsija, az ő igényeihez idomították, a pedálokat a vállánál lévő joystick segítségével mozgatja, ez segít neki a kormányzásban is. Évente több mint harmincezer kilométert van úton. „Az autó biztosítja nekem a szabadságot, el sem tudom képzelni, mit csinálnék nélküle. Persze mindenhol megnéznek, de ez természetes. Én térek el a megszokottól, az átlagtól, én vagyok kisebbségben – ezért nekem kell alkalmazkodnom a többséghez. Nem várok arra, hogy elfogadjanak, hanem teszek érte. Beszélgetést kezdeményezek, ha megismernek, akkor látni fogják, hogy szellemileg ép vagyok, nincs semmi fertőző betegségem, ugyanolyan vagyok, mint bárki más, csak nincs kezem és lábam. Rajtam múlik, mit hozok ki az életemből. Ha egész nap otthon lennék és sajnálkoznék, akkor egy megkeseredett fogyatékos lennék. Úgy döntöttem, inkább szabad emberként, a lehetőségeimhez képest teljes életet akarok.”

Versenyautó és búvárkodás

Janis gyermekkori álma volt, hogy autóversenyző lesz. Majdnem kétévnyi előkészület után tavaly októberben a hockenheimi Forma-1-es versenypályán körözhetett egy versenyautóval. „Leírhatatlan érzés több mint 200 km/órás sebességgel száguldani, rengeteg munka volt ennek a megszervezése, az első naptól biztos voltam benne, hogy sikerül, mint később megtudtam, a környezetemből csak én hittem ebben. Nem baj, a végeredmény szempontjából az számít, hogy én mit gondolok, itt is ez derült ki”. Jövő nyáron egy másik álma is megvalósulhat, ha minden jó megy, búvárkodhat.

Író, konzul, tanár, kém - John le Carré (1931–2020)

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.12.20. 15:39

Fotó: CHRISTIAN CHARISIUS / AFP - DPA
James Bond és George Smiley kollégák: a brit hírszerzés legendás kitalált ügynökei. Alaposabban szemügyre véve mégis inkább antitézisei egymásnak, két különbözőbb karaktert elképzelni sem könnyű. A 007-es, a néhai Ian Fleming figurája a színes, szélesvásznú fantázia legyőzhetetlen szuperhőse, az utóbbi mesterkém viszont szürke, összetett, ellentmondásos alak. Teremtője, a modern kémregény klasszikusa, John le Carré hosszú és kalandos élet után, 89 éves korában hunyt el cornwalli otthonában. „Az irodalom óriása volt, aki erős érzelmeket kiváltó és briliáns regényeivel nyomot hagyott az MI6-on.” E méltatás alig néhány órával a halálhír bejelentése után jelent meg a Twitteren, és attól rendkívüli, hogy a szóban forgó MI6, a brit hírszerzés főnöke, Richard Moore írta. A félreértések elkerülése végett: a valódi hírszerzés valódi főnöke búcsúzott így egy regényírótól. Nem árt hangsúlyozni ezt, mert le Carrénál sosem lehetünk biztosak benne, hol végződik a realitás, és hol kezdődik a fikció. A rejtélyek nagymestere volt. David Cornwell – ez volt a polgári neve – és a szolgálatok életre szóló, ambivalens kapcsolata a szokványos módon kezdődött. Beszervezték a jó eszű, kalandvágyó fiatalembert, aki germanisztikát hallgatott a berni egyetemen. Egy ideig az elhárítás, az MI5 megbízásából diáktársait figyelte Oxfordban – az Őfelsége kormánya aggódott, hogy baloldali ifjak naivitásukban felcsapnak szovjet informátornak. Pár évig tanított, azután az NSZK-ba vezényelték, ahol diplomáciai fedésben (követségi titkár, később konzul) már ténylegesen kémkedett: ügynököket mozgatott, le- és kihallgatott, még betörést is szervezett. A hidegháború formálta pályáját. Első könyve abban az évben jelent meg, amikor a berlini fal épült (1961). Álnevet választott, máskülönben nem publikálhatott volna köztisztviselőként, kiváltképp ilyen kényes témában. Harmadik regénye, A kém, aki bejött a hidegről átütő sikert aratott, onnantól hivatásszerűen írt. Hírszerzői karrierjének amúgy is befellegzett, mert a híres-hírhedt kettős ügynök, Kim Philby az oroszokhoz menekülve lebuktatta az MI6 komplett európai hálózatát. Ez ihlette a Suszter, szabó, baka, kém című regényt (1974), amelyből utóbb filmváltozat is készült. Le Carré már világhírű volt, de őrizgette titkait. Nem adott interjút, sokáig azt sem ismerte el, hogy profi exkém. Pedig gyanította az olvasó, hiszen karakterei – ahogy James Bond kapcsán említettük – nem romantikus szuperhősök, hanem a gépezetek és önnön lelkiismeretük csapdájában vergődő, meghasonlott hivatalnokok. Így csak olyan ember ábrázolhatta őket, aki belülről ismeri e rideg és kegyetlen világot. Volt munkatársai nem bocsátották meg neki, hogy figurái végtelenül cinikusak, érdekből bárkit elárulnak. Timothy Garton Ash szerint műveinek valódi témája „az emberi kapcsolatok végtelen és álságos labirintusa”. Évtizedek múltán, már a peresztrojka idején Moszkvában találkozhatott volna az ott élő „vakonddal”, Philbyvel, de nem akart. Úgy hírlik, a meghökkentő meghívás Rajsza Gorbacsova ötlete volt, a szovjet pártfőtitkár felesége, a „pervaja legyi” ugyanis kémtörténeteinek rajongója volt. Több mint két tucat le Carré-regény jelent meg, köztük A panamai szabó és Az Oroszország ház. A Szovjetunió széthullása után kitalált ügynökei új színhelyeken léptek akcióba: Palesztinában, Ruandában, Csecsenföldön. Írt nemzetközi fegyverkereskedőkről és nem kevésbé gátlástalan gyógyszergyártókról. Közönségkedvenc volt, ugyanakkor „komoly” írók is tisztelték életművét. Ő azonban visszautasította az irodalmi díjakat, akárcsak azt a megtiszteltetést, hogy Sir David legyen. Régi vágású úriember létére kertelés nélkül fogalmazott: „hányingere lenne” a brit birodalom lovagja címtől. Egyre szókimondóbb és kritikusabb lett politikai kérdésekben. Lesújtó véleménnyel volt honfitársairól, akik megszavazták a brexitet. Úgy látta, „mérgezőek a hasonlóságok” Donald Trump felemelkedése és az ordas eszmék múlt századi térhódítása között. Egyik utolsó könyvbemutatóján, 2017-ben John le Carré azt is kijelentette: „A fasizmus egyre nyíltabbá válik Magyarországon és Lengyelországban.”