Az utolsó közös karácsony

Egy családtag elvesztése önmagában is tragédia, de ha nem ápolhatjuk haldokló szeretteinket, nem lehetünk bármikor mellettük, nem búcsúzhatunk el tőlük a magunk módján, nos, az olyan teher, amit szinte képtelenség felfogni/elviselni. Ez az „átlagember”, az egyén sokkja. A társadalomé pedig az, hogy nyolcezernél is több halálos áldozatot követelt a járvány. Eddig. Így nincs pardon, muszáj szigorú szabályokat állítani. Aki kénytelen kórházban tölteni az ünnepeket – de nincs súlyos állapotban –, most nem is találkozhat személyesen családtagjaival. Onkológus, pszichológus és számos érintett mesélt arról a százezreket érintő helyzetről, miképp lehet egy pandémia alatt, látogatási tilalom idején elköszönni, hogyan lehet kezelni a gyászt. És általában: mit tesz az ember lelkével, ha egyedül, magányosan tölti a leginkább közösséginek tartott ünnepet.

„Édesapám nyáron hunyt el. Akkoriban pont lazítottak az első hullám miatti látogatási tilalmon, így egy-egy ember 15 percre bemehetett hozzá, majd a legvégén, amikor már tudták, hogy csak órái vannak, korlátlan ideig ott lehettünk, hogy fogjuk a kezét. Már akkori tapasztalatuk, hogy az ápolóknak nem volt kapacitásuk megetetni, megitatni, lemosdatni, elégszer pelenkázni, az ablakokat kinyitni-becsukni. Ha nem tudtunk volna bemenni hozzá mindennap, hogy ezeket elvégezzük, úgy gondolom, sokkal korábban elhunyt volna. Hiszen egy súlyos betegnek hiába teszik ki a vajat meg a kenyeret, nem tudja megvajazni, nem tudja megenni. Ha fázik, nem tudja az ablakot bezárni” – mesélte egy neve elhallgatását kérő fiatal nő lapunknak.

Ő a „szerencsések” közé tartozik, az utóbbi hónapokban ugyanis a második járványhullám miatt elrendelt látogatási tilalom miatt a családtagok már nem lehetnek korlátlan ideig a haldokló betegek mellett. Most az is nagy dolog, ha valaki időben beér haldokló szerettéhez és egy fél órát vele tölthet. „Nagyon hirtelen hunyt el édesanyám a koronavírus miatt, bevitték a kórházba, de mire odaértem volna, már nem élt” – erről egy másik nő beszélt, esete egyáltalán nem egyedülálló. „Belegondolni sem merek, hogy a jelen helyzetben a betegek mennyire ki vannak szolgáltatva az ápolóknak, akik kevesen vannak és egyre fáradtabbak” – mondja az édesapját még ápolni tudó fiatal.

Kegyetlen, de szükséges

„Látogatási tilalom van minden kórházban, ez alól kivételt jelent, ha valaki haldokló hozzátartozóját látogatná. Amennyiben a kezelőorvos úgy ítéli meg, hogy a beteg a halála előtt áll, egyszeri alkalommal, egyesével be lehet menni hozzá elköszönni. Tudom, hogy ez nagyon kegyetlenül hangzik, én is megéltem ezt tavasszal, mikor édesanyám eltávozott és nem tudtam tőle elköszönni. Mégis, orvosként azt kell mondjam ahhoz, hogy ezt az egész fertőzéshullámot valahogy le lehessen csitítani, egyszerűen nem engedhetők az intézménybe hosszabb ideig, tömegesen a családtagok, mert az túl nagy forgalommal járna, ami veszélyeztetné a többi beteget és a kórházi dolgozókat is” – magyarázza egy inkognitóját őrizni kívánó, gyászolóként és orvosként egyaránt érintett onkológus.

A helyzet nagyon sok feszültséget generál, előfordulnak a szinte tettlegességig fajuló viták, és az egészségügyi dolgozók folyamatos fenyegetéseket kapnak a hozzátartozóktól. De akármilyen szigorúak is a szabályok, a karácsony, az karácsony. Úgyhogy, meséli az onkológus, az ünnep alatt is bent fekvő betegek mindig kapnak ajándékot, illetve az ügyeletes orvos is próbál valamiféle karácsonyi hangulatot teremteni. „Nagyon szomorú a mostani helyzet, de ahhoz, hogy mihamarabb átvészeljük a járványt, lehetőleg minimalizálva a már most is nagyon magas veszteséget, az kell, hogy az emberek türelmesek legyenek, és elfogadják a szabályokat” – hangsúlyozza az onkológus.

Letiltott emlékek

Egy végstádiumban lévő daganatos beteg esetében hetek kérdése is lehet, hogy mikor távozik el – így békeidőkben a családtagok felváltva látogatták a haldoklót. Ezek az utolsó hetek, napok nagyon fontosak: érzelmileg és pszichésen egyaránt megterhelők, ám a gyászfolyamatban nagyon nagy szerepük van. Komoly lelki megnyugvást jelenthet egy utolsó mosoly vagy egy kedves szó emléke. Erre most nagyon kevés az esély. A miért persze érthető, érzelmileg mégis nehezen elfogadható a kötelező távolmaradás – főleg az ünnepek alatt.

„Az élet utolsó szakaszának megélése mindig nagyon nehéz a távozónak és az itt maradottaknak is. Ha búcsúzáskor foghatjuk egymás kezét, akár szavak nélkül, csak szeretetben egymásra hangolódva, az talán megnyugvást adhat. A váratlan, búcsú nélküli halál sokkal nehezebb. Ilyenkor nem tudunk többet tenni, mint gondolatban a távozóval lenni. Hívő embereknek egyházi személy is segíthet. A méltó búcsúzás lehetőségét még a járvány idején is biztosítani kellene. Nem a teljesen leterhelt személyzetnek, hanem kifejezetten ehhez értő (nem feltétlenül egészségügyi) személyeknek” – mondja lapunknak V. Komlósi Annamária szakpszichológus, az ELTE Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszékének címzetes egyetemi tanára. Bárhogy is történik a búcsú, a gyász hosszú és nehéz folyamat. Ha a veszteséget valaki képtelen feldolgozni, mindenképpen érdemes pszichológushoz vagy gyásztanácsadó szakemberhez fordulni.

Ki és mikor

Müller Cecília is beszélt arról, akadnak kivételek a látogatási tilalom alól, mert az alaptörvény kimondja a kapcsolattartás jogát a családdal, az egészségügyi törvény szerint pedig a beteg emberi méltósághoz való joga egészségügyi válsághelyzet idején sem korlátozható. Éppen ezért körlevelében kötelezte a kórházakat arra, hogy meghatározott esetekben a covidos és nem covidos osztályokon is tegyék lehetővé a hozzátartozóknak a kapcsolattartást a betegekkel – erről a Telex számolt be. Az országos tiszti főorvos levele szerint a súlyos állapotú, végstádiumú beteg mellett ott lehet az általa megjelölt ember. A kórházaknak védőfelszerelést kell adniuk a hozzátartozóknak, és haladéktalanul lehetővé kell tenniük azt is, hogy elbúcsúzhassanak a haldokló betegtől.

Arról, hogy mindez a valóságban hogy alakul, már valószínűleg annyi tapasztalat van, ahány kórházi osztály az országban. Ahhoz, hogy tisztább képet kaphassunk, kerestük a Semmelweis, a debreceni, a pécsi és a szegedi orvosi egyetemi klinikát is, valamint kérdeztünk több vidéki kórházat és az Országos Onkológiai Intézetet is. Minden esetben arra voltunk kíváncsiak, hogy miként kezelik az ünnepek alatt az intézményben fekvő betegeket; a haldokló beteg esetében milyen gyakran lehetnek az ágy mellett a családtagok; van esetleg időkorlát vagy maximális látogatószám? Válasz egyetlen helyről sem érkezett. Hivatalos tájékoztatás lényegében nincs, hiába érint a kérdés több tízezer embert. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma annyit közölt lapunkkal: „A karácsonyi időszakban csak azok a betegek maradnak a kórházakban, akiknek a hazabocsátása egészségügyi okokból nem lehetséges… A rendkívüli látogatás minden esetben egyéni elbírálás és engedély alapján történik. A látogatás során be kell tartani az osztály működésére vonatkozó előírásokat, védőfelszerelést kell alkalmazni, belépés előtt járványügyi kérdőívet kell kitölteni, majd kézfertőtlenítés után egyszerre egy alkalommal egy látogató mehet be 15 perc időtartamra a beteghez.”

A minisztérium a végstádiumos betegekkel kapcsolatban azonban már úgy fogalmaz: „Nem lehet általános választ adni arra, hogy a családtagok hányszor jöhetnek be és mennyi ideig maradhatnak a beteg mellett, mert ez mindig az aktuális helyzettől függ. Azt azonban kijelenthetjük, hogy ezt mindenhol rendkívül empatikusan kezelik.” Vagyis: helyzete válogatja, hogy hol, mennyi időt tölthetnek a beteg mellett a családtagok.

Túljelentkezés és udvari találkozó

Arról, hogy a koronavírus miatt hogyan változott a haldokló betegek kezelése és a látogatási rend, dr. Muszbek Katalint, a Magyar Hospice Alapítvány igazgató főorvosát is kérdeztük. „Annyit tudok a kórházból érkező betegekről, hogy igazgatói engedéllyel bemehettek hozzájuk a hozzátartozók egy fél órára, nem panaszkodtak arról, hogy nem kerülhettek kapcsolatba a szeretteikkel. A betegnek is jó, hogy tudja, van kit/mit várni, és a hozzátartozónak is sokat jelent, hogy látja szerettét. De szükség is van a családi segítségre a kórházakban, mivel nagyon kevés nővér van, és ezeket a betegeket etetni, itatni, pelenkázni kell” – mondja Muszbek Katalin.

Náluk duplázódott azoknak a száma, akik szeretnék hozzátartozójukat a hospice-intézménybe vinni. Ennek oka, hogy az ágyfelszabadítások miatt sok beteget hazaküldtek, és a családok nem tudják vállalni a súlyos betegek gondozását, ápolását. A legtöbben a most kopogtatók közül nem is tudják, hogy a házban csak daganatos betegekkel foglalkoznak – így az egyik legnehezebb feladat, ami a személyzetre hárult az elutasítás volt.

„A hospice-házban 10 ágyas fekvőbetegrészleg működik, ahol a végső stádiumban lévő rákos betegek töltik utolsó heteiket, napjaikat. Korábban minden betegnél bent lehettek a hozzátartozók, annyi volt a kérés, hogy egy betegnél egyszerre ne legyenek kettőnél többen, de 24 órában jelen lehetett lenni. Egy-egy család élt is a lehetőséggel, volt, aki éjszakára is bent maradt. A vírus miatt ezen annyiban kellett változtatni, hogy már az első hullám alatt megbeszéltük a családtagokkal, csak egy hozzátartozó jöhet a beteghez, és ha még hetek, hónapok vannak hátra, azt kértük, csak minden másnap látogassanak, hogy egyszerre ne legyen sok hozzátartozó a házban. A közös terek sem használhatók. Ez a rendszer most is jól működik. Ha valakihez rendszeresen jár egy családtag, de másokkal is szeretne találkozni, akkor ezt ablakon keresztül megteheti. A hospice-ház ugyanis földszinten van és az ablakok a belső udvarra néznek. Egy ilyen találkozó általában rövid, 10 perces, negyedórás, hiszen már nagyon rossz állapotú betegekről van szó, de ez is sokat számít a családnak” – meséli Muszbek Katalin.

Tíz betegre két nővér

Az intézményben a járvány előtt több mint 80 önkéntes is dolgozott, őket most nem engedik be – hiányoznak is a rendszerből az igazgató szerint. Most arra fókuszálnak, nehogy a személyzet megbetegedjen, mert akkor nem lesz, aki ellássa a betegeket. Eddig sem az első, sem a második hullámban nem kellett a Covid miatt lezárni az intézményt, így folyamatos 90 százalékos kihasználtsággal működnek. Két hete elkezdték a gyorstesztelést is, akkor két nővér lett tünetmentesen pozitív. Mindkét dolgozó részállásban a fővárosi Szent László kórházban is dolgozik, most karanténban vannak.

A betegek esetében, ha kórházból érkeznek, szükség van a negatív PCR-tesztre, de közöttük nem volt fertőzött. A hospice-házban váltócipőt, lábzsákot, maszkot és a közös terekben kesztyűt is fel kell venni. A betegeken nincs maszk, hacsak nem oxigént kapnak maszkon keresztül. Jelenleg tíz betegre két nővér jut, és orvos is mindennap megnézi a bent fekvőket. Emellett most is heti kétszer jár be pszichológus, aki nemcsak a betegeknek és a hozzátartozóknak, hanem a dolgozóknak is sokat segít. Hiszen az izoláció, a távolság, a kapcsolatok beszűkülése mindenkit megterhel. Az osztályon tapasztalt nehézségeket a dolgozók meg tudják beszélni a pszichológussal. Erre szükség is van, hiszen vannak harmincas éveikben járó haldoklók, nagyon megszeretett nagymamák, akik elvesztése olykor nagyon nehéz lelki folyamat a személyzetnek is.

Az ünnepekkel kapcsolatban megtudtuk: mindig nagyon megható és megrendítő a karácsonyi ünnepség, hiszen a betegeknek ez az utolsó karácsonyuk. Idén is lesz ünnepség, de gyülekezés nélkül. „Mindenki a szobájában marad és lemezről szólnak majd karácsonyi dalok, mindenki kap egy kis ajándékot is. Utána a hozzátartozókkal beszélgetünk, mert biztos, hogy ez nekik nagyon nehéz. Egyelőre felmérhetetlen, hogy milyen pszichológiai károkat okozott a koronavírus, az izoláció már a gyerekeket is megterheli, hiszen nem lehetnek együtt a barátaikkal, a családok sem kaphatnak segítséget, otthon tanulnak. Mindennek komoly negatív hatása lesz a társadalomra és az emberekre” – részletezi a főorvos.

Egyedül a betegágyon

A karácsony megélése mindig is nagyon nehéz volt a magányosan élő vagy beteg emberek számára. Ezért kimondhatatlanul fontos, hogy ne tévesszük őket szem elől. A teljesen egyedül élőkről is tudhatnak a szomszédok, a szociális ellátórendszer, egyházi vagy civil szervezetek, így számukra igenis lehet ünnepi hangulatot teremteni. A kórházban vagy idősek otthonában fekvőkkel pedig mindenképpen érdemes jó előre megbeszélni, hogy hogyan tartják majd velük a kapcsolatot. Az adott intézmény szerepe is lényeges, hiszen az ünnep formai, szimbolikus kifejezésével, egy jó szóval, a gondozottak telefonos beszélgetéseinek megkönnyítésével sokat tehetnek a dolgozók. Erre V. Komlósi Annamária hívta fel a figyelmet, aki szerint ennek most még nagyobb a jelentősége, hiszen olyanok is egyedül maradhatnak, akik máskor legalább az ünnepek alatt közösségben lehettek.

„A magány és a betegség eleve kedveznek a depressziós érzések és gondolatok megjelenésének. Az elesettség, fölöslegesség és kirekesztettség érzései annyira eluralkodhatnak a magányos és beteg embereken, hogy úgy érezhetik: értelmetlen az életük. Tudni kell azonban, hogy ezek ellen a kétségbeesett érzések ellen lehet tenni! Számtalan formában kifejezhető, hogy tudunk figyelni egymásra, akarunk törődni egymással. Nem kell karácsonyestig várni azzal, hogy jelezzük: ha most kényszerűségből fizikailag egyedül lesz valaki ezeken a napokon, ettől még nem kell magányosnak éreznie magát! Akik közösen szoktak ünnepelni, de most nem tehetik, szervezzék meg, hogyan adják át az ajándékokat és finomságokat egymásnak és hogyan tarthatják a kapcsolatot telefonon, interneten vagy valahol szabad térben. A külföldön rekedteknek most extrán nehéz. Rájuk külön is gondoljunk!” – hívja fel a figyelmet a szakpszichológus.