Johann Wolfgang Goethe születési évét viseli címként a 2020 májusában elindult online világirodalmi magazinjuk. Annak az irodalmi nagyságnak, akinek a világirodalom (Weltliteratur) kifejezést is köszönhetjük. Ön a portáljuk fényében hogyan közelít a világirodalomhoz?
A világirodalmat ma akként is definiálhatjuk, hogy azokat a szövegeket tekinthetjük annak, amit a londoni, madridi, párizsi könyvesboltok kirakataiban könyv alakban viszontlátunk, s van is ebben némi igazság. Ám amikor, mondjuk, a Balatonról Budapestre utazom, mindig áthaladunk Derecskén, ahol Vörösmarty tudvalevőleg az Előszót megírta, s ilyenkor az szokott motoszkálni a fejemben, hogy vajon ez a költemény miért nem része ugyanúgy a világirodalom nevű fikciónak, mint például Shelley Óda a nyugati szélhez című verse, holott azonos minőséget képvisel. Amikor az 1749 főszerkesztői posztját elvállaltam, ennél a kétkedő hozzáállásnál jóval optimistább lettem, mert úgy hiszem, meg lehet hekkelni ezt a világirodalmi fősodort a minőségileg tartalmas, de undergroundabb dolgokkal is. Voltak kételyeim, amikor például leközöltük David Foster Wallace Roger Federerről szóló, iszonyú hosszú írását, na, ezt vajon hányan fogják képernyőn végigolvasni? De aztán az egyik legnépszerűbb, legnagyobb kattintásszámot elért publikációnk lett ennek a zseniális szerzőnek a zseniális teniszezőről írt zseniális esszéje. Azt hiszem, meg kell keresni ezeket a törésvonalakat a két említett irány között, s ami így kialakul, azt együttesen nevezhetjük világirodalomnak.
A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a kiadójuk, milyen támogatást jelent mindez?
Teljesen szabad kezem van, hogy mit, mikor, hogyan, milyen sűrűségben közlünk. Nincs korlátozás, hogy mondjuk feminista szerzőket vagy első kötetes észt költőnőket már ne. A kicsiny szerkesztőségünkre is inkább családként gondolok, mint munkatársakra: Zelei Dávid és Izsó Zita szerkesztőkkel, valamint Kelemen Réka szerkesztőségi asszisztenssel nagyon jó kis csapatot alkotunk.
Volt valami előirányzott cél, koncepció, amikor elindult a portál?
Leginkább az, hogy legyen izgalmas, friss, mai és szexi. (nevet) A legelső fontos feladat az volt, hogy a különféle nyelvek és kultúrák legelismertebb képviselőit magunk mellé és mögé állítsuk – ez, ha a szerkesztőbizottság tagjainak a névsorán végigtekint valaki, messzemenőkig sikerült. Sokan találgatták, hogy a régi Nagyvilág világirodalmi folyóirat „folytatását” szeretnénk-e megvalósítani, de ez már nagyon más – online – világ. A szerkesztőbizottság tagjainak a nevét tekintve viszont tényleg van némi átfedés. A koncepciót talán a rovatstruktúra mutathatja meg leginkább, és az, hogy teljes mértékben online-ban gondolkodunk. Ami bizonyos dolgok, például nagyon hosszú irodalomtörténeti tanulmányok közlését eleve kizárja.
Viszont olyan lehetőségeket nem, mint a világirodalmi szövegek zenével, klipekkel való társítása, ahogy azt a napindító, Intro című rovat teljesíti is.
Lehet azon vitatkozni, hogy miért nem Nádas Péter kapta az irodalmi Nobel-díjat, s miért pont Bob Dylan, hiszen ő nem is író, de azt hiszem, a kortárs, könnyűnek mondott zene igenis a magas irodalom része, és mi nem is óhajtjuk leválasztani róla. Az 1749 ezt természetes ütemérzékkel képviseli. Ahogy a Sound & Vision című rovatunkban is Lengyel Zoltán rendszeresen elemez dalszövegeket. De M. Nagy Miklós írása az orosz rapről, amely rámutat, hogyan vette át a rap az egyetemes orosz kultúra vezető szerepét, is ennek szolgál alátámasztásául. A Zsellér Anna fordításában folyamatosan közölt újabbnál újabb Walter Benjamin-szövegek is jól megférnek a popkultúrával.
Kik olvassák a portált, kinek készül?
Ezt a félévi működés alapján még nehéz lenne megválaszolni. Az biztos, nagyban számítottunk és számítunk a szakmára, hiszen rengeteg fordítóval, vendégszerkesztővel, szerzővel dolgozunk – elsőként őket kellett meggyőznünk, hogy elfogadjanak bennünket. A Facebookon már 2500 közeli a követőink száma, ezért úgy gondolom, a szakmai olvasókon kívül is megtörtént az áttörés.
A Facebookon kívül jelen vannak az Instagramon, a Tumblrön is, hol, honnan „fogyasztják” legtöbben az oldalt?
Ez egy online lapnál elkerülhetetlen, ha komolyan vesszük magunkat. Ezekről a felületekről azok az olvasók követnek minket, akik inkább alkalmanként olvasnak világirodalmat, mert például karácsonyra kaptak egy Ulickaja-kötetet, így időnként ők is érdeklődéssel kattintanak egy-egy írásunkra. De, félreértés ne essék, mi egyáltalán nem afféle, a napi kattintásszámot maximalizálni igyekvő oldal vagyunk. Az évek alatt mi inkább egyfajta archívummá szeretnénk válni, amit például a nyelvszakos egyetemi hallgatók is haszonnal keresnek majd fel egy-egy szemináriumi dolgozatuk megírásakor. Mondjuk, egy orosz szakos nálunk elolvashat egy Szergej Lebegyev-interjút és egy szövegrészletet is.
A magyarul olvasók, hogyan látja, milyen idegen nyelvű műveket olvasnak a leginkább, illetve műnemek és -formák szerint mi a jellemző?
A nyelvek tekintetében, a műfordítók legnagyobb hányadát figyelembe véve, nyilván az angol-amerikai könyvek a dominánsak. Ahogy az is világos, hogy a próza mennyivel olvasottabb a líránál. Verseket manapság leginkább a költők és a megszállottak olvasnak. Ehhez képest nagyot megy most a 21. Század Kiadónál megjelent két Versum-verseskötet, Tor Ulven Türelemje és John Ashbery Önarckép konvex tükörbenje – ez utóbbiban az én fordításaim is szerepelnek. A drámai szövegek beszorultak a színházakba, és ezen a Covid csak tovább rontott. Nálunk is még viszonylag kevés drámai szöveg publikálódott.
Mennyire helyeznek hangsúlyt az angol fordítások mellett a kisebb nyelveken való közlésre?
Abszolút odafigyelünk erre, rendszeresen vannak tematikus heteink, legutóbb épp brazil hét futott, de volt már exjugoszláv és posztszovjet hetünk is. Most meg például örmény versek megjelentetésén gondolkodunk. Ebben a munkában sokat számít a szerkesztőbizottság tagjaival való állandó konzultáció, tőlük is sok ajánlat érkezik.
Élt Londonban, Rómában, Ljubljanában, a tapasztalatai szerint külföldön máshogy működik az olvasók világirodalomról való gondolkodása?
Az biztos, hogy a nagyobb nyelveken alkotók-beszélők-olvasók nehezebben veszik észre a kisebb nyelveken születő alkotásokat. Amerikában milliószám vannak jó költők, náluk például nem feltétlenül tűnne fel a még a magyarénál is kisebb norvég nyelven verselő Tor Ulven kötete, ami nálunk, számomra úgy tűnik, beindított valamit. A tájékozódás biztos nehezebb, de talán nem is annyira kerül előtérbe.
A hazai műfordítók tudását miként értékeli?
Szerintem nagyon rendben van, nem látok komoly problémát. Én ezt főleg költői szemmel látom, és a verseket elsősorban költők fordítják. Ezért megkockáztatom, a kortárs magyar irodalom formakultúrája és nyelvi komplexitása sok esetben felülírja az ugyanezen magyar költők által fordított szövegekét. Nagyon jó most a kortárs költészeti kultúra, rengeteg a felkészült fiatal tehetség.
Egyik rovatuk műfordítók munkanaplóit adja közre, mennyire tudnak, kívánnak számukra műhelyként is működni?
A járványhelyzet miatt egyelőre nem tudunk az online térből kilépni, pedig számos programelképzelésünk volt és van, de az őszi PesText fesztiválon ez még csak korlátozottan valósulhatott meg.
Ön kit, mit fordítana a legszívesebben?
Elsősorban költőként tekintek magamra – még ha regényeim is megjelentek –, és kevésbé szeretek fordítani. De most éppen egy amerikai költőbarátomtól kapott kötet verseinek a fordításán dolgozom. Ilya Kaminsky egy Odesszában született zsidó, siket srác, aki fiatalon került ki Amerikába és angolul ír. Az ő kötetét akár egészében is lefordítanám, ha erre kiadói érdeklődés mutatkozna. Mert ma ezen múlik minden: a forrásokon. A rendszerváltáskor a világirodalmi verseskötetek eltűntek a piacról, a tízezres példányszámú Lyra Mundi-sorozat ma elképzelhetetlen. A versek sem annyira menők manapság, mint mondjuk voltak, amikor Latinovits szavalta őket a televízióban.
+1 kérdés
Milyen terveik vannak az idei évre?
Mindenképp szeretnénk megjelentetni két antológiát: egy spanyol és egy amerikai költészeti gyűjteményt, s egyéb könyvterveink is vannak. Ha pedig levonul a járvány, akkor őszre számos rendezvénnyel készülünk.
