Előfizetés

Mesébe bújtatott politika

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2021.01.10. 12:43

A Harry Potter szerzője, J. K. Rowling legújabb, Az Ickabog című mesekönyve az író szerint „politikai tündérmese”, egy képzeletbeli országban „példabeszél” az igazságról és a hatalommal való visszaélésről. A rendhagyó mű kapcsán persze felmerülhet a kérdés: vajon egy gyerekkönyvnek „álcázott” komolyabb történet hasznos lehet-e minden korosztálynak?
Duskáldia – így nevezik azt az államot, ahova J. K. Rowling legújabb, Az Ickabog című könyve kalauzol minket, ezen a meseföldön szembesülünk vele, hogyan kerít hatalmába a gonosz egy egész országot, hogyan lehet rávenni embereket arra, hogy hitelt adjanak a hazugságoknak. Kérdés persze, hogy ez egy gyerekkönyv-e, vagy csak annak álcázta a szerző, s mindennek mi haszna? Gács Anna, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense szerint eredetileg például sem az Állatfarm, sem A Legyek Ura nem számított gyerek- vagy ifjúsági könyvnek, de idővel mindkettő bekerült a nagyobb gyerekeknek ajánlott olvasmányok közé. A kritikus úgy látja, hogy az Állatfarm dermesztő társadalomképe és A Legyek Urának egyértelmű „példabeszéde” is arra ösztönözheti a fiatal olvasókat, hogy a politikai és általában az emberi közösségek anomáliáiról gondolkodjanak, valamint alapvető szempontokat beszéljenek át az együttélés, a szolidaritás vagy a hatalmi viszonyok természetéről. – Bár nem tudom, manapság mennyire népszerű és fogyasztható olvasmányok ezek, de biztosan rokonai azoknak a népszerű kortárs regényeknek, amelyeket a mai kamaszok, fiatal felnőttek szenvedélyesen olvasnak, és az elmúlt évek legzajosabb könyvsikerei közé tartoztak – mondja Gács, példaként említve Suzanne Collins Az éhezők viadala trilógiáját vagy James ­Dashner Az Útvesztő-sorozatát, de kiemeli, hogy az idősebbek körében szintén aratnak a sötét politikai víziók, mint Margaret Atwood antiutópiái (lásd: A szolgálólány meséje).
Moskát Anita fantasy író szerint sem olvasható az Állatfarm kifejezetten meseként, hiszen hiába szerepelnek benne beszélő állatok, Orwell tör­ténete a mese egyéb műfaji köve­telményeinek nem tesz eleget. Ahhoz ugyanis, hogy valami meseként és politikai allegóriaként is működjön, mindkét kitételnek meg kell felelnie, az Állatfarmban azonban sokkal erősebb a politikai szál, vagyis az 1943–44-ben keletkezett mű inkább a Szovjetunió kritikájaként olvasható, hiszen a szereplők megfeleltethetőek orosz történelmi alakoknak, Napóleon, a disznó például maga Sztálin allegóriája, Hógolyó pedig a későbbi ellenfele, Trockij. Moskát szerint azonban vannak olyan politikai színezetű mesék, melyekbe a felnőttek mellett a kisebbek is nyugodtan belekezdhetnek. Ilyen például a szintén társadalmi és politikai folyamatokkal foglalkozó Gesztenye, a honalapító (eredeti címe: Watership Down), mely ráadásul Nagy-Britanniában kötelező olvasmánynak számít. Ha ugyanis Richard Adams meseregényéről lehántjuk a politikai réteget, akkor egy izgalmas, kalandos, nyulakkal elmesélt Odüsszeiát kapunk, melyet Moskát szerint akár a tíz-tizenegy éves korosztály is nyugodt szívvel olvashat. A Gesztenye másrészt szintén egy látomással kezdődik, akár az Állatfarm: az egyik nyúl megjövendöli, hogy a főszereplő nyúlcsoportnak útra kell kelnie új hazát keresni, és közben több, különböző társadalmi berendezkedésű nyúlcsoporttal ismerkednek meg, egy diktatórikussal is, amelyet Nadálytő generális vezet. És noha Richard Adams sztorijának is bőven van allegorikus olvasata – lényegében demokratikus eszmék és diktatórikus kormányzás feszül benne egymásnak –, közben egy kalandregény, ami akkor is leköti a gyerek olvasót, ha a mélyebb rétegeit még nem érti. Gács szerint másfelől a politikai víziót is felkínáló könyvek többféleképpen olvashatók, és nem fordíthatók le egyszerűen az aktuális politikai rendszerek felett mondott ítéletekre. Lehet, hogy Orwell disztópiái a szovjet kommunista diktatúra ihletésére születtek, de azért lehetnek ma is izgalmasak, mert elszakadtak a születésükkor nyilvánvaló kritikai szándéktól, és akár anélkül is olvashatóak, hogy a saját korszakunk politikai viszonyaival összekapcsolnánk őket. – Persze, az utóbbi olvasat is lehetséges, pár éve láttam például az Állatfarmot egy iskolai előadás keretében, ami hátborzongatóan aktuálisnak hatott a tizennégy évesek értelmezésében – mondja Gács, aki szerint nem az életkor határozza meg, hogy miként olvassuk az ilyen műveket, hanem az olvasók értékrendje.  

Politika az ágy alatt

A meseregények között találhatunk azonban kifejezetten pedagógiai célból írt történeteket is. Gács Anna szerint ilyenek a most már Magyarországon is egyre népszerűbb meseátiratok, amelyek a hagyományos női szerepeket vizsgálják felül, és tudatosan arra törekszenek, hogy aktív, autonóm női hősöket állítsanak a gyerekek elé. Az angolszász gyerekirodalomban az utóbbi időben sorra születnek olyan gyerekkönyvek, amelyek a legfiatalabbak politikai tájékozottságát és öntudatosságát akarják erősíteni, melyet kellőképp jelez, hogy a The Atlantic Monthly nevű amerikai magazinban pél­dául két éve megjelent egy könyvszemle Az esti mesék radikalizálódása címmel. Az amerikai könyvesboltokban olyan címeket találunk mint az „Anyu Obamára szavazott” vagy a „Segítség, Anya! Liberálisok vannak az ágyam alatt!” – melyek abban próbálnak segíteni a szülőknek, hogy a saját politikai értékrendjüket érthetővé tegyék a gyerekeik számára. – A magyar gyerekkönyvhagyomány felől nézve ezek a címek persze komikusan hangozhatnak, számomra mégis rokonszenves az a törekvés, hogy a gyerekeknek egészen kicsi kortól kezdve értékalapú szemlélettel segítsenek a politika világában eligazodni – vallja Gács. Moskát Anita fontosnak tartja továbbá, hogy a gyerek ne maradjon egyedül a könyvekkel, azaz a történet értelmezésében, értékelésében segítse őt a szülő. – A kicsik fejébe viszont nem kell kész válaszokat beletömni, hanem segíteni kell őket a feldolgozásban, hogy megtalálják a saját válaszaikat – véli az író. A politikai témájú meseregények éppen ezért alkalmasak az iskolai feldolgozásra is, hiszen a tanár segítheti a gyerekeket, hogy ütköztessék véleményeiket, és egy párbeszéd indulhasson el közöttük. Másrészt a felnőttkor küszöbén, amikor a kamaszban az ideális világba vetett hit már összedől, és rengeteg kérdés halmozódik fel benne a társadalomról, csoportokról, hatalomról, akkor pont ilyen könyvekre van szüksége, és pont ezért válnak azok meghatározó olvasmányélménnyé. Moskát szerint léteznek azonban olyan politikai szállal foglalkozó könyvek, amelyeket egyértelműen fiataloknak szánnak. Példának hozza fel Janne Teller Ha háború lenne nálunk című történetét, mely minden országban úgy jelenik meg, mintha annak területén zajlana éppen a háború, ahonnan a főhősnek menekülnie kell. A magyar kiadásban tehát Magyarország válik háborús területté – a Scolar Kiadó kiadása egyébként egy útlevélre hasonlít –, mely segíti a fiatal olvasót abban, hogy beleélje magát a helyzetbe, és végiggondolja azt, mihez kezdene, ha Budapestet lebombáznák.

Disztópiába menekülni

Kérdéses persze, hogy miért jó, ha a szerző mesébe „csomagolja” a politikai üzenetet? Vajon a mondanivaló ettől még érdekesebb lesz az olvasó számára? Vagy bizonyos szörnyű igazságok a mese által könnyebben fogyaszthatók lesznek? Gács szerint a mesék a közös történetkincsünket, a közös referenciapontokat jelentik, sokszor még különböző kulturális hagyománnyal rendelkező közösségek között is. A mese struktúrája, logikája lehet ugyanis az egyik „csali”, amely sokféle korosztály számára olvashatóvá tesz történeteket. Ugyanakkor a mesék nem feltétlenül gyerekeknek szólnak, vannak kifejezetten felnőtt­közönséget megszólító politikai történetek: gondoljunk például Parti Nagy Lajos magyar népmesék toposzait kiaknázó, sziporkázó politikai publicisztikáira. A kritikus szerint azonban naivitás lenne azt gondolni, hogy a disztópiákat az olvasók nagy része a saját politikai vezetésének kritikájaként olvassa. Persze vannak ellenpéldák, Margaret Atwood antiutópiája, A szolgálólány meséje harminc évvel a könyv megjelenése után, tévésorozatként sokak szemében a trumpi politika vagy általában a kortárs auto­riter rendszerek kritikájává vált. – Ettől függetlenül mégsem gondolhatjuk, hogy Trump vagy Orbán hívei között senkinek sem tetszett volna a könyv vagy a sorozat – mondja Gács, elvégre az összefüggés a politikai folyamatok és a disztópiák népszerűsége között valószínűleg összetettebb. Míg egy disztópiában ugyanis egyértelműen beazonosítható, hogy ki áll a jók és ki a rosszak oldalán, addig az emberek többsége számára a valódi politika tapasztalata nem ezt bizonyítja, hiszen egyre kevésbé ismerik ki magukat az információk, az ideológiafoszlányok és a politikai törekvések között. A ma embere úgy éli meg a valóságot, hogy elveszítette a fogódzóit az értékek azonosítása és a politikai szereplők rejtett céljainak feltárása tekintetében. A disztópia politikavíziójában tehát sokkal könnyebb eligazodni, hiszen ki vonná kétségbe, hogy A szolgálólány meséjében a nőket kényszerrel szülőgéppé tenni vagy Az éhezők viadalában a kisemmizett tartományok fiataljait élet-halál harcra kényszeríteni elvetemült gonoszság. Ebben az értelemben egy disztópiát élvezni nemcsak kritikai magatartás, de eszképizmus (menekülés a valóság elől) is lehet.

Babar, az önkényúr

A gyerekkori olvasmányokat felnőttként újra elővenni nemcsak az expliciten politikai tartalmú könyveknél lehet meghökkentő. Gács Anna például, amikor egyik gyerekkori kedvencét, Jeanne de Brunhoff Babar-sorozatát olvasta fel a gyerekeinek, döbbenten látta, hogy az a vezetőszerep, ami a könyvben megjelenik, mennyire idegen tőle: Babar, az öltönyt és koronát viselő elefánt alakjában ugyanis egy abszolutista, paternális uralkodó ideálképe rajzolódik ki, akit egy magát fejlettebbnek vélő kultúrában képeznek ki, hogy idővel visszatérjen a bennszülöttek közé, és civilizálja származási környezetét. – Fiatalon a Babarnak utóbbi aspektusa nyilván teljesen rejtve volt előttem, gyerekként csak a cuki elefántokat és a Télapó felkeresésének izgalmait követtem – meséli Gács.

Mese mint iránytű

Moskát szerint a felnőttek hajlamosak elfelejteni, mennyit érthet meg a világból egy kamasz a könyvek vagy a hétköznapi tapasztalatok révén, hiszen ha máshol nem, a saját osztályközösségében is sok mindent láthat „kicsiben”, ahogy azt később a társadalomban tapasztalni fogja. Ebből a szempontból már a tizenévesek is megtanulják, mit jelent, ha egyes társukkal a tanár kivételezik, hogy fest a jól vagy éppen rosszul működő csoportdinamika, vagy akár egy hatalmával visszaélő, autoriter tanár. A gyerekek ebben a korban persze számos jelenségnek még nem tudnak konkrét neveket adni, azt azonban érzik, hogy ami éppen történik, az helytelen és helyes. – A meséket és ifjúsági regényeket olvasva gimiben, engem is sokszor kapott el a felismerés pillanata, hogy mindazt a káoszt, amit az osztályteremben láttam, hirtelen megmagyarázta volna valaki – emlékszik vissza az író. Gács szerint a mesék nevelőhatása azonban nem ilyen egyértelmű, elvégre a valóságos szituációk többségében erősen vitatott, hogy mi a politikailag helyes vagy helytelen út. A kritikus úgy véli, hogy bár az irodalom és általában a történetek nevelő hatása évezredek óta foglalkoztatja az embereket, mégis rendre az derül ki, hogy a könyvek direkt módon nem alakítják a személyiségünket, ami miatt azonban nem érdemes bánkódni, hiszen éppen az értelmezés szabadsága és gazdagsága teszi hosszú életűvé a jó történeteket. Éppen ezért, amikor a kultúradminisztrátorok a könyveknek közvetlen nevelő, személyiség- vagy identitásalakító hatást tulajdonítanak, akkor jobb menekülőre fogni. Utóbbira Gács szerint remek példa a tavaly ősszel nagy port kavart Meseország mindenkié című kötet, melyben a nem normatív kapcsolatok láttán egyes szélsőséges politikusok egyenesen a könyv megsemmisítését és forgalmazásának a megtiltását kezdték követelni. Ez a hozzáállás a kritikus véleménye szerint semmilyen érvelés alapján sem elfogadható, ráadásul a politikusok indoklása egy hamis elképzelésen alapul: nevezetesen azon, hogy az olvasmányélmények determinálják a személyiségünket. – A identitásunk, és azon belül a politikai meggyőződéseink és viselkedésünk ezerszer bonyolultabb módon alakul ki és át az idők során – mondja Gács, aki szerint ettől még egy színvonalas oktatási kultúrában kiváló szolgálatot tehetnek azok a könyvek, amelyekről beszélgetve a gyerekek egyszerre csiszolgatják a közösségek működéséről, a politikáról, a felelősségteljes vezetőről és a hatalomról alkotott fogalmaikat.

Heti abszurd: Földharc

Nagy B. György
Publikálás dátuma
2021.01.10. 11:38

„Sikerült leszorítanunk, ha még nem is semlegesíteni, de most már földharc van (…) levittük a birkózószőnyegre” – ezekkel a szavakkal hirdetett legalább részgyőzelmet a járvány elleni harcban Orbán Viktor. Ha főállásban nem miniszterelnök lenne, hanem sportkommentátor vagy haditudósító (a szóhasználat alapján mindenki eldöntheti, melyik szívének a kedvesebb), vélhetően másképp rakja össze a mondatot. Például így: a koronavírus egy dupla Nelsonnal (magyar nevén: kettős járom – hisz mégiscsak a mi kórokozónkról van szó!) a földre vitte az országot, amely görcsös vonaglással igyekezett szabadulni kíméletlen szorításából. Ezt földharcnak nevezni bornírtság, hisz ha a kormányfői mondás legalább súrolná a valóságot, akkor az 1956-os forradalom hőseinek nem kellett volna életüket adni a szabadságért, mindössze felemelt mutatóujjuk heves előre-hátra mozgatásával és sűrű nonozással meghátrálásra késztethették volna a szovjet tankokat. A történet vége ismert. Nem úgy a járvány kimenetele. A kormányzati kommunikáció most azt harangozza: tavasszal ideérhet a második hullám, hacsak nincs elegendő vakcina – és beoltott ember. Márpedig a hatalom csak akkor fest sötét víziót, ha valamiről tudja: elkerülni nem lehet, legfeljebb tompítani. Az új csapáshoz persze semmi köze, az hogy, hogy nem az EU hibája. (Megjegyzendő: a járvány idején a kabinet kiváló felelősséglepattintóvá képezte magát, december közepén a miniszterelnök deklarálta, hogy a kormánynak semmi köze a fertőzés- és halálszámok alakulásához. És mintha ezt az elvet követné a hatalom a gazdaság esetében is, pénzszórás van, mentőprogram nincs.) Az európai közösség ugyanis a kormányzat interpretációjában csigatempóban rendelt vakcinát, és így a gyorsabb országok elhappolták az oltóanyag nagy részét. Arról már nem szól a kormányzati rémmese, hogy az EU ugyan gyorsított procedúrával, de mégis alapos vizsgálat után engedte be a vakcinát, míg a „csípőből reagáló” államok mellőzték a „gyógyszer-bürokráciát”, és azonnal oltani kezdtek. Az uniós normák szerint ezt megtehették, úgynevezett veszélyhelyzeti eljárással – a magyar kormányt pedig mi sem gátolta abban, hogy így cselekedjen. A veszélyhelyzeti jogrendet a közérdekű adatok titkolására, a sajtó megregulázására, közpénznyelő alapítványok kitömésére és számos hasonlóan járványlankasztó intézkedés foganatosítására használó kormány azonban nem élt a lehetőséggel, nem pörgette fel a vakcinabeszerzést. Hogy a kabinet az orbáni földharcban miért nem akarta megragadni a vírus üstökét és odacsapdosni a földhöz, arról csak találgatni lehet. Az azonban biztos, hogy ha az Orbán-rezsim nem az EU-n keresztül rendel, akkor az összes felelősség és a kártérítési igény a kabinetet terhelte volna (elég annyit mondani: orosz vakcina). És hát egyszerűbb az unió biztos takarásából pocskondiázni az európai közösséget. Maradva a földharcos hasonlatoknál: a fű rejtekében lapulni mindaddig, amíg el nem múlik a baj. Azért igazságtalan lenne eltagadni, hogy van az a helyzet, amikor a föld és a harc (vagy legyen küzdelem) szó valóban lefedi, amit a hatalom tesz. Miután a kormány a járvány elleni védekezés jegyében kiszárította a helyhatóságok kasszáit, és padlóra küldte őket, most komótosan rugdossa a földön fekvő önkormányzatokat – legalábbis, ha ellenzékiek. Így esett, hogy a korántsem a nyelvi leleményessége és vicces mondatai okán ismert főpolgármester-helyettes deklarálni kényszerült, hogy Budapest lényegében csődbe megy novemberre. A mondás vélhetően gonoszkás félmosolyra húzza számos kormánypárti prominens száját, kár, hogy ebben az örömben a kétmilliós Budapest nem tud osztozni. Igaz, a rebellis fővárosi lakosságot csak akkor szokta szeretni a hatalom, ha elrettentő példaként használhatja. Amíg az első hullámban, illetve a második vírusmenet elején Budapestet a járvány főhadiszállásaként lehetett bemutatni, a kormányzati kommunikáció a napi vírusjelentésekben előszeretettel domborította, hogy hány fertőzött, kórházban kezelt beteg, illetve elhunyt fővárosi. Ám amikor az arányokból egyértelművé vált, hogy a kórokozó vidéken arat, ráadásul a budapesti fertőzötteknek jobbak a túlélési esélyei, mint a vidéki betegeké, akkor a fővárosi összehasonlítás rögvest kihullott a napi statisztikából. Mert ilyen a harc Orbán földjén.

Szigeti veszedelem, 1968

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2021.01.03. 15:46

A Rottenbiller utca 93/A alkotmányos köztársaságról többen hallottak mifelénk, mint a független Rózsa-szigetről. Egy új film változtathat ezen, de a két törpeállam között alapvető különbség, hogy az első Moldova György képzeletének szülötte, a másik viszont valóban létezett.
Tisztázzuk az elején, nem a Ráckevei-Duna-ág horgászparadicsomáról írunk, az tudomásunk szerint nem szakadt el Magyarországtól. A szóban forgó Rózsa-sziget mesterséges és rövid életű volt az Adriai-tengeren, hihetetlen történetét decemberben mutatta be a Netflix (L’incredibile storia dell’Isola delle Rose). A játékfilm megtörtént esetet dolgoz fel: Giorgio Rosa (1925–2017) olasz mérnök az olajfúró tornyokéhoz hasonló platformot ­épített Rimininél. A csupán 400 négyzetméteres építmény 12 kilométerre állt a parttól, az akkori szabályok szerint az olasz fennhatóságon túl, nemzetközi vizeken. Rosa és Róma vitája elmérgesedett, 1968 nyarán a mérnök kikiáltotta saját parányi köztársaságát.

Csipetnyi őrület

„Olyan mese ez, amit nagyszülők adnak tovább gyerekeiknek, unokáiknak Riminiben. Nagyon híres történet, de csak ott. Úgy éreztük, hihetetlen a sztori, és nagyon furcsa, hogy még nem is hallottunk róla”, mondta Matteo Rovere producer a premier előtt a BBC-nek. A film készítői röviddel halála előtt keresték fel a már 90 fölött járó, bolognai születésű gépészmérnököt, aki némi unszolásra áldását adta a forgatásra. A feldolgozás arról szól, hogyan valósította meg képtelen ötletét, hogyan teremtett saját mikronemzetet, és igaza tudatában hogyan szegült szembe az ellenséges olasz hatóságokkal a tehetséges különc. A konstrukció önmagában is rászolgált a „hihetetlen” jelzőre. Rosa mindent egymaga tervezett. Minimális költségvetéssel, négy barátjával – plusz alkalmanként maroknyi segédmunkással – fél év alatt kivitelezte a bonyolult munkálatokat. Acéloszlopok tartották a platformot, 26 méterrel a tengerfenék fölött. Saját újítása volt a technológia is, öreg korában erről beszélt a legbüszkébben a filmeseknek. Hajnali 4-kor kelt, napkeltekor már építkezett. Gyakran elkísérte hétéves fia, Lorenzo is, aki máig szép emlékeket őriz azokról a lázas hónapokról. Úgy fogalmaz, apja rendkívül alapos ember volt, precíz és jó szervező, egy csipetnyi őrülettel. „Szerettem ott lenni apámmal. Igazi kiváltságnak számított, mert nagyon keményen dolgozott mérnökként. Saját zsebből építette a szigetet, pedig nem volt gazdag. Keményen megdolgozott a pénzéért, és amit másutt megkeresett, azt költötte a sziget építésére”, mondja. Megbecsült, tapasztalt szakember volt, túl a negyvenen (vagyis a valóságban nem friss diplomás pályakezdő, ahogyan a film­változatban ábrázolják). Ám azzal, hogy az olasz felségvizeken kívül létrehozta a maga világát, Itália Rózsa Gyurija népi hős lett a fiatalok szemében, „az anarchisták hercege”. Ne feledjük, mire a szabadságot jelképező nagy mű, a platform elkészült, 1968-at írtak.

Szex, drog, kaszinó

Rosát a műszaki megoldások érdekelték, lekötötte a mindennapos kreatív munka. Nem törte a fejét, hogy mihez kezd az építményével, ha elkészül; megelégedett a tudattal, hogy a maga ura lesz, nem vonatkoznak rá a „rendes” szabályok. Magyarán azt csinál, amit akar. Mindenféle tervezgetés nélkül alakult ki a bulisziget, étteremmel, bárral, később szuvenírbolttal és külön kis postahivatallal. Híre futótűzként terjedt az olasz, majd a külföldi sajtóban is, persze csak a kis színesek között: a címlapot rendszerint a vietnami háború, a diáklázadások, sztrájkok és a Prágai Tavasz hírei uralták abban a mozgalmas esztendőben. Akaratlanul is a hatóságok csapták a legnagyobb reklámot. Azzal riogatták a jámbor polgárokat, hogy Rózsa-szigeten törvénybe ütköző és erkölcstelen dolgokat művelnek, minden csupa szex, drog és hangos rockzene, továbbá a szárazföldön tiltott szerencsejáték. A fertőt elítélte a római katolikus egyház is. Ettől aztán tódultak a kíváncsivá tett látogatók, csónakba szálltak, hogy belekóstoljanak a tiltott gyümölcs mámorító ízébe. Az olasz kormánynak jogilag nem volt beleszólása abba, ami a nemzetközi felségvizeken zajlott, ezért eleinte csábító ígéretekkel próbálták leszerelni Giorgiót. Hiába: a hajthatatlan férfi ragaszkodott a szigethez, nem kellett neki helyette pénz, se tengerparti étterem, sőt visszautasította a kincset érő kaszinókoncessziót is. A maga radikális módján akarta megoldani a vitát. Függetlenségi nyilatkozatot szerkesztett, és június 24-én kikiáltotta a Rózsa-szigeti Köztársaságot. Zászlót, címert is rajzolt, három vörös rózsával. Mesterséges szigetnek mesterséges nyelv dukált – választása az eszperantóra esett, így a miniállamot hivatalosan Respubliko de la Insulo de la Rozoj névre keresztelte. Himnusza a híres Matrózkórus lett Richard Wagner A bolygó hollandi című operájának harmadik felvonásából (Steuermann! Lass die Wacht!). Noha függetlenségét egyetlen állam sem ismerte el a földkerekségen, hamar elfogyott Róma türelme. Két hónapig sem tartott az idill, amíg hadihajót küldtek a Rózsa-sziget ellen.

Elsüllyedt álom

Az olasz kormány végső, megfellebbezhetetlen érve az volt, hogy a platform veszélyezteti Itália biztonságát, mert ellenséges szovjet tengeralattjárók titkos bázisként használhatják. Ez annyira képtelen ostobaság, hogy azok sem gondolhatták komolyan, akik megpróbálták beadni a népnek – ebből látszik, már fél évszázaddal ezelőtt is voltak politikusok, akik nem erőltették meg magukat, hogy legalább hihetőt hazudjanak. A hidegháború abszurd, paranoiás viszonyai között tökéletesen elég volt a tengerből előbukkanó kommunisták rémképe, hogy szentesítse akaratukat: a mesterséges szigetnek pusztulnia kell. A nyers fenyegetéssel kiürített fémszerkezetet végül 1969. január 11-én robbantották fel. Utoljára még dacolt a tűzszerészekkel, csak harmadik kísérletre sikerült összerogyasztaniuk. Maradványait pár nappal később egy vihar tüntette el végképp a felszínről, a roncsok máig a tengerfenéken nyugszanak. Búvárok később felhoztak néhány darabot, és az egyiket tiszteletük jeléül átadták Giorgio Rosának, szépen ráírva: „Az álom egy töredéke az álmodozónak.” A bosszúra éhes hatóságok viszont még a bontási költségeket is kiszámlázták, a mérnöknek 11 millió lírát kellett fizetnie. Fia szerint Rosa élete végéig szenvedett attól, ahogy nagy vállalkozását tönkretették, nem is szívesen beszélt róla senkinek. Ennyi maradt a Rózsa-szigetből: roncsok a mélyben, néhány emlék a szemtanúk, mára hetven-nyolcvan éves emberek fejében, és most ez a dramedy (szomorkás filmvígjáték) a világhálón, a korszak legendás zenéivel feldobva. A lázadás kudarcra ítéltetett, hiszen egy parányi, magányos közösség, szövetségesek és hadsereg híján, védtelen a fegyveres agresszió­val szemben. Farkastörvény ez, az elszigetelt álmodozóknak talán még Moldova felejthetetlen hősei, doktor Káró Medárd nyugdíjas jogász, a Rottenbiller utca 93/A lakóbizottságának elnöke, és az államfőnek választott, örökké fontoskodó Snévejsz bácsi sem segíthettek volna.

 A Rózsa-sziget esete korántsem olyan egyedi, mint hinnénk. Az angol nyelvű Wikipédia csaknem száz úgynevezett „mikronemzetet” sorol fel. E senki által el nem ismert, önhatalmúlag kikiáltott államok a lexikon szerint „elméleti kísérletezgetés, politikai tiltakozás, művészi kifejezés és személyes szórakozás” megnyilvánulásai. Szerencsésebb helyeken és korokban békénhagyják a bennük működő közösségeket, amíg lakói nem bántják a külvilágot, se egymást. Léteztek, léteznek ilyen kvázi szuverén területek mindenfelé, Kanadától Uruguayon át Izraelig, a jelek szerint különösen népszerűek a hatalmas területű, ritkán lakott Ausztráliában. Alapítottak mikronemzetet komoly szándékkal és viccből; szigeten, erdőben, farmon, magánlakásban és romos raktárépületben is. Csak néhány példa, ízelítőül. Sealendet egy brit kalózrádiós találta ki, miután elfoglalt egy második világháborúból megmaradt, elhagyatott mesterséges szigetet a part mentén (1967). Freetown Christianiát dán hippik hozták létre Koppenhága elhagyatott házaiban (1971). Wendland nyugatnémet atomenergia-ellenes tüntetők rövid életű köztársasága volt, amíg a rendőrök szét nem zavarták (1980). Zágrábban egy ismert horvát komikus létesített minidiktatúrát, nem titkolt parodisztikus szándékkal (1990-es évek). A csehországi Másik Világ Királyságban (1996–2008) az volt a törvény, hogy a nők korlátlanul uralkodnak a férfiak fölött, a dominaszex kedvelőinek örömére. Külső-Baldónia (1950–73) ezzel szemben tiltotta a nők belépését: a kanadai szigeten gyülekező férfiak állítólag csak horgászni akartak zavartalanul. Snake Hillt kétségbeesésében alapította egy ausztrál család, mert nem bírt egyszerre adót és törlesztőrészletet fizetni (2003). Egy alternatív cseh politikus a Duna mentén csapott le egy kis földdarabra, ami a szerb–horvát határvitákban valahogy gazdátlan maradt, és Liberlandnak nevezte el (2015). Legutóbb egy orosz vállalkozó a fejébe vette, hogy maszek szputnyikot küld a világűrbe, az lesz az önálló kis birodalma.