Az egyik leggyakoribb kérdés, mely aggályként, sőt, támadásként merül fel az ellenzéki együttműködéssel szemben, hogy mennyire lenne kormányzóképes egy ennyire sokféle pártot felvonultató kormány, egyáltalán lennének-e érdemi, kézzel fogható programpontok, melyek valódi tartalommal töltik meg a mindenki számára jól hangzó „demokrácia”, „jogállam” és „európai értékek” fogalmait.
Mondani ugyan valóban sok mindent lehet, de itt és most fontosnak tartom leszögezni, hogy konzervatív, keresztényszociális alapon politizáló emberként többek között azért látom a garanciát arra, hogy azok az ellenzéki pártok, melyek most egy asztal mellett ülnek, nem csak üres szólamokként hangoztatják ezeket az értékeket, mert tapasztalom, hogy a közösen lefektetett minimumok mentén jelenleg is zajló programalkotás egyik sarkalatos pontja a választási rendszer teljes körű reformja. Ennek keretében pártom, a néppárti Jobbik kezdeményezésére napirenden van a közvetlen államfőválasztásról szóló javaslat is, melynek kapcsán úgy gondolom, érdemes reflektálni egyfelől a jelenlegi közjogi helyzetre, másfelől pedig arra, hogy miért lenne jó, ha sok más európai államhoz hasonlóan Magyarországon is közvetlenül a választópolgárok szavaznának a köztársasági elnök személyéről.
Kezdjük tehát a jelenlegi helyzettel, röviden: a mostani egyfordulós, erős győzteskompenzációval működő választási rendszer a kétpólusú politikai versenynek kedvez, melynek végén az egyik fél számára szinte garantált a kétharmad – vagyis a győztes nagyon győz, a vesztes pedig nagyon veszít. Az így kialakuló parlamenti arányok garantálják, hogy a jelenleg az Országgyűlés által – tehát közvetett képviselet útján – választott államfő személye a nagy eséllyel kétharmadot szerző kormánypárt(ok)nak kedvez.
Így az egyébként sem túl erős jogkörökkel rendelkező államfőnek a szimbolikus, reprezentatív feladatokon kívül egyetlen lényegi szerep marad: aláír és pecsétel. Tudjuk ugyan, hogy ő a legfőbb közjogi méltóság, de működésén kevésbé érezzük, hogy a magyar nemzet és a magyar állam egységét megtestesítő politikai individuum lenne. Különösen így van ez napjainkban, amikor a több mint tíz éve kétharmaddal regnáló Orbán-kormány minden fronton igyekszik leszámolni az individuummal, az egyéni megnyilvánulásokkal – legyen szó akár a tudományos és egyetemi világ autonómiájának csorbításáról, akár egy-egy kutató menesztéséről a kormány Kulturkampf-narratívájával szemben megfogalmazott szakmai kritikája miatt. A legutóbbi újévi köszöntőjével Áder János szomorú csúcspontjára ért dicstelen szerepének.
Ezzel szemben az ellenzék a kétfordulós és a választói akaratot arányosabban tükröző országgyűlési választási rendszer mellett szorgalmazza az államfő közvetlen választását és jogköreinek megerősítését annak érdekében, hogy Magyarország első közjogi méltóságát ne lehessen egy értékes kézjeggyel és pecséttel ellátott politikai bábuvá degradálni, hanem észszerű keretek között érdemi hatáskörrel és erős legitimitással rendelkező individuum legyen. Konkrétabban a néppárti Jobbik javaslata szerint visszautalhatna az államfő törvényeket átdolgozásra a parlamentnek, s csak kétharmados döntéssel lehetne újra aláírásra előterjeszteni azokat.
Miért is jó ez nekünk – már azon kívül, hogy az amerikai, a francia, az osztrák, vagy éppen a számunkra több szempontból is fontos és izgalmas lengyel elnökválasztás mellett a saját államfőnk megválasztása során is izgulhassunk, vitatkozhassunk, esetleg kampányolhassunk? Számomra három olyan terület van, melyet mindenképp meg kell nevezni, ha a közvetlen államfőválasztás melletti érveket vizsgáljuk.
Az első ilyen terület a demokratikus rend, vagy ha úgy tetszik, a jogállam, azaz jog uralmának visszaállítása és megerősítése, ugyanis egy közvetlenül választott, tehát a közvélemény szemében a mostaninál erősebb legitimitással, valamint megerősített jogkörökkel rendelkező államfő fontos elemét kell hogy képezze a demokráciát őrizni hivatott fékeknek és ellensúlyoknak. Egy valódi, polgári demokráciában a pártatlanul működő intézmények mellett kiemelt szerep hárul a választópolgárok által demokratikusan megválasztott vezetők személyére is, erre pedig már csak funkciójánál fogva is a legjobb példa az államfő.
Felmerülhet persze a kérdés – főleg az Egyesült Államokban megfigyelhető események kapcsán –: miért adnánk még egy esélyt a népnek, hogy egy újabb „őrültet” szavazzon az ország élére, nem elég, ha a miniszterelnök kezd ámokfutásba? Erre az a válaszom, hogy a jelenlegi magyar választási rendszer mellett egészen biztos, hogy az adott esetben ámokfutó miniszterelnök akarata szerint működő bábu ül a köztársasági elnöki székbe, míg a közvetlen államfőválasztás megadja az esélyt arra, hogy a társadalom esetleg korrigálja rossznak bizonyuló döntését a kormánnyal és annak fejével kapcsolatban. Ráadásul javaslatunk nem akarja a közjogi berendezkedésünket a francia avagy amerikai irányba – tehát a prezidenciális rendszerek felé – teljesen elmozdítani, megmarad a miniszterelnöki hatáskörök zöme, ugyanakkor kiegyensúlyozó és korrigáló szerepet tölthetne be az államfő.
Mindez már a következő témánkra mutat, amely nem más, mint a politikai kultúra kérdése. Különösen elkeserítőnek tartom, hogy ma Magyarországon a politikai közbeszédet lejáratókampányok, gyűlölködés, trágárság, valamint a nagyvonalúság és a vitakultúra teljes hiánya jellemzi. „Nem nyilatkozom” – hangzik el gyakran kormánypárti politikusok szájából, különösen akkor, ha egyértelmű, hogy a felelősség elhárításáról van szó. Véleményem szerint már egy viszonylag csekély ismertséggel rendelkező országgyűlési képviselő sem engedheti meg azt a luxust, hogy lerázza magáról a pozíciójával járó felelősséget, de egy kormánytag vagy egy miniszterelnök pláne nem – egy államfő pedig végképp nem. Egy „plusz” választás egy „plusz” vitafórumot jelent a magyar közélet kérdéseinek, mely ráadásul az államfő személyének kiemelkedő fontossága miatt alkalmas lenne arra, hogy visszaállítsuk és megerősítsük az érvekre és az ellenfél tiszteletére épülő politikai vitakultúrát hazánkban.
Az utolsó terület, melyet mindenképpen érintenünk kell, az államfő személyének jelentőségéhez (is) kapcsolódik: ez a nemzettudat kérdése. Az államfő Magyarország legfőbb közjogi méltóságaként a nemzet egységét is hivatott megtestesíteni, személyének közvetlen kiválasztása pedig arra sarkallja a polgárokat, hogy komolyan és alaposan elgondolkodjanak azon, milyen ember az, aki méltó arra, hogy a magyar nemzet és a magyar állam „arcaként” jelenjen meg. Meggyőződésem, hogy az erről szóló diskurzus jót tesz a nemzettudatnak – sokkal jobbat, mint a tetemes mennyiségű közpénzt elnyelő „egyedül a világ ellen” szentimentális, vulgárnacionalista narratívája, vagy éppen a Soros-migráns-Brüsszel Bermuda-háromszögében vergődő gyűlölködés.
Mindezt folytathatnám még hosszú sorokon keresztül, de ez nem célom – az viszont igen, hogy a közvetlen államfőválasztás javaslatával is rávilágítsak arra, hogy az ellenzéki együttműködésnek vannak érdemi elképzelései, és ezekből a Jobbik egyedüli jobboldali pártként és Magyarország egyetlen keresztényszociális néppártjaként hangsúlyosan kiveszi a részét. Ezzel a javaslattal is az a szándékunk, hogy a magyar polgárok jólétét és szabadságát szolgáljuk – igen, akkor is, ha ez akár azt is eredményezheti, hogy a 2022-ben felálló nemzeti egységkormány egy akkor ellenzéki államfővel találja szemben magát. Mi ugyanis hiszünk a demokrácia és a jogállam európai alapértékeiben.