Maurice törvénye

Franciaországban immár törvény védi a vidéki élet olyan jellegzetességeit, mint a tücsökciripelés, a tehénbőgés vagy a kakaskukorékolás. A rendelkezést azután hozták, hogy egy Rochefortba költözött család feljelentette szomszédait, amiért kakasuk, Maurice kukorékolt. Joël Giraud, vidékfejlesztési miniszter figyelmeztetett: a vidéki élet bizonyos kényelmetlenségek elfogadásával jár.

Először csak pittyentenek, halkan, mintha maguk sem döntötték volna el, bóbiskoljanak tovább a nemtudomszilvák ágai között, vagy inkább hangosan jelezzék, már látják a halvány napsugarat az éjfeketéből középszürkére váltó égbolton. Vajon melyikük az első, a kapitány vagy a közlegény, kinek a doga bejelenteni a madaraknál, hogy elkezdődött a nap? Még nincs öt óra, ha nyár van, és nincs fél hét, ha tél.

A kakas néha beelőz. Talán félig álmában éri az impulzus, amitől a tyúkok ölelő melegéből kissé kinyújtózva elereszti a rekedt trillát, hogy aztán megmagyarázhatatlan logika mentén ismételje egy darabig percenként, aztán fél-félórákat kihagyva. Van, hogy hajnal négykor. S van, hogy a kutya ilyenkor félálomban – tán kakasnak képzeli ő is magát, vagy a hang sajátos frekvenciája nem hagyja nyugodni – ugyanabban az ütemben vonyítani kezd, elnyújtott magasságokban. - Ne tutulj! - süvít ki az álmos emberi hang a nyitott ablakon, s még hallatszik a paplan susogása, miközben a tollpelyhes puhaságot a férfi a fülére húzza, hátha nyer még egy-két órát reggelig.

Rozsdás kerék nyikorog. A traktorok gumijáról lemálló odaszáradt sárdarabok úgy pöttyözik a töredezett betonutat, mintha szürke-foltos tehén terülne el az árokparttal egy magasságban. Zitty, most ráment egyre, zutty, most lejött róla. Ki se kell nézni az ablakon, tudjuk ki az, és hova tart, mindig előttünk krákog egyet hosszan. Mintha lenne a torokköszörülésnek íratlan szabálya, egyet a kőműves Janiék előtt, egyet a kőkeresztnél, egyet meg a „gyüttmentek” házánál, mielőtt a pincesorra fordulna. Visszafelé tűzifa lesz a talicskában – ami errefelé furik – vagy két demizsonban fehérbor, Olaszrizling, netán Egri leányka. Akkor is nyikorog majd. Zitty, zutty.

Prüszköl a presszógép, közben jönnek fel a ház felé a lenti ólból kiengedett magyar kacsák, s méltatlankodva hápognak a tavacska előtt, amiért be van fagyva. A futókacsák ezt megspórolják, ők már rég a fagyos patakban lubickolnak a kerítésen túl. Mátyásmadár köröz a tyúkoknak kitett kukoricadara fölött kurrogva, a verebek hangos csiripeléssel az eresz alatt várják a sorukat. Ugat a kutya, megjött a postás, elektromos kismotorja szolidan sípol. Darabig csend, aztán dudálás: a tejesember érkezik. A tejből öntünk a kutyának, a túróból adunk a tyúkoknak, mindenki elégedetten habzsol.

Fejszecsattogás. Be kell gyújtani, a gyújtósnak való olykor a fészer ereszéig repül kongva. Olvad a jég, a csatornából gurgulázva csobbannak be a vízcseppek a tölgyfahordóba. A hordó belseje feketén vöröslik, Kékfrankost őrzött egykor, most esővíz jut neki. Szomorú sors, mégis, mintha lenne benne hepiend.