Előfizetés

A megfertőzött ország

A magyar társadalom belefáradt a korlátozásokba: a járvány eleve különféle megítélései és az olykor aránytalan korlátozások miatti társadalmi kilátástalanság egymásnak ugrasztotta az embereket. Holott nem lenne szabad elfelejteni azt, hogy nem elsősorban a „normális életet” érintő korlátozások vernek éket emberek, családok és gondolkodásmódok közé, hanem az Orbán-rendszer. Orbán nem közegészségügyi és életvédelmi rendelkezésekként tekint a lezárásra. Számára a járvány egyfajta „előrehozott választás”, ahol versenytársak nélkül tud mindent leuralni. Az Orbán-rendszer már jóval a világjárvány előtt is erősen polarizálta a magyar társadalmat. A történelmi múlt megítélése, az Európai Unióhoz való viszony, a globális ökológiai és klímaválság ténye és következményei, a menekült és bevándorlási válság mind-mind hitvitává vált, és a törzsies jellegű konfliktusok már egy jó ideje nem pusztán közéleti, hanem magánéleti relevanciával rendelkeznek. A véleménykülönbség természetes velejárója a politikai viszonyoknak, és korántsem minden szekértáborharc bontakozott ki 2010 után. Ugyanakkor az Orbán-rendszer két ponton mégis dermesztő újdonságot hozott. Egyrészt minden konfliktus háborús keretben bontakozik ki, ahol jó és rossz harcol egymás ellen, és a cél egyáltalán nem a másik megsemmisítése, hanem a folyamatos harc (a háború tehát öncélú). Másrészt a közéleti vitáknak magánéletre vonatkozó konzekvenciáik vannak, vagyis könnyen megüthetjük a bokánkat, ha nyíltan szembemegyünk a rendszerrel. Az Orbán-rendszer tehát már jóval a koronaválság előtt megfertőzte a magyar társadalom mentálhigiénés állapotát, vitakultúráját, és ebbe a helyzetbe robbant bele a sohasem látott közegészségügyi, társadalmi, gazdasági és persze pszichológiai válságtömeg. Kialakult egy fájdalmas törésvonal a potenciális ellenzéki szavazói oldalon az Orbán-rendszer válságkezelését illetően. Gyakori a jelenség, hogy a rendszerrel egyébként szembenállók egy része keservesen követeli vissza a „régi életét”, tagadja a korlátozások szükségességét, de legalábbis bírálja azok aránytalanságait, szélsőséges esetben pedig erősen szkeptikus magával a járvánnyal kapcsolatban is. Az Orbán-rendszerrel szemben állók másik része pedig annak ellenére, hogy tisztában van azzal, hogy a korlátozások jó része nem végiggondolt, aránytalan és egy részük valóban szükségtelen, mégis kiáll a lezárások mellett, sőt a járvány kitörése óta több ponton is (pl. a tavaszi és őszi korlátozások hamarabb való bevezetése, a nyár hónapok sokkal szigorúbb kezelése) nagyobb szigorúságot várt volna el. Ezzel ha kelletlenül is, de – nyilván közegészségügyi okokból, illetve a saját egészségük védelmében – elfogadják, hogy egy autoriter rendszer tovább korlátozza az életüket. Az előbbi csoport „karanténfüggőnek” titulálja az utóbbiakat, akik pedig nem kevés indulattal vágnak vissza a „járványszkeptikusnak” bélyegzetteknek. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Az életünk és a közösség védelme érdekében el kell fogadni, hogy adott esetben szükségtelen, aránytalan, csakis az Orbán-rendszer fenntartása érdekében bevezetett korlátozások tárgyai legyünk? Drámai dilemma, a „hamis realisták” és a „túlfeszített lényeglátók” közötti klasszikus, bibói konfliktus. Joggal tarthatunk attól, hogy ez a szembenállás rányomja a bélyegét nemcsak az előttünk álló politikai küzdelmekre, de arra is, hogy hogyan gondolkodunk a koronaválság tágabb kontextusáról, a globális ökológiai és klímaválságról. Ennek fényében éppen itt van az ideje annak, hogy megpróbáljuk egymáshoz közelíteni az álláspontokat, hiszen a mostani járvánnyal éppen csak beléptünk az előttünk álló válságok sorozatába. A helyzet tisztázását azzal érdemes kezdeni, hogy rámutatunk: a magyar társadalomban előállt félelem, a bizonytalanság, a törzsiesedés tovább fokozódása csak részben következik magából a pandémiából. Valójában az Orbán-rendszer érdekelt abban, hogy ez a helyzet (folyamatos kivételes állapot, irányított káosz) – amíg lehet – fennmaradjon, és ennek érdekében Orbán képes feláldozni egész társadalmi csoportokat. Képes volt aránytalan korlátozásokat bevezetni a társadalom megosztása érdekében, és nem a munkásoknak segített elsősorban, hanem a rendszerének és a tőkés csoportoknak. Orbán tehát korántsem társadalmi tragédiának tekinti a járványt, hanem lehetőségnek hatalma megerősítésére és megtartására. Ehhez legalább három stratégiát alkalmaz. Először is a járvány során bevezetett korlátozások csak áttételesen szolgálják a közegészségügyi célokat. A valódi cél a társadalom említett megosztása, a káosz és bizonytalanság fokozása. Ebben a helyzetben a magam részéről nem tudom elítélni azokat, akik a járványügyi szabályokat közegészségügyi céllal tartják be, tulajdonképpen a kormányzat helyett és annak mulasztásait pótolva. Ahhoz, hogy az Orbán-rendszerrel szemben fel tudjunk lépni, be kell látni, hogy a társadalom döntő része nemcsak a pandémia során (ott főleg), de a mindennapokban általában a munkájából adódó kényszereket az élete és testi épsége elé kell hogy helyezze. Ezt nem belátni felelőtlenség lenne a járványügyi szabályokat az Orbán-rendszer „helyett” is betartók részéről. Ez a mindennapok „létért folytatott küzdelme”, ahol tömegek nem tudnak home office-ban dolgozni, nem rendelkeznek megtakarításokkal egy a mostaninál szigorúbb karantén esetére. Éppen ennek felismerése az orbáni politikai leggonoszabb része, hiszen a miniszterelnök szándékosan nem a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévőket, a munkásokat, a zárlat által legjobban sújtott kisvállalkozásokat segítette. Ezzel osztotta meg lényegében a társadalmat, és erre vezethető vissza az, hogy egyre többen nyitást követelnek, hiszen a szó szerinti éhhalál és családi szenvedés közvetlenebb veszély, mint a fertőzés lehetősége. Azoknak, akik alá tudnak merülni a karanténban, minderre figyelemmel kell lenniük. Végül egy fontos közös pont lehet a kormányzati járványkezelés által szembeállított csoportok között az, hogy Orbán nemcsak aránytalan és igazságtalan korlátozásokat vezetett be, nemcsak szándékosan hagyta az út szélén a legkiszolgáltatottabbakat, hanem a folyamatosan hosszabbított rendkívüli jogrendben lényegében elkezdte privatizálni és követlen kormányzati kontroll alá venni a felsőoktatást; a munkajogi szabályokat még inkább a multik érdekeihez alakította, elképzelhetetlen erőforrásokat adott a mélyállami érdekeket szolgáló oligarcha és politikai megbízotti köröknek. Orbán tehát egyfajta előrehozott választásnak tekinti a járványt, amelyen ha nyer, akkor lényegében mindegy, hogyan alakul 2022. Úgy vélem, ha ezek mentén el tudunk indulni, egymás szempontjait meg tudjuk érteni, akkor az elkövetkezőkben képesek lehetünk kidolgozni egy olyan „vakcinát”, amely alkalmas lehet annak a társadalomnak a kezelésére, amely már jóval a járvány előtt is beteg volt. A szerző jogász, politológus, az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának alelnöke 

Fekete bárányok

A puszta télen csak azoknak romantikus, akik nem a pusztában élnek télen. Egy jól fűtött városi lakás radiátorai, egy kellemes kis kúria cserépkályhában izzó fahasábjai mellől idilli kép rajzolódik elénk a végeláthatatlan hómezőről, amelyből kecses királynőként itt-ott kiemelkedik egy feketéllő gémeskút, tagbaszakadt ténsasszonyként megmutatja magát néhány szalmasárga takarmánybála, vagy épp csak kontúrokat rajzol a tájba a piszkosfehér istállósor. Ha közelebb megyünk, más arcát látjuk itt a télnek. Galambok köröznek a zsúptető felett. Mintha csak velünk játszanának, úgy rebbennek fel egyszerre, tesznek egy nagy kört, mielőtt visszatérnek ugyanoda hangos surrogással. Vajon tartják-e a sorrendet, hogy még inkább tréfálkozzanak, s ha nem mindegyik egyformán szürke lenne, hanem a szivárvány minden színében pompázna a tollazatuk, látnánk-e a különbséget közöttük, vagy egybeolvadnának akkor is, legfeljebb színes pamacsban? Üresek a vályúk, amelyekben tavasztól majd az abrakot kapják a juhok. A kereszt alakban összeütött vékony oszlopok itt-ott megrogyva, a közéjük ékelt fatáblák egy-két helyen berepedve. Majd ha enyhül az idő, kerül rájuk másik palló, talán a lábakat is kicserélik, ha kell, de másképp mindegy is, hogy egyenesen állnak-e vagy kicsit csálén, a lényeg, hogy tegyék a dolgukat. Most még amúgy is bajos lenne odamenni, kiszedni a tákolmányokat a sárból, akinek most errefelé van dolga, örül, ha az istállóig eljut, s nem süllyed bele a trágyalével körített földbe, amibe mély árkokat hasítottak a traktorok széles kerekei. Dupla szárnyú, kopott faajtó, csak egy riglit kell felemelni, könnyen nyílik. Odabent meleg pára, az alom és az édes húgyszag különös keveréke, orra válogatja, kinek kedves, s kinek taszító. Fekete, bongyor szőrű, csavart szarvú rackajuhok tucatjai állnak meg szinte egyként, s emelik szemüket a belépőre. Ritka itt az idegen, jobb félni attól, aki nem szénát tart a kezében, hanem fényképezőgépet vagy jegyzetfüzetet. Lábuk alól lassan kibukkannak a néhány hetes bárányok, ők is gyanakvók, de bennük még a játékosság kerekedik felül. Bakugrásokkal és sprintekkel cikáznak előttünk, a bátrabbak még a bálák tetejére is felmerészkednek, onnan méregetik a betolakodókat. Cérnavékony bégetésük szinte belevész az anyajuhok elnyújtott méltatlankodásába. Húsvét előtt a kicsik épp elérik a súlyt, ami az olasz piac számára kecsegtetővé teszi őket: április elején már nélkülük megy ki a nyáj a legelőre, addig tart az idill, addig romantikus ez a mostani látvány. De most nem gondolunk erre. Most csak azt látjuk, hogy ebben a téli istállóban a fekete bárányok vannak többségben, anyjukkal együtt koromfekete paplanként hömpölyögnek egyik oldalról a másikra, nem mintha nagy hely lenne a jövés-menésre, de mutatják, hogy mégis. A fekete masszából virít ki foltként egy-egy barnás vagy épp mákszerű világos folt, mintha a természet is üzenne a rátarti embernek. Lám, nem minden olyan egyszerű, fekete vagy fehér.  

Üzenetek

Egy hete még azt mondta Orbán Viktor, hogy mindjárt megkonzultálják velünk, a vírusügyi szakértőnek kiképzett magyar közvéleménnyel, hogy akarunk-e a vesztünkbe rohanni és feloldani a járványügyi korlátozásokat, vagy rábízzuk a döntést nálunk szerényebb és hozzáértőbb emberekre – mondjuk például őrá. Hiszen ő tudja előre, hogy mire a húsvéti nyulak tojásokat raknak a bokor alá, addigra lehet engedni a szigorból. Feltételezhetnénk, hogy egy Áder János nevű régi csapattagot is értesít az ország életét alapjaiban meghatározó döntésekről, de azért ez nem biztos: hiszen a köztársasági elnök szerdán már májusi nyitásról beszélt egy lengyelországi konferencia után, miközben a közép-kelet- európai turizmus nyári fellendüléséről álmodozott. Ám ennyi optimizmus láttán még az össze-vissza dátumozás ellenére is adódik a kérdés: ha máskor olyan pontosan segíti aláírásaival a kormány lépéseit jó elnökünk, miért szorítkozott eddig egy mélabús és pezsgő nélküli újévi köszöntőre és egy podcast interjúra a járvány ügyében? Igen, ilyen korszerű elnökünk van, internetes, mobilon is hallgatható beszélgetéseket készít. Hogy miért pont riporterként vezeti le a rengeteg napi munka fáradalmait, nem tudni, de az például biztos, hogy a január végén az ország Szlávik Jánosával készített interjúban komoly titkokat fedett fel: feleségével együtt ő is regisztrált a védőoltásra. Ezek voltak a magyar köztársasági elnök járványügyi megszólalásai, miközben százezrek betegek, ezrek halnak. Egy másik elnök egyszer azt mondta: „azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen, ... akiknek nincs eszközük megvédeni Önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre”. A mai Magyarországon, különösen a járványban most is sokan védtelenek és esélytelenek. Megérdemelnének egy jelképesen feléjük nyújtott kezet. Göncz Árpád már nem tud nekik segíteni.