Előfizetés

A Szöul-Kinshasa-Göd háromszög

Droppa György
Publikálás dátuma
2021.02.13. 14:00

Fotó: Marabu
Óriási összegből – 680 milliárd forintból – óriási akkumulátorgyárat épít az SK Innovation nevű dél-koreai cég Iváncsán – jelentette be nemrég Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter. Ez már a sokadik dél-koreai cég sokadik akkumulátorgyára. Kevéssel ezt megelőzően Szijjártó Jászberényben is avatott hasonló üzemet, az a Sangsin Hungary Kft. beruházása volt, 3,15 milliárd forint kormánytámogatással, 10,5 milliárdból épült. A miniszter örömmel közölte: Magyarország a világ egyik legnagyobb akkumulátorgyártója lett. Mondhatni, akkumulátorgyártó nagyhatalom. Megjegyezzük: jó, ha tudják ezt a nagyhatalmak is, hiszen akkumulátorok nélkül nem mozdulnak sem autóik, sem tankjaik, sem repülőgépeik, sem anyahajóik, sem tengeralattjáróik, sem mobiltelefonjaik, sem, sem... Egyébként Szíjjártó 2014-ben már avatott Jászberényben: a magyar tulajdonú Jász-Plasztik Kft. akkumulátorgyártó üzemét, amelyben – sajnálatos módon – a közelmúltban tűz ütött ki, s ki tudja, milyen mértékű környezeti károkat okozva jórészt a lángok martaléka lett. Nagy kár, de – hála Dél-Koreának – van másik. Sok másik: akkumulátor-alapanyaggyárat épített Tatabányán a Soulbrain, ugyanitt a Lotte-csoport is, a térségben lépett porondra a Doosan… Gödöllőn a Shenzhen Kedali Industry gyárt majd akkualkatrészeket – igaz, utóbbi kínai cég. És itt van Göd, illetve az ott terjeszkedő Samsung, amelynek – a BBC és az AP közléseiből tudhatóan – töredelmes bocsánatkérései a halált, leukémiát és agytumort okozó termelési ártalmai miatt 2018 novemberében bejárták a világsajtót. A magyart nem. Pedig volna ok a félelemre a súlyosan környezetszennyező anyagok, veszélyes technológiák és némi nemzetközi bűnrészesség importja okán. Ez persze magyarázatra szorul. A gödi Samsung SDI Magyarország Zrt. 2019. évi környezeti jelentése tájékoztat arról, hogy a lítiumion-akkumulátor gyártása jelentős mennyiségű kobaltot igényel, és a kobalt nagy része a Kongói Demokratikus Köztársaság bányáiból érkezik. A cég közli, hogy a „vállalat évente tesz jelentést arról, hogyan kezeli a kobaltbányászathoz kötődő kihívásokat, és folyamatosan értékeli a kapcsolódó kockázatokat. Ennek érdekében a beszállítóktól évente kér beszámolót a bányászat környezeti és társadalmi körülményeiről, valamint független auditok segítségével ellenőrzi ezeket. A kobalt beszállítói és értéklánc tagjaival együttműködik abból a célból, hogy a kobaltbányászat során minimalizálják a kockázatokat. A Samsung SDI más, szintén kobaltot használó vállalatokkal együtt közös projektet indított, amelynek keretében 2019 elején egy bányában pilotjelleggel elinduló projekt során felmérte, hogy hogyan lehet javítani a bányászat körülményeit mind környezeti, mind társadalmi szempontból. További cél, hogy a kobaltbányák környezetében élők életkörülményeit, oktatáshoz jutását javítsák.” Szép. Idézek a méltán világhírű Tim Marshall A földrajz fogságában című, 2019-ben magyar nyelven is megjelent könyvéből. Arra kérem a kedves olvasót, hogy a citátum után újra olvassa el és értelmezze a Samsung SDI által a kobaltbányászatról írt sorokat. Majd gondolkodjon el azon, mibe keveredtünk. Mibe keveredett Magyarország és Göd – amely büszkén hívja magát kertvárosnak. „Az európaiak területfelosztó-határkijelölő hazugságainak legnagyobb kudarca a kontinens szívében fekszik: a gigantikus fekete lyuk, amit Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) néven ismerünk. Ez a vidék Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényének színtere; máig a háború sötétsége borul rá. Tökéletesen szemlélteti a folyamatot: mesterséges határok meghúzása nyomán hogyan születik meg egy gyenge és megosztott, belső konfliktusokkal gyötört állam, amelynek ásványkincseit külső hatalmak hordják el. (…) A KDK nem fejlődik (…), háborús zóna, amelyről a legkevesebb értesülés jut el a külvilágba annak ellenére, hogy az 1990-es évek óta folyó háborúkban már hat millióan vesztették életüket. A KDK sem nem demokratikus, sem nem köztársaság. Afrika második legnagyobb országa; lakosainak száma 75 millió… Területe nagyobb, mint Németországé, Franciaországé és Spanyolországé együttvéve.”
Összefoglalva a továbbiakat: a lakosság több mint kétszáz etnikai csoportra oszlik, több mint száz nyelvet beszélnek, köztük a valamelyest általánosan használt franciát – ez még a belga gyarmati időkben (1908–1960) terjedt el, illetve még korábban, amikor a belga uralkodó, II. Lipót király magánbirtokának tekintette a területet, és kedve szerint rabolta el az itteni természeti kincseket. A belgák 1960-ban történt távozása után szinte azonnal megkezdődtek a polgárháborúk, s idővel még véresebbé tette őket a hidegháborúban vállalt statisztaszerep. A fővárosban, Kinshasában székelő kormányzat a felkelők mellett foglalt állást az angolai polgárháborúban, így felfigyelt rá az Egyesült Államok, amely a szovjetbarát angolai kormánnyal szemben ugyancsak a felkelőmozgalmakat támogatta. Mindkét fél több százmillió dollár értékű fegyverszállítmányokat irányított a régióba. A hidegháború végeztével egyik nagyhatalomnak sem maradtak érdekei az ekkor már Zaire-nak nevezett országban. A KDK-t természeti kincseinek bősége tartotta életben úgy-ahogy: elsősorban Katanga tartományban jelentős mennyiségben található kobalt, réz, gyémánt, arany, ezüst, cink, szén, mangán és más ásványkincsek. Manapság Kína vásárolja fel a KDK kivitelének több mint 50 százalékát. A lakosság mélyszegénységben él. Az ENSZ az évente számított humán fejlettségi index (Human Development Index, HDI) alapján 2017-ben a 176. helyre sorolta a KDK-t a listába vett 188 ország közül. A KDK kilenc országgal határos, és mindegyikük szerepet játszott a KDK gyötrődésében (ez az egyik oka annak, hogy a kongói háborúkat olykor „Afrika világháborújának” is nevezik). A hosszú harcokban elesetteken túl hatmillióan haltak meg betegségek és alultápláltság következtében. Az ENSZ hozzávetőleges adatai szerint az áldozatok legalább 50 százaléka öt év alatti gyermek. Az utóbbi években a harcok alábbhagytak, de maradt háborús tűzfészek – máig itt állomásozik az ENSZ legnagyobb békefenntartó missziója.
Kongói meddőhányó
Fotó: JUNIOR KANNAH / AFP
Térjünk vissza Gödre és a Samsunghoz – pontosabban az akkumulátorgyártáshoz – kötődő nagyravágyó tervekre. Fentebb láttuk, az akkumulátor stratégiai termék (nélküle nem indul autó, bombázó, hadihajó stb.), ebből következik, hogy minden országnak, ahol a gazdaság- és a biztonságpolitika ezt megkívánja, saját akkumulátorgyártó-kapacitása van, s ha ez kevésnek bizonyul, akkor maguk fognak gondoskodni a bővítésről. Az akkumulátorgyártás nem függhet egy másik ország kereskedelmi, gyártási stratégiájától. Így, föltehetően, korlátozott mozgástérben fogja kiharcolni az akkumulátortermelés dominanciáját a büszke koreai és a magyar – de azért én ebben is kifizetőbbnek találom az óvatosságot. Miközben a gödi Samsung SDI építése gőzerővel zajlik, félve hívom fel a tulajdonosi kör figyelmét, hogy a dicsőség és a hatalom nem örök. És ha már eljutottunk a Kongó partjára, megjegyezném: manapság a belga Gent és Leuven tereiről eltávolították II. Lipót szobrait. II. Lipót hírhedt harácsoló, képmutató uralkodó volt, saját elnökletével létrehozta a Nemzetközi Afrika-szövetséget – amely persze nem volt nemzetközi –, és meghatározta a társaság célját: az „emberbaráti és tudományos tevékenységet". (Mihályi Balázs: Milliók élete árán harácsolt vagyon. A belga király kongói rémuralma. Történelemportál, 2014/2. szám.) 1885-ben a belga parlamentben elfogadták, hogy II. Lipót a „Kongói Szabadállam” királya, sőt három évvel később „a feketék különleges védelméről” is törvényt fogadtak el, és a belga kormány még a rabszolga-kereskedelem ellen is küzdelmet indított. Az írott szöveg és az alkalmazott gyakorlat persze elvált egymástól. Csak egy számított: a pénz, az amúgy is dúsgazdag király vagyonának növelése, bármi áron. Akkor nem a kobalt volt a sláger, hanem a beinduló gépkocsigyártásnál nélkülözhetetlen gumi. A gyarmat Lipót magántulajdonává vált, csakúgy, mint minden termény. Az ott dolgozóknak még az élelemért is fizetniük kellett, gumival és elefántcsonttal. A kvótát nem teljesítőket kézlevágással és/vagy halállal büntették. Az áldozatok számát – három és tizenötmillió közöttire becsülik. Nyugalom – ilyen a XXI. században nem történhet. Nyilván azok az önkormányzati képviselők, akik az előző ciklusban az akarnok kormány elvárásait feltételek nélkül kiszolgálták, csak abban reménykedtek, hogy nekik és környezetüknek kicsit jobb lesz. Ők valószínűleg nem ismerték a történelmi példákat. Gyárlátogatásra, ismeretszerzésre Szöulba, és nem az érchasadék völgyeinek bányáiba utaztak. A lakosság persze felismerte a helyzet lényegét, és leváltotta az őt hintába ültető csapatot. Jegyezzük meg: Gödön mindenkinek könnyű volt nyerni, ha nem volt fideszes. A lakosság előtt ismeretlen emberek is könnyen befutottak. Ez abból is adódhatott, hogy Göd tulajdonképpen alvó kertváros. Kiterjedése és lélekszáma megfelel a város kritériumának, de nincs gimnáziuma, színháza, üzleti és kulturális épületegyüttese. Gödön sokkal nehezebben alakul ki egy kör, amelynek tagjai az érettségi alatt még együtt voltak, identitásukat, lokálpatriotizmusukat és tudásukat Gödön szerezték. Az ott lakók többnyire a fővárosban elégítik ki egzisztenciális, társasági és kulturális igényüket. Ez azt is jelenti, hogy a gödiek értelmiségi kötődése is a főváros felé orientálódik. Az önkormányzati választások jó lehetőséget adtak volna a sokszínű városvezetői csapat egymásra találására, de sajnos ez nem következett be. Helyette ma is olcsó, céltalan torzsalkodás folyik. Ebben a sodródásban – és a Göd-Dél-Korea-Kongó összefüggésrendszerben – feltennék egy szerintem alapvetően fontos, bár szokatlan kérdést: gondolkodtak-e már azon az illetékesek, hogy mit tesznek majd akkor, ha leáll a gyár, és a Samsung SDI nem lesz más, mint egy rút rozsdaövezet? És nem kell félni majd tűztől, robbanástól, veszélyes hulladékoktól, zajtól és a mérgező anyagokat tartalmazó füsttől sem. De miért is állna le a gyár? Van értelme ilyen felvetésnek? Felteszem a következő kérdést: tudja valaki garantálni, hogy a KDK az eljövendő harminc évben olyan marad, mint amilyen most? Legalább olyan? Már látom magam előtt a szomszéd város neves lakóját, Szijjártó Péter külügyminisztert, a csodafutót, amint felteszi a kezét és nagy nyugalommal bemondja, hogy ő képes megoldani a problémát. Aztán hozzáteszi: már csak azért is meg tudja oldani, mert ilyen probléma nincs. Elmondja, hogy a háború eszkalációjával már nem kell számolni, mert ott vannak az ENSZ kéksisakosai, és már nem történhet meg az, ami II. Lipót idejében, hogy a munkafelügyelők harmadát fél éven belül az őslakosok megölik. A kínai üzletemberek akár saját kárukra is teret engednek a dél-koreaiaknak…, és különben is, rizikó nélkül nincs üzlet, de garantált haszon sincs. Szijjártó talán még egy kérdést feltenne: nem kellene legalább a gödieknek szót érteni egymással? Ezt én is megkérdezném. No meg azt: ismereteink alapján nem kellene elgondolkodnunk erkölcsi szempontokon is?
A Samsung gödi üzeme
Fotó: Béres Márton / Népszava
Durván egy éve, hogy a munkásként alkalmazott kobaltbányász kongói gyerekek halála miatt beperelték az Apple-t, a Google-t és a Teslát (Mérce, 2019. december 16.). Precedens értékű, a globális munkamegosztás igazságtalanságainak felszámolása szempontjából fontos ügyről van szó: döntő lépésre szánta el magát az a 14 kongói szülő, akik az USA-ban pert indítottak a legnagyobb techcégek ellen gyerekeik halála vagy maradandó sérülése miatt. Hivatkozik a Mérce a The Guardian-re. Az pedig az alapvető tudnivalókra: a világ egyik legszegényebb és leginstabilabb országának, a Kongói Demokratikus Köztársaságnak a világ legnagyobb kobaltkészletei vannak, itt bányásszák a világ szükségletének 60 százalékát. A kobalt az elmúlt években egyre inkább felértékelődött, mivel elengedhetetlen alkotóeleme – például – az alperesek által gyártott készülékek lítiumos akkumulátorainak. A kobalt iránti globális kereslet az elmúlt öt évben megháromszorozódott és – egyes becslések szerint – 2020 végére újfent megduplázódott. Miközben tehát az érc formájában kibányászott fém világpiaci értéke folyamatosan emelkedik, kitermelését elképesztően alulfizetett, brutálisan kizsákmányolt munkások, nemritkán kiskorúak végzik. A Washington D.C.-ben leadott bírósági kereset beszámol arról, hogy a gyerekmunkások veszélyes földalatti vájatokban, sötétben, kezdetleges eszközökkel termelik ki az ércet, a robotért pedig gyakran két dollárnál (hatszáz forint) kevesebb napi bért kapnak. Az egyik felperes a keresetben arról beszél, hogy unokaöccse még kisgyerekként kényszerült arra, hogy beálljon dolgozni az egyik kobaltbányába, de a bányaalagút ráomlott, családja azóta sem találta meg holttestét. Egy másik felperes kilencéves korában kezdett el a bányában dolgozni, tavaly egy vájatba esett, munkatársai kimentették, de a földre fektetve magára hagyták, addig maradt ott, míg szülei hírét nem vették a balesetnek és érte nem mentek. A fiú kobalthordárként dolgozott napi 0,75 dollárért. A baleset után mellkastól lefelé lebénult. A keresetben több eset leírása található eltört gerincről, összezúzott végtagokról – és elmaradó kártérítésekről. A Kongói Demokratikus Köztársaságban – az UNICEF szerint – körülbelül negyvenezer gyermek dolgozhat a kobaltbányákban: alagutakban, rendkívül veszélyes körülmények között, napi 12 órában, mindössze 1-2 dollárért. Arról is lehetett olvasni internetes hírportálokon, hogy az Amnesty International (AI) nemzetközi jogvédő szervezet több lítiumion-akkumulátort használó céget is felszólított arra, hogy ellenőrizzék kobaltbeszállítóikat Az AI jelentése szerint a gyerekek által bányászott kobaltot a kínai Huayou Cobalt cég adja el nagy mennyiségben az akkumulátorokat készítő kínai és koreai gyártóknak. Ők lesznek végül az elektronikai cégek beszállítói. A felszólított cégek közül egy beismerte a kapcsolatot, négy azt sem tudta, honnan származik a készülékeikben felhasznált kobalt. Öten tagadták, hogy közük lenne a Huayou Cobalthoz, hatan pedig vizsgálják az ügyet. Az AI szerint azonban egyikük sem tudja papírokkal egyértelműen igazolni, honnan származik a termékeikhez szükséges kobalt.  A „kék arany”, vagyis a kobalt a XX. század iparának egyik alapvető elemévé vált, mikor felfedezték, hogy más fémekkel kombinálva különösen erős, stabil és rozsdamentes ötvözet készíthető belőle. Használták és azóta is használják gázturbinás repülők hajtóműveinek részeként, rakétákban, nukleáris erőművekben, fémvágó eszközökben, de még csípőízületi protézisek előállításában is. A XXI. században aztán, mikor a mobiltelefonok minden elképzelést felülmúlóan elterjedtek, és elérkezett az elektromos járművek hajnala, s a minél gyorsabban tölthető akkumulátorok innovációja prioritást nyert – a kobalt az egyik legfontosabb alapanyag státuszába emelkedett. A kobalt piaci ára tonnánként mára meghaladja a százezer dollárt. A KDK-ban édeskeveset látnak a profitból. A nyersanyagért nem fizetnek sokat, a feldolgozást pedig külföldi cégek végzik, amihez többek között a kínai Huayou Cobalt szállítja az anyagot. Végül a feldolgozott fém 42 százaléka lítium-ionos akkumulátorrá alakul át. A történet a kizsákmányolt helyi munkásoktól a profitot lefölöző „middle man”-eken át a mit sem sejtő, vagy csak nemtörődöm vásárlókig foglalja egy ívbe korunkat. A Sky News 2017-ben készített riportot a KDK egyik kobaltbányájában: a sárban taposó gyerekek állandó fáradságról és fejfájásról panaszkodnak, az embertelen körülmények még a felnőtteket is megviselik; a több tíz vagy száz méter mély bányában rossz a levegő, a vizet megmérgezik a fémek, a földcsuszamlások halálos baleseteket okoznak. (Aki teheti, nézze meg. Hat perc. YouTube, Sky News Special Report: Inside the Congo cobalt mines that exploit children) Mielőtt valaki azzal vádolna meg, hogy mindenben csak a rosszat látom, ellene vagyok a progressziónak és csak a rossz tanulókon köszörülöm a nyelvemet, álljon itt néhány jó tanuló is. Minél több hír lát napvilágot a gyermekmunká(sok)ról, sok cégnek annál vállalhatatlanabb lesz az innen származó kobalt használata. Elon Musk már régen megígérte, hogy csökkentik, sőt a tervek szerint teljesen meg is szüntetik a fém használatát a Tesla NCA (nikkel, kobalt, alumínium) formulájú akkumulátoraiban, és megint nem csak a levegőbe beszélt: 2012 óta a 60 százalékos arányt 3 százalékra csökkentették, de a cél a zéró kobalt elérése. A BMW nemrég a London Metal Exchange-en jelentette be, hogy 2022-ig teljesen betiltja a nem etikus munkakörülményeket biztosító helyekről érkező nyersanyagot, és inkább az ausztrál Murrin Murrin bányából hozatják a fémet. A Ford Motor, a Volkswagen, az LG Chem, a Huayou Cobalt és a hozzájuk csatlakozó Volvo is ezt az utat választotta. Az ő összefogásukból született meg a Felelős Beszerzés Blokklánc Hálózata (Responsible Sourcing Blockchain Network – RSBN). A Samsung SDI tájékoztató füzetében effélékről nem esik szó, az viszont megtudható belőle, hogy gyárában 3594 fő dolgozik, ebből 94 gödi.
A kobalt az elmúlt években egyre inkább felértékelődött, mivel elengedhetetlen alkotóeleme az alperesek által gyártott készülékek lítiumos akkumulátorainak

Iványi Gábor: A szegények mindenkor veletek lesznek

Iványi Gábor
Publikálás dátuma
2021.02.13. 10:15

Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
A bevásárlóközpont pénztáránál kígyózó sorban állok, a kosárban a mindennapi kenyéren túl néhány „luxuscikk” is: állateledel, papírtörlő és egy-két játék az unokáimnak.
A bevásárlóközpont pénztáránál kígyózó sorban állok, a kosárban a mindennapi kenyéren túl néhány „luxuscikk” is: állateledel, papírtörlő és egy-két játék az unokáimnak. Megszólal a szomszéd fizetőhely riasztó csengője. A biztonsági szolgálatos asszony diszkréten a hátsó irodába kísér egy idősebb férfit. A sor hosszú. Az őr visszaér, amikor rám kerül a fizetési kötelezettség. Az én pénztárosom kérdő tekintetére csendben odasúgja: „Egy darab szalonnát találtunk a pulóvere alatt”. A kasszírnő fáradt haraggal mondja: „Egyre több ilyen esetünk van”. * Pista bácsi és Zsuzsika néni vigyáz a kis Gabóra, hogy egyedülálló lányuk dolgozhasson, és iskolába kísérhesse a két nagyobbat. Pista bácsi bánatos, hogy sosem tudja valami ínyencséggel megkínálni a kis Gabót. Legutóbb azonban kitalált valamit. A konyhai stelázsi sarkán van egy fém doboz, amiben a szebb napokban őrölt kávé volt. Most ez a cukros doboz. Zsuzsika néni haragszik érte, de Pista bácsi néha csendben kicsit meghúzza a dobozt, és most megtanította kis szövetségesét, Gabót, hogy ezt az ínyencséget hogyan érheti el, töltheti meg vele a pofácskáját. A múltkor lebuktak, mert Gabó egy kicsit mohó volt, és az éles szemű nagymama rögtön észrevette, hogy túl merevek és feszesek a pofazacskói. Nem haragszik persze ő, vagy ha igen, akkor a gazembereket szeretné elátkozni, akik házhoz házat, telekhez telket ragasztanak, kereszténységükkel hivalkodnak, és fennen hirdetik, hogy huszonegy-két ezer forintból is meg lehet élni okos beosztással. Törvényeket gyártanak, hogy megakadályozzák a szegények lázadását, akik legfeljebb közmunkából tengődnek. * Jenő, a Hétes legszegényebb családjának eltartója volt. Mindenki úgy emlékszik rá, hogy talán egész életében, de az utóbbi évtizedekben biztosan, vasazásból tartotta el szeretteit. Most hatvanegy évesen meghalt. Az ötvenhat háztartásban élő mintegy négyezer telepi ember nagyon szerette Jenőt, és úgy gondolták, mindenki ad néhány száz forintot, hogy méltóképpen el lehessen temetni. Vannak, akik azt is vállalták volna, amit az önkormányzat javasolt, hogy kiássák a sírt, ha a hatóság is ad valamennyi támogatást. Előbb harmincezret ígértek, amit most lecsavarnának húszezerre. Az önkéntes szociális munkás veszekszik velük, hogy azt a tízezer forintot legalább hagyják már ott. Jenő felesége, a nyúzott kis özvegy kifejezéstelen arccal jön-megy családok, önkormányzat és segítők közt, remélve, hogy valahogy elhozhatja a párját. Hogy holnaptól mi lesz, ki gyűjtögeti innen-onnan össze a rozsdás csatornát, biciklivázat, törött baltafejet és egyebet, azt nem tudja. Csak a mai nap van, meg azok a jólelkű telepiek, akik közül hol egyiknél, hol másiknál kap némi kis ételt magának, gyerekei ottfelejtett családtöredékeinek, a megmaradt kis ötfős kompániának. De meddig tart ez ebben az irgalmatlan, szeszélyes télben, ahol tüzelő sincs? A Hétes lakásai amúgy önkormányzati tulajdonúak, de vagy harminc éve már semmit nem áldoztak rájuk. Ha az itt lakók csekély pénzért megkaphatnák tulajdonba a régi munkás ingatlanokat, szereznének ajtót, ablakot, lehetőséget a lehullott vakolat pótlására, de azon már nem tudnak gondolkozni, hogyha meg is van a ház, miből fognak itt a magára hagyott és pusztuló Ózd szélén megélni.
A hozzáértő közgazdászok elmagyarázzák nekünk, hogy „a háztartások egy főre jutó jövedelmi átlagait mutató deciliseket" összehasonlítva a Központi Statisztikai Hivatal módszertanával számolt létminimummal, azt tapasztaljuk, hogy a negyedik decilis átlaga egyezik meg a „két felnőtt, három gyerek” egy főre jutó létminimumával, vagyis az alsó három decilisben lévő emberek nem érik el a létminimum (társadalmilag elfogadott minimum) szintjét. Ez 2017-ben 3 millió 876 ezer embert jelentett. Ha a kormány munkanélküli statisztikáit megszorozzuk 3,1-gyel, ami a szegény családok átlagos létszáma, azt mondhatjuk, hogy kb. 1,2 millió ember él munkanélküli háztartásban. A 2,6 millió különbözet a dolgozói szegénység! (A globalizáció indukálta jövedelem-egyenlőtlenség az egész világon elterjesztette azt a jelenséget, hogy azok is szegények, akik rendszeresen dolgoznak, és eltartottjaik vannak.) Hogy megértsük a helyzetet, tisztán kell látnunk, hogy kik tartoznak ebbe a kategóriába. Azok, akik egyrészt olyan háztartásban élnek, ahol a nettó jövedelem nem éri el az országos medián jövedelem 60 százalékát, másrészt, akik nélkülözik az anyagi javak jelentős részét (pl. nincs kocsijuk, nem tudnak évente egyszer üdülni, nem kerül elegendő hús az asztalukra, nem kellően fűtött a lakásuk, kifizetetlen számláik vannak), illetve harmadrészt, akik nem tudnak eleget dolgozni, vagyis olyan háztartásban élnek, amelyekben - a nyugdíjasok kivételével – az emberek a lehetséges munkaidejüknek csak kevesebb mint az ötödét töltik munkavégzéssel. Ha már valamelyik kategóriának nem felelnek meg – akkor a KSH statisztikái szerint – őket nem érinti a szegénység mindhárom dimenziója, vagyis nem számítanak bele a leginkább veszélyeztetett és kirekesztett csoportba. Ki az persze (az érintetteket kivéve), aki tisztába lenne avval, hogy a munkanélküliséget mérő értékek azért olyan „jók”, mert ide számíttatnak a közmunkán élők is, akiknek a jövedelme enyhén szólva is hagy némi kívánnivaló maga után? A szakembereket kivéve persze nem kell tudnunk, hogy mi is a decilis (némi ízetlen tréfát megengedve fontosabb kérdés, hogy mi lesz a féldecilissel) és a statisztikákon amúgy is előítéletes legyintéssel hamar túltennénk magunkat. De ha jól számolunk, azt kell mondanunk, hogy ahhoz képest, amit a hetvenes években a Kemény István által mért eredményekről tudtunk (az ország egyötöde szegény, egytizede pedig nagyon szegény), a helyzet csak annyiban változott, hogy ez az érték már-már a duplájára nőtt - sőt, az ötven százalékhoz közelít azok aránya, akik éppen még lakásban laknak, bár ez lehet, hogy Ózdon van, Méhteleken, vagy Baranyában, Nógrádban, Szabolcsban, Borsodban, ahol ötven kilométeres körben nincs munkahely és a közlekedés is teljesen elégtelen. Ma a gyerekek fele szegény családba születik. Az iskolarendszer egyre kevésbé alkalmas arra, hogy az ő igényeikhez, boldogabb álmaikhoz, reményeikhez közelítse a körülményeiket. Írásom címének szavait Jézus mondta 2000 évvel ezelőtt. Ami őt illeti, minden cselekedetével a szegények, kitaszítottak, megvetettek rétegére figyelt leginkább. Talán nem véletlen, hogy „prédikációiból” csak foszlányok maradtak. Azok is inkább "másálok" (meseszerű példabeszédek) voltak, hogy a leggyengébbek is érthessék. A Márk evangéliumában található fenti mondat másik fele így szól: „és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük”. A szöveg elemzésénél ezért két dolog emelkedik ki a betűk rengetegéből. Az egyik a "mindenkor" szó, a másik pedig az "akarjátok". Vagyis a szegénység az emberi társadalmak életéből soha nem iktatható ki, legfeljebb mérsékelhető. Ugyanakkor sok múlik azon, hogy teljes szívből akarjuk-e a változást. Mert ebben az esetben az is lehetséges. Nem várunk tehát kedvezőbb politikai viszonyokra, a gazdagok gyors megtérésére, hanem csupán azt kérdezzük magunktól, én akarok-e bármit tenni azokért, akik mindenkor velünk voltak, és velünk lesznek. Sokan mondják ma, hogy kiutat a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése jelentené. Nem vagyok közgazdász, így azt sem tudom, hogy egy ilyen politikai döntésre hogyan reagálna a társadalom viszonylagos jólétben élő másik fele. Képesek lennénk-e megértetni velük, hogy bár elvben nekik is „jár” a feltétel nélküli alapjövedelem, de ezt illene visszaadni adó vagy más közteherviselés formájában a szegények terheinek könnyítésére. Amin most, 2021 februárjában, a karácsonyi ünnepkör elmúlófélben lévő határán, itt a bevásárlóközpont pénztára előtti sorban kígyózva eltűnődhetek, az az, hogy láthatóan megcsappant a vásárlási kedv. Az emberek azért nagyobb részt mégis az üzletekben szerzik be a mindennapokhoz szükséges eleséget, de tudni kell, hogy sokaknak ez sem adatik. Az ügyesebbek vadnyúlra vadásznak a vidéki erdőkben, vagy amíg az időjárás engedte, gombát, erdei gyümölcsöt, virágot gyűjtöttek, és az orvhalászattal kísérleteztek. Ki tudja ma már azt, hogy Karl Marx az első figyelemre méltó dolgozatát a XIX. század közepe táján a szegények tűzifagyűjtési jogának az érdekében írta. Mert most és mindig ez is az aggodalmaskodás örök alapvető kérdése: Mit együnk, hogyan ruházkodjunk, és hogyan főzzünk, fűtsünk? Ha a törvényalkotást szigorúan a markukban tartó gazdagok teljesíthetetlen feltételeket szabnak az engedélyek beszerzése terén, akkor talán meg is áll az élet. A legszegényebbeknél azonban csak a ma érdekes. A Szegényeket Támogató Alap (SZETA) gyökereiből a rendszerváltás előtt sarjadt civil szervezetünkkel, az Oltalom Karitatív Egyesülettel és a már megint üldözött egyházammal, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséggel karöltve azon küszködünk, hogy az olaszliszkai legszegényebbeknek hetvenöt élelmiszercsomagot pakoljunk össze (nem is tudom hirtelen hová, de ezreket is meghaladva állítottunk már össze ezen a télen), és százhetven mázsa fát szerezzünk a közeli Tüzépen, hogy ezeknek az embereknek legalább egy-két hétre adjunk valami kis reményt. Hogy mi lesz utána, nem tudom. De ugye abban maradtunk, hogy a legszegényebbek mindig a mában élnek, mint az égi madarak vagy a mezők virágai. Mindenkor itt vannak. Amikor akarjátok, jót tehettek velük. Tegyétek hát!

Plágium miatt mondott le az osztrák miniszter

Földvári Zsuzsa
Publikálás dátuma
2021.02.07. 18:39

Fotó: HANS KLAUS TECHT / AFP
Új munkaügyi minisztere van Ausztriának, a 47 esztendős Martin Kocher személyében.
„Végre egy igazi foglalkoztatási szakember“ - dicsérik az egyetemi tanárt, számos könyv és még több cikk szerzőjét, aki a 2016 óta az IHS (a bécsi Haladó Tanulmányok Intézete) nevű tekintélyes osztrák kutatóintézetet vezeti és elnöke az országos adóügyi tanácsnak. A néppárti-zöld koalíciós kormány új tagja salzburgi, pártonkívüli, de a kereszténydemokrata párt (ÖVP) már többször igényt tartott szaktudására. Kocher 15 perces gondolkodási idő után mondott igent a kancellár felkérésére, s az ország foglalkoztatási helyzetét súlyosnak ítélve, még aznap (éppen vasárnap volt) nekilátott a miniszteri teendőknek. Elődje, Christine Aschbacher szintén nem húzta az időt, két nap alatt adta át a helyét, szélsebesen lemondva tisztségéről. A háromgyerekes, 37 éves politikus egy évig vezette a munkaügyi minisztériumot, s felügyelete alá tartoztak Ausztria család- és ifjúságpolitikai ügyei is. A 2020 januárjában megalakult második Kurz-kormánynak volt a tagja, előtte több miniszter csapatában dolgozott, 2015-től pedig saját vállalati tanácsadó céget működtetett. Szimpatizáltak vele a környezetvédő zöldek is, kedvesnek találták, bár szakmai tudását, politikai tekintélyét még a saját pártjában is lepkesúlyúnak mondták. A kormányba a stájerországi néppárti tartományi vezető ajánlotta, szigorúan méricskélve az országon belüli regionális egyensúlyt. Sokat nyomott a latban, hogy Aschbacher csinos, fiatal nő ( a kormány fele nő), koromfekete a családja (a fekete volt, ma már inkább a türkiz a néppárt színe) és évekig benne volt az ÖVP ifjúsági szervezetének vezetésében, közvetlen kapcsolatban állt az alig 34 éves kancellárral. Sebastian Kurz az említett ifjúsági csapatból toborozta közvetlen stábjának számos tagját, számítva hűségükre. Tavaly novemberben a lockdown sanyarú napjaiban a miniszter asszony az osztrák állami televízió esti híradójában nyilatkozott a bezárkózással összefüggő foglalkoztatási gondokról. Nem kimondott szerencséjére, látta a műsort egy, a német nyelv művelésével foglalkozó nő, történetesen Stefan Weber élettársa, akinek bántották a fülét a miniszter pongyola mondatai, s ezt meg is jegyezte partnerének. Weber nem akárki, az Ausztriát, Németországot és Svájcot is magába foglaló nyelvterület nyelvész szakértője, egyetemi lektor, újságíró, tudományos rangú kitűnőség. 2007 óta félelmetes plágiumvadász. Eleget is tett partnere kérésének, átfuttatta számítógépes programján a miniszter 2006-ban keletkezett diplomamunkáját, amelyet a 2002-06 között Wiener Neustadtban (Bécsújhely) elvégzett főiskola lezárásaként készített, s amit tanárai elismeréssel fogadtak. (Plágium-szoftvert 2008 óta használnak Ausztriában.) Most külső szakértők bevonásával újra vizsgálja az anyagot a főiskola. „Tizenöt percnél nem kellett több annak megállapítására" - nyilatkozta számos televíziós csatornán a nyelvőr - , hogy egy összemásolt, rossz nyelvezetű munkáról van szó, többek között angolból, megjelölés nélkül a Google fordítóprogramjának segítségével németbe áttett szövegről. Weber szerint Aschbacher egyetlen agyonidézett Forbes-cikk nyomán azt a hitet kelti, hogy számos vállalati vezetővel tárgyalt, pedig "nagy valószínűséggel nem beszélt senkivel“. A könyörtelen kritikus a diplomamunka megsemmisítése után a politikus doktori disszertációját is ízekre szedte, a nyilvánosság elé tárt blogján 80-90 százalékra becsülte a plagizált szöveget, a többit "rossz németséggel készült, önálló mondatszövevénynek“ nevezte, megemlítve, hogy nívója rosszabb, mint a korábbi dolgozaté. Weber már akkor tudta, hogy baj van a disszertációval, amikor megállapította, hogy a 2020 májusában beadott alkotás címzettje a Pozsonyi Műszaki Egyetem. „Miért egy szlovák egyetemnek szánja német nyelvű szövegét a miniszter?“ - tette fel magának a kérdést a szövegelemző, konstatálva, hogy számos rész angolból íródott át németre. Ezt az egyetem két munkatársnője szlovákosította, majd ezután változott a szöveg ismét németre. „Nemcsak értelmét vesztette a mondanivaló az ide-oda fordítgatás közepette, de a felsorolt irodalomjegyzék sem tartalmazta már az átemelt anyagok megnevezését“ - olvasható a bírálatban. Az osztrák sajtó az eset kapcsán megírta, hogy a német nyelv tudósa saját kárán ismerte meg, milyen bántó dolog is a szöveglopás. Tizenöt évvel ezelőtt kiszúrta, hogy egy németországi teológus az ő 1996-os tudományos munkájának közel felét plagizálta. Weber a sajtóhoz fordult, a szövegtolvajtól még abban az évben elvették a doktori címet, majd két évvel később büntetőeljárás is indult ellene. A nyelvész pedig profi nyelvvizsgáló lett. Több száz tudományos alkotást vizsgált át az elmúlt években, főleg doktori munkákat. Szívesen nyomozott magas rangú politikusok után, a legmakacsabban Johannes Hahn egykori tudományügyi miniszter diplomamunkáját, majd doktoriját szedte ízekre. Talált is számos problémát, de Hahnt, aki hosszú évek óta mindmáig Ausztriát képviseli a brüsszeli Bizottságban, megvédték az illetékesek, kevésnek találták a szakmai kifogásokat a doktortalanításhoz. Weber egy egykori pénzügyminiszter, a kancellária egyik volt vezetője, s az Operaház jelenlegi igazgatója ügyében is kutatott, mindegyik esetben előbb hibákra lelt, aztán falakba ütközött. 2019 decemberében a szélsőséges Szabadságpárt történeti bizottságának múltelemző vizsgálatában talált szemérmetlen azonosságokat a Wikipédiával, s eltett néhány kisebb rangú kádert is a tudomány útjából. Az a gyorsaság, ahogy a blogja megjelenését követő 48 órában a munkaügyi miniszter eltűnt a színről, Webert is meglepte. Szerinte a kormánynak volt érdeke villámgyorsan pontot tenni Christine Aschbacher karrierjének végére, s a közvélemény figyelmét az utód tehetségére irányítani. Weber állítja, hogy nincs szándékában embereket tönkre tenni, azt szeretné, ha a tudományos élet színvonala Ausztriában magasabbra emelkedne. „Én a minőségért harcolok, leleplezéseimért nem kapok pénzt.“ Ez azért nem olyan biztos, az interneten hirdeti magát a plágiumvadász, részletesen taglalva, hogy hányféle módszert vet be a szellemi csalás megállítására. Televíziós fellépésén azt is kifejtette, hogy ha nem lenne Ausztriában olyan nagy a címkórság, ha nem hívnának mindenkit Herr Doktornak vagy Direktornak, akkor a tudományos rangok iránti éhség is csitulna. A tudományos munkákat kínálók 90 eurót kérnek oldalanként. A kelet-európai egyetemek is veszélyt jelentenek, amelyek itt-ott készpénzért árulják a fokozatokat. Az sem titok, hogy a pozsonyi egyetemet, amely Szlovákia 2004-es uniós tagsága óta vonzza a doktorságra áhítozókat, a bécsi Profil hetilap szerint a hétköznapokban „Doktor Bratislava“ néven emlegetik.