A pszichiáter kanapéja

Hetven éve történt. Egy huszonkét éves oklahomai lány lemezre énekelte Redd Stewart és Pee Wee King három esztendővel korábban írt, édes-bús countryszámát, és a korongból tízmillió példány kelt el. A Claremore-i Patti Page rekordját azóta sem tudták megdönteni, a Tennessee Waltz és előadója máig vezeti az énekesnők eladási öröklistáját.

Azért, hogy azt a tízmilliót értelmezni tudjuk, pláne egy 1950-es felvétel esetében, vegyük a hatvanas évek legnépszerűbb brit dalát, a She Loves You-t. Ebből a Beatles berobbanásának idején 1 millió 920 ezer kelt el az Egyesült Királyságban (yeah, yeah, yeah). Na most, ismerjük azt az őrületet, amelyet a mesés négyes kiváltott, ugyebár...

Patti Page sokkal inkább illendően énekelt, de lemezét vették, mint a cukrot. Sőt a Tennessee Waltz-cal elérte, hogy egyidejűleg állt az amerikai lista első helyén a pop, a country és a rhythm and blues kategóriában. Miként aztán televíziós műsora volt mindhárom nagy amerikai csatornán, az NBC-n, a CBS-en és az ABC-n. Egészen mutatós előmenetel ahhoz képest, hogy így emlékezett a befutását megelőző időkre: „Soha nem akartam énekesnő lenni, de azt mondták, tudok énekelni.” Később persze bevallotta: „Aztán az éneklés számomra olyan lett, mint másnak a pszichiáter kanapéja.”

Tizennyolcszor lépett fel az Ed Sullivan Show-ban, öt amerikai elnöknek – köztük Harry Trumannek, Dwight Eisenhowernek, John Fitzgerald Kennedynek – dalolt. Összesen nyolcvanöt albumot készített, 111 dala került fel a Billboard-listára.

Az ötvenes években húsz top 10-es számot jegyzett, ezek közül négy első, három második és két harmadik helyezett került fel az amerikai dobogóra. A Tennessee Waltzon kívül listavezető volt az All My Love, az I Want to Your Wedding, valamint a How Much Is That Doggie in the Window. Az utóbbiért rengeteg bírálatot kapott, szerény véleményem szerint is joggal. Ám a nagy számok törvénye alapján megalapozottan állíthatta: „Az emberek addig nevetnek az álmainkon, amíg meg nem valósítjuk azokat.”

Művésznevét egy kansasi tejüzemről, a Coffeyville Page-ről koppintotta, eredetileg Clara Ann Fowlernek hívták. Édesanyja egyházi orgonaművész volt, a család pedig futballcsapatot is alapíthatott volna, mert a Fowler házaspár tizenegy gyermeket nevelt fel. A família még arról sem mert álmodni, hogy valamelyik utód híressé teszi az Oklahoma keringőt, a Tennessee Waltzot mégis a hivatalos állami himnuszok egyikévé avatták tizenöt évvel a Page-lemez megjelenése után. Ez kiváltképp nem akármi, ha meggondoljuk: Nashville-t nem csupán Tennessee, hanem a countryzene fővárosának is tartják. Habár Chet Atkins, a legendás tennessee-i gitáros, aki 1990-ben Mark Knopflerrel közösen is készített countrylemezt, úgy reflektált arra a kérdésre, valójában mi a Nashville-hangzás lényege, hogy megrázta a nadrágzsebeit, és csörgött bennük a pénz. (Kissé lelombozott ez a megnyilvánulás, mert a Poor Boy Bluest annyiszor dúdoltam, akármerre jártam idehaza, hogy már mindenki vinnyogott tőle – vagy tőlem – Pesten és Budán.) Clara-Patti szolidabban beszélt a Tennessee Waltzról: „Úgy hiszem, különleges sikerében főszerepet játszott az az idő, amikor megjelent. Öt év telt el a második világháború befejezése óta, azt a periódust nyugodt kornak hívták. Ehhez passzolt a felvétel módja, az egyszerűség.”

Page kritikusai épp e szimplifikált hangzásba kötöttek bele, azzal intézték el az énekesnőt, hogy számai „nyájasak, nyálasak, banálisak”. Ám azért a koncertért, amelyet pályája fél évszázados jubileumán tartott, nem is akárhol, a Carnegie Hallban, Grammy-díjat kapott. Akkor hetvenegy volt, tizennégy esztendővel később, 2013 első napján hunyt el.

Még megérte, hogy 2012-ben színre vitték az élettörténetét Lindsie van Winkle főszereplésével. Az egész estés Patti Page Storyban nem részletezték, hogy háromszor házasodott. Pedig harmadszorra levonta a konzekvenciát: „Ha férjnél vagy, nem az a fontos, hogy érdekes légy, hanem az, hogy a férjed azt érezze, mennyire érdekes.”

Kedves férfitársaim, ne mondják, hogy nem érdekes.