Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Péterfy Gergelytől a Halál Budán című, 2008-as regényét olvastam először, s nem értettem, hogy az előző művei miért nem kerültek a kezembe. Vele is úgy jártam, mint másokkal szokott az olvasó ember, ha kissé felületes: Péterfy neve, arca, figurája ismerősen derengett a kortárs irodalomból, magamban elkönyveltem jó íróként, de a munkáiról nem éltek bennem emlékezetes olvasói élmények.
Ezt a helyzetet írta felül 2008-ban a Halál Budán, amely meghökkentett: nahát, itt van egy történelmi sztori, amit alighanem én is így írtam volna meg. Hiszen a „történelmi regény” álcájában „nem történelmi regényt” írni - ez tetszik. A fogalmat azért tettem idézőjelbe, mert mióta végigrágtam magam Lukács Györgynek a „történelmi regényről” szóló, voltaképpeni ideológiai vádiratát, azóta lassan szétesett bennem az a skatulya, ahová korábban a „történelmi regényeket” összerendezgettem. Éppen jókor talált be a Halál Budán, amely újabb menekülési útvonalat jelölt ki abból a ketrecből, ahová Lukács György igyekezett a „történelmi regényt” bezárni.
El is határoztam, hogy alkalomadtán majd dedikáltatom Péterfyvel a könyvet, de alkalom nem adódott, én meg nem kerestem, elvégre sosem tudni, hogy egy író mit szól egy ismeretlenül rátörő barbárhoz.
Aztán elolvastam a Jánossy Lajos-Szegő János szerzőpárosnak a Litera.hu számára Péterfyvel készített nagyinterjúját (Reményteli mítosz, 2010) és megnyugodtam: milyen jól döntöttem, hogy nem keresem a társaságát! Hiszen Péterfy egy megkeseredett emberkerülő! Minden szavából lassúdan és alig oldódó szomorúság árad, az élete kész tragédia, irodalmi pályája kudarc – legalábbis valami efféle szűrődött le nekem abból a nagyinterjúból. Feltűnt, hogy a szöveghez mellékelt fotókon az író nem mosolyog. Mi baja lehet? Ó, nem, nem szabad erre rákérdezni, nem szeretném még én is tetézni a bajt.
Évekkel később, 2014-ben megjelent tőle A kitömött barbár, elolvastam, igen jól megírt regénynek találtam, de nálam a Halál Budán című könyvet nem körözte le. Mégis megörültem, hogy Péterfy könyvével elnyerte az Aegon-díjat 2015-ben, mert végre mosolyogni láttam a képeken. Személyesen még ekkor sem ismertem, mondom, nem akartam megzavarni mosolytalan, komor magányában.
Eléggé meg is ijedtem, amikor 2015-ben, az akkor még létező Népszabadságnál a kulturális rovat vezetője, Kuczogi Szilvi azt javasolta, hogy hozzunk össze egy hármas találkozót. Mivel az volt az elképzelése, hogy a lap prózasorozatot közöl Gulliver magyarországi utazásáról, és a sorozat minden egyes részét más-más szerző írja meg, arra kért: üljünk le hármasban Péterfy Gergellyel, és beszéljük meg a sorozat részleteit.
A Corvin Pláza mögött, egy kávézóban beszéltük meg a találkozót (oh, boldog idők, mikor a világegyetem még nyitott kávézókkal együtt tágult!), én pedig eléggé meg voltam rémülve. Csak nem mutattam. Jaj, mi lesz most? Jön egy megkeseredett emberkerülő, aki két szót se szól egy óra alatt, amitől majd biztos rám jön az ideges kényszerköhögés, szegény Szilvi pedig bajlódhat egyedül. Jaj, mi lesz ebből?
Mi lett, mi lett.
Nagy meglepetés lett.
Péterfynél kedvesebb embert keveset ismerek a kortárs magyar irodalomban. Szerény, mosolygós, nyitott és kíváncsi. Ilyen volt 2015-ben abban a kávézóban, s azóta is ilyennek látom mindig. Méghogy emberkerülő! Egyszer bevittem a leánykámat a Centrál Kávéházba, mert kívülről megtetszett neki a berendezés, s ki ült az egyik asztalnál egy nagy társaságban? Péterfy Gergely! Méghogy keserű ember volna! Amikor meglátott, derűsen elmosolyodott és fölállt, hogy üdvözöljön minket.
Nem tudom, hogy mi történt vele 2010-ig, s mi történt vele 2014 után, de úgy tűnik, mintha kicserélték volna. Mintha nem ugyanaz az ember volna, akivel Jánossy és Szegő több mint tíz éve nagyinterjút csinált. (Nem szeretnék beleszólni a Litera munkájába, de milyen érdekes volna egy újabb nagyvizit Péterfy Gergelynél. A galéria ezúttal tele lenne csupa mosolygós fényképpel.)
Mintha kinyíltak volna számára azok a kapuk, amelyeknek a létezéséről 2010-ben még nem is tudott. Mi történt vele? Talán az irodalmi elismerés hiányzott? Nem tudom, vagy legalábbis nem hiszem. Biztosan szerepet játszott a búskomorságban ez is, de Péterfy nem az az író, aki csak a sikert hajszolja. Találkoztunk többször az elmúlt években, beszélgettünk többször a Nyitott Műhelyben, s kiderült, hogy nem sikermániás. Egy rendes ember. Mitől volt olyannyira boldogtalan?
Nem akarok senkinek a magánéletében vájkálni, de van egy tippem. Péterfy Gergely a közösségi médiában hosszú évek óta a feleségével, Péterfy-Novák Évával együtt szerepel, ami határozottan jól áll neki: ennek a nőnek az oldalán Péterfy mintha felragyogott volna. Pontosabban ketten ragyognak együtt: páros csillagzatok a saját világegyetemükben.
