Nem biztos, hogy illik így búcsúzni egy dzsesszistától, de rocksztár volt. Generációs bálvány, akiért bomlottak a tinédzserek. Korszakos egyéniség, aki úgy szabott új irányokat, hogy közben az addigiakkal is harmóniában maradt. Persze van, akinek könnyű. Már a Calabriából elszármazott papa is hivatásos dzsesszmuzsikus volt, négyévesen tolta alá a zongoraszéket. Viszont ő dobolni akart, aminek az lett a vége, hogy elképesztő ritmusokat csalt elő a billentyűkből. Ez jól jött, amikor első „fizetős” fellépésein a kubai ütőhangszeres Mongo Santamaría oldalán találta magát. A latin hangzás nagyon bejött, kivételes helyet foglal el az életműben, de előbb még a világhír következett.
A 60-as évek végén Miles Davis In a Silent Way és Bitches Brew lemezein játszott, vagyis ott volt a fúziós zene, a dzsessz-rock születésénél, bár közben a szóló akusztikus zongora és a free irányzat felé is kacsingatott. A 70-es évek közepére már a kor egyik meghatározó zenésze. Ekkor (hiába, a jó ritmusérzék!) robbantott. A Return to Forever lemez és együttes népszerűsége a poplistákon is állta a sarat. A Hymn to the Seventh Galaxy, a Spain vagy a My Spanish Heart fülbemászó dallamai és rohanó tempói a 70-es évek életérzésének részévé váltak – olyannyira, hogy visszatekintve sokaknak ez az egyik első dolog, ami saját fiatalságukból az eszükbe jut.
Ehhez képest semmiség, hogy 75. születésnapja táján hat hét alatt húsz különböző formációval lépett föl a New York-i Blue Note klubban vagy hogy 23 Grammy-díjat kapott. Az is, hogy a szcientológia melletti kiállása miatt kisebb amerikai–német diplomáciai haddelhadd támadt, hogy rengetegszer koncertezett Magyarországon, és hogy Mozartot meg Bartókot is játszott. Csodálatos zenész távozott, de szerencsére velünk marad mintegy 90 albuma. Van mit hallgatni.
