A kormány eljátszotta a bizalmunkat

Az elmúlt tíz év kormányzati szlogenjeinek, reklámjainak két típusát- a félelmet és bizonytalanságot keltőt, valamint a bizalmat erősítőt – különböztethetjük meg. Az első típusba sorolhatjuk a nem létező ellenséggel harcoló, a másodikba a kormányt és a kormánypártot erősnek, minden problémát megoldónak mutató szlogeneket és reklámokat.

Az utóbbiak közül itt van mindjárt a Covid-járvánnyal összefüggő két jelmondat: „Minden élet számít” és „Együtt újra sikerülhet”. Tegyük félre a kormánnyal szemben esetleg kialakult ellenszenvünket, és próbáljuk meg elhinni, hogy amit hirdetnek, azt ezúttal komolyan is gondolják. A kételkedés jogával élve azonban akkor is elgondolkodhatunk azon, hogy van-e alapjuk a kinyilatkoztatásoknak. Igazolják-e vagy cáfolják a halálozási adatok – e hét csütörtökjén már 14 ezer fölött járt a járványban elhunytak száma –, hogy a kormány működőképes egészségügyi rendszerrel, helyesen és időben meghozott intézkedésekkel lépett fel a vírussal szemben? A megélt tapasztalatok és pártatlan híradások alapján kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy nem.

Elég sokáig tartott, amíg rájöttek, hogy hiába él valaki a tízparancsolat szerint (ahogy Kásler Miklós fogalmazott miniszteri krédójában), a Covid nem válogat. Hasztalan volt az ima, a sírás, hiába káromoltunk mi, férfiak (Babits után szabadon), a nemzeti konzultáción megszületett eredmény (vagy tán az új nemzeti nagytőkések követelése?) – miszerint a gazdaságot működtetni kell – maradt a kormányzati döntések alapja. És persze minden kormányzati lépésben ott szerepelt az az Orbáni kinyilatkoztatás, amely az elmúlt tíz évben kibontakozott szociális válságot is előidézte: „nincs ingyen ebéd”.

A Covid felerősítette azt a korábban is ismert tényt, hogy a legnagyobb hiányosságok a humánerőforrások terén mutatkoznak. Ezért is jár többszörös köszönet, valamint anyagi elismerés mindenkinek, aki ma a hazai egészségügyben dolgozik. Mégis, sokan lehetünk ma olyanok, akik megtapasztalták, hogy a kellő létszámban rendelkezésre álló, felkészült személyzet hiánya miatt a covidosok mellett minimálisra redukálódott az egyéb betegségekkel küzdők ellátása, rehabilitációja, ahogy a covidosok utógondozása is. Azt sem túlzás kijelenteni: mentsen meg mindenkit a jó egészsége és a szerencséje attól, hogy sürgősségi ellátásra szoruljon. Főleg, ha területileg egy kisvárosi kórház annak a helyszíne.

Magam is megtapasztaltam, hogy milyen is ez egy nem átlagos betegforgalmi napon. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy nem mentővel vitettem magam a helyszínre, ahová aztán ötpercenként érkezett a többi beteg. Mondhattam én a betegfelvételnél, hogy mi a panaszom: több órás – zárt térben történő – várakozás után sem kerültem sora, mert a vizsgálóba megállás nélkül azokat vitték be, akik nem „lábon” érkeztek. Amikor megkérdeztem, mikorra várható, hogy megvizsgálnak, azt a választ kaptam – persze csak úgy ránézésre –, hogy én jobb állapotban vagyok, mint a többiek. Természetesen végül ellátatlanul hagytam el a sürgősségit. Néhány nap múlva pedig egy diagnosztikai központban, immár a saját költségemen kiderítették, hogy miért zsibbad a baloldalam, és miért vált szinte élettelenné a bal kezem.

A majdnem végzetessé váló egészségügyi problémámhoz az az általam korábban nem ismert tény is hozzájárult, hogy egy egytől tízig terjedő skálán nekem kellett megmondanom, milyennek ítélem meg az állapotom súlyosságát. Lehet, hogy ez a sürgősségin a protokoll része, de nonszensz, hogy valakit ez alapján soroljanak be az ellátási rendbe. A keservesen megtapasztalt példa is igazolhatja, hogy a kormányzat milyen hanyagul kezelte az egészségügyben a humánerőforrás biztosítását.

Egyébként a kormányzó párt az Orbán-kormány humánerőforrásával sem dicsekedhet, és a Covid idején ez különösen szembetűnő. Jól érzékelhető, hogy elképesztő mértékben felcserélődtek a kormánytagok szerepei. Az egészségüggyel is megbízott miniszter magyarságkutatással, a külgazdasági- és külügyminiszter vakcina beszerzéssel foglalkozik, de az utóbbi dönthet a beszerzett vakcina hazai kipróbálásáról is, miközben a családügyi miniszter életvezetési tanácsokat osztogat videóklipekben, a kommunikációért felelős miniszter pedig az állampolgárok személyes adatait gyűjti össze.

Eközben senki sem figyel arra a miniszterelnök által sokat hangoztatott kijelentésre, hogy „Együtt újra sikerülhet.” Ki tartozik ebbe az „együtt-be”? Az ellenzék is? Az a több mint 57 ezer honfitársunk is, akik megszegték a kijárási tilalmat, és a maszkviselés szabályait? Azok a vendéglátásban, turizmusban dolgozók is, akik elégedetlenségüknek adnak hangot a korlátozások miatt, és azok a honfitársaink is, akik nem regisztrálnak, de oltást szeretnének kapni? Esetleg azok is, akik választani szeretnének az oltóanyagok közül?

Azt jól érzékeltük, hogy a miniszterelnököt nem különösebben érdekli, mit kér és javasol az ellenzék a válság enyhítésével összefüggésben. Hiába figyelmeztetik arra az általa – 2010 óta – ugyancsak sokat elmondott szlogenre, hogy „Senkit sem hagyunk az út szélén”. Sajnos sokan kerültek kilátástalannak mondható helyzetbe. Szinte valamennyi társadalmi réteget – eltérő mértékben ugyan – érinti a rosszul kezelt válság. Vannak, akik nyomorognak, vannak, akik a tartalékaikat kezdik felélni. Persze vannak, akik most is fürdenek az állami pénzesőben, igazolva a kormányzópárt egyik korábbi választási jelszavát: „Csak a Fidesz!”.

Csoda-e, hogy nincs bizalom a kormánnyal, a kormányfővel, az operatív törzset naponként megjelenítőkkel, az értelmetlennek tűnő regisztrációval, az európai hatóságok által nem vizsgált vakcinákkal szemben? Nincs bizalom, csak kétségek vannak és bizonytalanság, körülvesz minket az elveszettség érzése, a szorongás.

A szerző szociológus