Jár nekünk

Ha majd a járványhelyzet utáni boldog békeidőkben eljutunk odáig, hogy föl lehet tenni a kérdést, mi a különbség az átgondolt, az érintettekkel végigtárgyalt döntés és a politikai rögtönzés között, érdemes lesz elővenni az orvosi bérrendezés és az új munkaszerződések ügyét. Nemcsak az igazságtétel szándékával – az ebben a kérdésben eleve kétesélyes –, hanem sokkal inkább azért, hogy lássuk, hogyan érdemes vezetni egy országot („jó kormányzás”), és hogyan nem.

Mint emlékezetes, a bérek kiigazításának ötletét és metódusát tavaly ősszel, a járvány második hullámának idején úgy dobta be a miniszterelnök, hogy az orvosi kamarát is láthatóan sokkolta vele. Ami egyrészt sokat elmond a javaslat előkészítettségéről, másrészt az akkoriban készült felmérés szerint a magyar orvosok kétharmada elutasította a puccsszerű javaslatot, nyilván nem véletlenül. Az orbáni koncepció huszárvágásszerű megközelítéssel igyekezett egyszerre több akut és krónikus problémát megoldani.

Az orvoshiányt - ami az Orbán-kormány addigi tudatos bérleszorító és erőforrás-kivonó politikája nyomán alakult ki - az átvezényléssel, a praxisközösségek erőltetésével és a jelentős, de a nyugati orvosbérek elszívó hatását mégsem elimináló béremeléssel. Az egyik legelterjedtebb „kiskorrupciót”, a hálapénzt a kemény tiltással. A magyar egészségügynek a járulékfizetők/páciensek szemszögéből talán legsúlyosabb problémáját, hogy évtizedek óta nincs eldöntve, milyen szolgáltatás jár nekünk a társadalombiztosítás keretében; mit finanszíroznak a befizetéseink és mi az az ellátás, amiért külön a kasszához kell fáradni – nos, azt sehogy. Pontosabban az utóbbira is kínál(t) valamiféle megoldást ez a félig talán a miniszterelnök ösztöneire, félig-meddig viszont valamilyen államvezetési koncepcióra támaszkodó modell: vadkapitalistát, szélső-neoliberálisat és persze igazságtalant.

Az oktrojált új szabályozás első látható hatása az lett, hogy az orvosok – nyilván elsősorban a magasan képzettek, a gyakorlottak, a nyelveket beszélők, a hiányszakmákban dolgozók – a kényszer-szerződések elől elkezdtek átzsilipelni a magánszférába (nem kizárólag idehaza). Ez fog felgyorsulni most, hogy elérkezett az orvosokat kisebb-nagyobb anyagi pluszjuttatásért (de esetenként kifejezetten jövedelemcsökkenésért) röghöz kötő és kiszolgáltató, fél évnyi reszelgetés után az érintettek számára még mindig ismeretlen tartalmú szerződések aláírásának ideje. A következő kiszámítható következmény pedig az lesz, hogy mennek velük/utánuk a betegek is a fizetős magán-egészségügybe: előbb a fizetőképesek, akik tehetik, utóbb azok is, akik valójában nem engedhetnék meg maguknak, de nincs más választásuk.

És most vissza az alapkérdéshez: hogyan állnánk vajon, ha a kormány az erőfitogtatás és az akaratérvényesítés helyett előbb tárgyalt volna az orvosi kamarával, az egészségügyi dolgozókkal, a betegcsoportok képviselőivel – vagyis mindazokkal, akiknek az életét átírta –, ahogyan ilyenkor minden normális országban történne, és csak azután hirdetett volna reformot?