Előfizetés

Csizmadia Ervin politológus: jövőre nagy valószínűséggel véget ér a 2010 óta tartó kétharmados korszak

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2021.02.28. 08:13

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Fórban van a hazai ellenzék – az egykori Blair vezette brit baloldalhoz képest mindenképpen. Így jövőre a magyar „nagypárt” is megszenvedheti az oppozíció megerősödését. Csizmadia Ervin politológus szerint a válaszokért olykor érdemes a múltba tekinteni.
– A Fidesz–KDNP-kormány kifogyni látszik azokból a politikai lehetőségekből, amelyekkel a szavazótáborát bővíteni tudná, így a nagyvárosokban az ellenzéki erők megosztására, a kisebb településeken a szociálistranszfer-szavazók megtartására játszik (25 év alatti szja-kedvezmény, 13. havi nyugdíj és így tovább). Érdemi mozgástere van a kabinetnek, vagy a sarokból próbál kitörni? – Jövőre nagy valószínűséggel véget ér a 2010 óta tartó kétharmados korszak. Nem hinném, hogy ha a Fidesz nyer is, ezt a háromszor egymás után elért eredményt meg tudja ismételni. Mivel focirajongó és -értő nép vagyunk, ezért az olvasó érteni fogja: a perma­nens kétharmadok nem az égből pottyantak alá – minden párt olyan eredményt ér el, amit az ellenfelei megengednek neki. A 2010-es érthető földcsuszamlásszerű Fidesz-győzelem után 2014-ben és 2018-ban már vastagon kellett hozzá az ellenzék is. Jövőre viszont – nagyon úgy tűnik – az ellenzék összedolgozva indul, és nagyon is okozhat meglepetést, akár győzhet is. A kormánynak persze van lehetősége még most is, hogy mindezt megakadályozza, de mivel az ellenzék tanult a saját kárán, ezért kiélezett küzdelem várható. – Az ellenzéki térfél sokszínű, egymással nem ritkán homlokegyenest ellentétes értékrendet hirdető pártok vonulnak fel. Elegendő üzenet a legkisebb közös többszörös, miszerint lebontják a kleptokrata, jogállamromboló Orbán-rendszert? – Az elmúlt tíz év nagy részében nem volt kormányképes az ellenzék. Erről már nagyon sokan és nagyon sokat beszéltek és írtak, de én felvetném azt, hogy a politikában vannak korszakok, amikor felborul az egyensúly kormány és ellenzéke között. Amikor Nagy-Britanniában 1979 után Margaret Thatcher volt kormányon, a munkáspárti ellenzék teljesen szétzilálódott, és tizenöt évig nem talált fogást a Vasladyn. Nem feltétlen azért, mert totálisan rossz politikát folytatott, hanem azért, mert a Tory párt, amelynek Thatcher az élén állt, jól kifejezte a korabeli közszellemet, s ehhez képest a Munkáspárt akadékoskodónak tűnt. E tizenöt év alatt az ellenzék egy csomó pártvezért elfogyasztott, és semmi eredmény. Csak 1995-ben került a baloldal élére Tony Blair, s ettől kezdve minden megváltozott. Olykor sok időnek kell eltelnie, hogy egy ellenzék magára találjon. A brit példához képest még fórban is van a hazai ellenzék, hiszen már tizenegy év elegendő volt ahhoz, hogy összeálljon. Blair tizenhét év Tory-kormányzás után nyert választást a Munkáspártnak; a mostani magyar ellenzék ezt tizenkét év után elérheti. – A kormány szivárvány- és moslékkoalíciózik, amivel a kormányzóképességet vitatja. Egy program, a hatékony együttműködés bizonysága segítene? – Engem az ilyen fogalmak nem különösebben érdekelnek. Szerintem nem az lesz a kulcskérdés, hogy van-e, s ha igen, milyen a pártprogram. Még az sem lesz döntő, hogy a programban mondanak-e többet, mint hogy „megdöntjük az Orbán-rendszert”. Komolyabb kérdés ennél, hogy győzelem esetén miképpen szeretné stabilizálni a hatalmát az ellenzék. Erre van-e programja? Az nem egy kivitelezhető program, hiába hangoztatják ellenzéki politikusok, hogy „egyesítjük a nemzetet”. Sajnos, a magyar politika olyan polarizált, hogy erre nem látok esélyt. Ezzel együtt kellene egy terv arra vonatkozóan, hogy mit kezdenek majd a kormányzásuk elején rájuk váró gigászi nehézségekkel. – Az ellenzék megosztásában kulcskérdés a hírek központosítása, a média eluralása. Átüthet ezen a közösségi média szertelensége? Vagy jön a szabályozás? – Választáshoz közeledve nyilvánvaló, hogy nemcsak az ellenzék ad bele apait és anyait, hanem a kormányoldal is. Gondolom, egyetértünk, hogy a kormány nemkívánatosnak tartja az ellenzék hatalomátvételét, ezért mindent meg is tesz azért, hogy megakadályozza. Az egyik ilyen – szinte „kimeríthetetlen” – erőforrás ehhez a média. A kormányoldalon gyakran érvelnek azzal, hogy a 2000-es évek elejéig abszolút baloldali és liberális túlsúly volt a médiában, s ők még mindig ezt akarják kiegyensúlyozni. Ez a „kiegyensúlyozás” egy végeláthatatlan folyamat, és a jobboldal közönségének egy része valószínűleg úgy gondolja, hogy a médiában még mindig hátrányban vannak. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a közösségi média felülírhatja a hagyományos médiarendszert. S hogy ezt, mondjuk a Facebookot szabályozhatja-e a kormány? Nem gondolom, mert ez túl kockázatos lépés lenne.
– A fővárosban látványosan, a nagyvárosokban is láthatóan azon dolgozik a kormány, hogy ne hagyjon jelentős mozgásteret a sikerhez. Visszaüthet ez a stratégia? – Kulcsmondatot mondott ki: „ne hagyjon”. A rendszer strukturális problémával terhelt, nevezetesen azzal, hogy az önkormányzatok a központi akarat függvényei. Ez végigkísérte az elmúlt harminc évünket. A problémát az okozza, hogy a központi akarat többféleképp megnyilvánulhat. Fölléphet megmentőként, amikor leírja az önkormányzatok tetemes tartozásait; de fölléphet úgy is, hogy visszatart forrásokat, s éppen ott, ahol úgy érzi, hogy nem az általa elképzelt módon zajlanak a dolgok. Erre az utóbbi problémára a főváros kitalálta az a módszert, hogy közvetlenül Brüsszelből csatornázzon be forrásokat. Ez egy lehetséges metódus, de – lássuk be – hosszú távon nem oldja meg a kormány és az önkormányzatok viszonyát. Ráadásul most, a koronavírus idején a főváros – nevezzük így – külső támogatása mintha lekerült volna a napirendről, vagy legalábbis nem nagyon látom, hogy kommunikálnák. Mindenesetre azt hiszem, azok a legharmonikusabb idők, amikor a kormány és Budapest vezetése azonos politikai oldalon állókból áll. Ilyenkor ugyan kit érdekelnek a strukturális problémák? Gondoljunk csak Demszky Gábor hosszú főpolgármesteri ciklusaira, amelyeket szintén segített a nagypolitika. – Ha már említette Brüsszelt. Mire lehet számítani a járvány hatásait nyögő uniótól? A jelenlegi portugál és az ezt követő szlovén és francia elnökség vajon hogyan viszonyul majd a jogállamiság kérdéséhez? Megmarad-e a jövőben a nemzeti szabadságharcos Orbán-igézet? – Sok folyamat keresztezi egymást. Egyfelől valóban az van, amit mond: az EU vezetése alaposan megszenved a járvánnyal, és ezért komoly bírálatokat is kap. Másfelől viszont azt is látjuk, hogy ha nem is az unió szintjén, de az Európai Néppártban szeretnék lezárni a Fidesz-kérdést. A jogállamiság tekintetében szerintem továbbra is feloldhatatlan ellentét lesz – legyen portugál, szlovén, francia vagy bármilyen elnökség. A jogállam fogalmát ugyanis egészen másképp érti az európai mainstream, mint a magyar kormány. Az ön által említett szabadságharc pedig hol hevesebben, hol lanyhábban, de folytatódni fog, már csak azért is, mert a Fidesz a magyar pártrendszer egyetlen pártja, amely e tekintetben a magyar történelem örökösének gondolja magát. S ebben a történelemben Magyarország mindig „védekező”, vagy másképpen „szuverenitásvédő” ország volt. Ezt lehet bírálni, lehet rajta szörnyülködni, sok mindent lehet, de ettől még ez egy realitás, ami mindaddig tart, amíg a magyar politika nem tud kitermelni magából egy ettől teljesen eltérő felfogású jobboldalt. – Végül egy „egyszerű kérdés”: mi lenne jó Magyarországnak? – A kérdését érdemes tágabb kontextusból vizsgálni. Ez a tágabb kontextus a teljes modern magyar politika, az 1867-es kiegyezés utáni évektől máig tartó időszak. Politológusként szeretem ebből a nézőpontból nézni a dolgokat. Ha így nézzük, akkor az tűnik fel, hogy a magyar politikában mindig van egy nagy párt. Ez a nagy párt stabilitást biztosít, olykor modernizál, de ugyanakkor a politikai versenyt igyekszik is korlátozni. Nem sok példát tudunk, amikor történelmünkben leváltják ezt a nagy pártot. Majdhogynem akkor következik ez be, amikor egyben valami nagy kataklizma, minimum rendszerváltás történik. A folyamat másik pólusán állnak a magyar történelem kis ellenzéki pártjai, amelyek sokszor egymással is hadakoznak, és alig jutnak el a kormányképességig. A mostani időszak számomra színtisztán ennek a tágabb folyamatnak egy állomása, és arról szól, hogy a régi magyar politika mennyire járja át a mindennapjainkat. Nekem sokszor úgy tűnik, hogy nagyon. Mindenesetre a mostani nagypártot a sok kis ellenzéki párt koalíciója akár le is válthatja 2022-ben. Azonban a talányos kérdés: mi történik utána? A magyar politika történetében ugyanis nagyon rövid időt kormányoztak korábban öt-hat pártból álló koalíciók. Talán csak egyszer, a XX. század elején. Ez tehát egy merőben új kihívás; 1990 óta biztosan nem volt ilyen.

Szedjenek a férfiak is fogamzásgátlót!

Bernau Péter
Publikálás dátuma
2021.02.28. 08:11

Fotó: VOISIN / AFP
A férfiak esetében megengedhetetlen, ami a nőknél tolerálható – lényegében a WHO kettős mércéje miatt nem szedhetnek fogamzásgátló tablettákat a férfiak. Az persze megeshet, hogy a szervezet ma már az évtizedek óta használatos „női védekező pirulákat” sem engedélyezné – de a sok évtizedes tablettaszedés után ezt a kérdést senki nem bolygatja. Ja, és a gyógyszergyártókat is csak a nők érdeklik.
„Better birth control” (jobban szabályozott születés) címen indított mozgalmat a Facebookon két berlini egyetemista. Céljuk, hogy a férfiak is vegyék ki a részüket a nem kívánt terhességek megelőzéséből – és így ne csak a nők szedjenek különféle fogamzásgátló tablettákat. A 24 éves Rita Maglio politikatudományt tanul, az egy évvel idősebb Jana Pfenning nemzetközi kapcsolatok szakra jár. „Egy kocsmában ültünk és beszélgettünk nagyobb társaságban, nem is emlékszem, ki vetette fel, hogy mekkora igazságtalanság csak a nőkkel szedetni a fogamzásgátlót – idézte fel a kezdeteket Jana az RTL televízióban. – Minket is meglepett, mekkora indulatokat váltott ki a téma az asztal mellett, de abban fiúk és lányok egyaránt egyetértettek, hogy a jelenlegi gyakorlat nem korrekt a nőkkel szemben.” A kocsmai beszélgetés után sokáig nem történt semmi, a két lány a tanulmányaira koncentrált, azonban a járvány miatt – konkrétan a novemberi második nagy lezárás után – több idejük maradt a részletek kidolgozására. „Elindítottuk a better birth control mozgalmunkat, amihez nagyon rövid idő alatt több mint hetvenezren csatlakoztak. Ez megerősített bennünket abban, hogy jó irányba tartunk” – mondta Jana.

Természetesnek kellene lennie

 „Sokkolt minket a sok visszajelzés, természetesen pozitív értelemben – hangsúlyozta Rita. Aki mikrokörnyezetében is megpróbálta elfogadtatni álláspontját, sikertelenül: az utolsó kapcsolatában is szóba került a téma, de a párja azt mondta, ez az ő dolga, neki ehhez nincs semmi köze. – Csalódott voltam, és úgy éreztem, magamra maradok egy olyan helyzetben, aminek a kettőnk közös ügyének kellene lenni.” „A férfiak egyre több feladatot vállalnak a napi házimunkákból, ami érthető, hiszen a nők többsége is dolgozik, ráadásul ugyanúgy napi nyolc órában, mint a párja, ezért nem kérdés, hogy a háztartással vagy a gyerekneveléssel kapcsolatos feladatokat is elosztják” – érvelt Jana. Aki szerint ha ezt mindenki elfogadja, akkor az is természetes, hogy a gyermekvállalás kérdésének eldöntése, illetve a védekezés is közös ügy, nem lehet ebben a kérdésben egyedül hagyni a nőt.

Régi, régi rutin

„Körülbelül hatvan éve szedhetnek a nők fogamzásgátló tablettákat, ám ezek összetétele azóta alig változott, miközben minden fejlődött. Már alig akad valaki, aki beülne egy hatvan éve gyártott autóba, de a terhesség elleni védekezés megmaradt a régi szinten: a nők szednek hormonkészítményt, tesznek fel spirált – kockáztatva az egészségüket. A férfiaknak pedig maradt az óvszer, amely, ha elszakad, akkor pechje volt a nőnek” – magyarázta Rita. És egy 2005-ös reprezentatív felmérésre hivatkozik, mondván: a válaszadó férfiak 60 százaléka azt mondta: bevenné a fogamzásgátló tablettát, ha létezne. Ráadásul Rita biztos benne, hogy most, tizenhat évvel később még magasabb lenne ez az arány. Franciaországban és Nagy-Britanniában a nők ingyen hozzájutnak a fogamzásgátló tablettákhoz, Dél-Afrikában az óvszerek érhetők el ingyen, Németországban 22 éves korig ingyenes a tabletta. „Utána miért nem? Erre a kérdésünkre még senki sem válaszolt, pedig több erre illetékes helyen is föltettük már.”

A WHO leállt

Az egészségügyi világszervezet, a WHO többször kísérletezett férfiaknak szánt fogamzásgátlóval, utoljára 2011-ben: a tesztre jelentkezők hormontartalmú oltást kaptak, a kísérletet azonban leállították, mert a vizsgálatban részt vevőknél olyan mellékhatások jelentkeztek, mint hangulatváltozások, súlynövekedés, a libidó változása, illetve depresszió. A felsorolt mellékhatások jelentkezhetnek a forgalomban lévő női fogamzásgátlóknál is, és ezek még az enyhébb tünetek közé tartoznak. „A kísérletet azért állítottuk le, mert a páciensek több mint tíz százalékánál jelentkezett valamilyen mellékhatás – hangsúlyozta Michael Zitzmann, a münsteri egyetemi klinika andrológusa, a projekt egyik résztvevője. – Csakhogy a nőknél körülbelül ugyanez az arány, megfelelő orvosi kontroll mellett közel kilencven százalékuk tünetmentesen szedi a fogamzásgátlókat. Ha valaki azt mondja, hogy kettős mércével mértek ebben a kérdésben, azzal nem lehet vitatkozni. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy manapság a hatóságok sokkal nehezebben adnak engedélyt egy-egy gyógyszer bevezetésére, mint évtizedekkel ezelőtt. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy napjainkban a női fogamzásgátlók is nehezebben kerülhetnének forgalomba az ismert lehetséges mellékhatásokkal.”

Közömbös gyógyszergyártók

Zitzmann hozzátette, a férfi fogamzásgátlók kifejlesztésének kísérlete azért is fulladt kudarcba, mert nem érdeklődtek iránta a gyógyszergyártók. „Egy gyógyszer nem lehet sikeres, ha nem megoldott a gyártása és a forgalmazása. Tíz évvel ezelőtt nem akadt olyan gyártó, aki komoly érdeklődést mutatott volna a férfi fogamzásgátló iránt, azt gondolom, ez is szerepet játszott abban, hogy leálltak a kísérletekkel. A szándék az utóbbi időben erősödött a kutatások újrakezdésére, de ehhez rengeteg pénzre van szükség, és amíg a gyártók nem érdeklődnek a férfi fogamzásgátlók iránt, addig senki sem mer megint belevágni ebbe a projektbe.”

Ottó és tudománya

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2021.02.27. 17:00

Fotó: Hegyi Zsolt, Balla Demeter felvéte / Fortepan
Kétmilliárd forinthoz közelít a főnyeremény az ötös lottón. A csillagászati összeg igézetében, de még a sorsolás előtt sorra veszünk néhány alapvető tudnivalót a népszerű szerencsejátékról, három tudományág felől nézve.
Izgalmas hétvégéjük volt a magyarországi lottózóknak. Vasárnap egyszerre 25 „félmilliomosunk” termett a hatos lottón, lévén az ötösök nyereménye fejenként 530 535 forint. Telitalálatos nem volt, a nyeremény tovább halmozódik. Szombaton a hagyományos ötös lottó tréfálta meg a játékosokat. Ennyi ötös már régen volt, mármint a kisorsolt számokban (5, 50, 53, 55, 56). Megint nem is trafálta telibe senki, így az e héten várható főnyeremény még a botrányos ­euróárfolyam mellett is lélegzetelállító összeg: 1,95 milliárd forint. Vagy ha így felfoghatóbb, a szerencsés fogadó 1950-szeres milliomos lehet.

Történelem

A lottó itáliai találmány, neve olasz eredetiben annyit jelent: sok. A reneszánsz Génua városállam tanácsába évente öt új tagot sorsoltak kilencven jelölt közül. A polgárok izgatottan várták a húzást, és maguk között fogadásokat kötöttek arra, ki lesz az öt szerencsés. Egy élelmes szenátor, Benedetto Gentile (1490–1555) rájött, hogy ha a tanács szervezi a játékot, akkor jelentős bevételre tehet szert. A résztvevő fizet egy kis aprópénzt, cserébe nagy összeget nyerhet. Ám a bevételnek csak egy meghatározott része megy a nyereményalapba, a többit az állam megtartja – ilyen egyszerű ez. Egy lottómonopólium biztos profitot termel, jóformán lehetetlen csődbe vinni, ellentétben például egy kockázatos hozamú fogadóirodával (erről mesélhetnek angol bukmékerek, akik ötezerszeres pénzt voltak kénytelenek kifizetni a Leicester futballcsapatának bajnoki címére, 2016-ban). Génuában (ma Genova) a szenátor javaslatára a jelöltek neve mellé egy-egy számot írtak, 1-től 90-ig. Lehetett fogadni két, három, négy vagy mind az öt befutóra is – így született a lottó. A Habsburg-birodalom osztrák és cseh örökös tartományaiban Mária Terézia vezette be a játékot, az üzemeltető, Octavio Cataldi gróf (1696–1771) vagyont keresett rajta. Magyarországon még sokáig nem lett népszerű, mert a minden újtól, különösen a nyugati találmányoktól ódzkodó honfiak idegen vircsaftot láttak benne. A kiegyezés után kezdett hódítani a „lutri”. Az Országgyűlés megalapította a Magyar Királyi Lottóigazgatóságot (1868). Hiá­ba hajtogatta az ellenzék a T. Házban, hogy a szerencsejáték „megrontja a közerkölcsöt” és „lealacsonyítja a polgárokat”. A lottóbevétel pár év alatt akkora költségvetési tétel lett, hogy megszüntetése súlyos hiányt okozott volna az államháztartásnak. A lottó aranykora a múlt század derekán jött el, a szocialista Magyarországon. Újbóli bevezetését hangulatjavító intézkedésnek szánta a vérben fogant Kádár-rendszer, közvetlenül a forradalom leverése után. Olyannyira sietős volt az elvtársaknak, hogy Kossa István pénzügyminiszter 1957. januári rendeletének kihirdetése után alig négy héttel már árusították a szelvényeket, az első húzást pedig március 7-én tartották. A rezsim el akarta terelni a figyelmet a megtorlásokról, és más, kellemesebb izgalomról gondoskodott a magyaroknak, semhogy csak azt lessék, kit visznek el, kit akasztanak fel, kinek sikerül a szögesdrót alatt átkúsznia Ausztriába. Reményt villantottak, hogy igenis érdemes a csodára várni. Az első telitalálatos, Ring Sándorné a saját és gyermekei életkorát játszotta meg a hatodik héten, és mesébe illő 855 ezer forintot vihetett haza (Kossuth-százasokban, mert az volt a legnagyobb címletű bankjegy). Mások a tárgynyeremény-sorsoláson nyerték meg álmaik öröklakását, kocsiját vagy tévékészülékét. „Adja hírül újság, fotó: én lennék a Lottó Ottó”, bohóckodott Kabos László (1923–2004) a filmhíradóban (az MTV még csak embrionális állapotban létezett). Gyengébb szlogen, mint a „cipőt a cipőboltból”, a kedvelt komikus kisemberfigurája mégis bevált. Ha még ez a szánalmasan idétlen, született lúzer is győztes lehet, sugallta a reklám, akkor bárki. „Ottó” eleven kabalaként részt vett a sorsolásokon, személyesen adott át nyereményeket, nagy kötegnyi bankókban. Nem csoda, hogy a könnyű meggazdagodás reményében az igazi kisember is lelkesen vásárolta a szelvényt 3 forint 30 fillérért, beikszelte a kedvenc számait – és várta a csodát. A lottó ötös nem úgy mirákulum, mint a vízen járás, halszaporítás vagy holtak feltámasztása, nem a természeti törvényekkel ellentétes, hanem a szó köznapi értelmében csoda: bekövetkezésének valószínűsége kisebb, mint egy a negyvenmillióhoz (1:43 949 268). De ez már másik tudományághoz vezet el.

Matematika

A bűvös 43 949 268 a kilencven szám közül kisorsolható öt összes lehetséges kombinációja akkor, ha a sorrend nem számít (tudvalévőleg mindegy, hogy a 69-es számot elsőre vagy negyediknek húzzák-e ki). A kombinatorikában „90 alatt az 5” elnevezésű művelet nem olyan bonyolult a számológép korában, amikor már nem papíron kell szorozni, osztani hosszú számokat. Magyarán csaknem 44 millió szelvénnyel kellene játszanunk egyszerre, hogy tuti telitalálatosunk legyen. Kézzel meg se kíséreljük, mert ha naponta százat töltünk ki, 1200 év alatt végeznénk. Ráadásul nagyot buknánk rajta, mert ennyi szelvényt vásárolni sokkal drágább lenne a főnyereménynél – az árak ismeretében egyetlen szorzással ellenőrizheti az olvasó. Ha pedig az adott héten más is eltalálja mind az öt számot, osztozni kellene vele. (A további nyerési valószínűségek: a négytalálatosé 1:103 410, a hármasé 1:1231, a kettesé 1:45.) Titkos nyerő stratégia nem létezik, már ha teljesül az alapfeltétel: valóban véletlenszerű a nyerőszámok kiválasztása (tehát nincs csalás). Ez esetben ugyanis minden húzás független esemény, kimenetelét nem befolyásolja az előző. Egy szám pont ugyanakkora eséllyel jön ki, ha kihúzták a múlt héten is, meg akkor is, ha már másfél éve nem nyert. Ráadásul ez éppúgy igaz a misztikus 77-esre, mint a jellegtelen 51-esre, párosra, páratlanra, prímre. A múlt heti példánál maradva: a sok 5-ös számjegyet tartalmazó kombinációnak ugyanannyi a valószínűsége, mint egy „normális”, azaz véletlenszerűbb hatású számsornak, az 1, 2, 3, 4, 5-nek, vagy akár özvegy Ringné családi életkorokból „kalkulált” nyerő tippjének 1957 tavaszán. Mi következik ebből? Ha valaki ajánl egy szuper számítógépes modellt, amelyik megjósolja a számokat, ne bízzuk rá megtakarításainkat, se a kulacsot, ha együtt kirándulunk a Szaharába. Az állami szervezésű szerencsejáték egyetlen holtbiztos nyertese, amint az eddigiekből is világosan kiderül, maga az állam. Ez már inkább a közgazdaságtan illetékességi területe, következményei pedig a politológiára és a kriminológiára tartoznak. Szerencsétlenebb sorsú, perifériális országokban megtörténhet, hogy egy hatalmas pénzekkel gazdálkodó monopolcég rossz kezekbe kerül, a korrupció melegágyává válik, illegális pártfinanszírozásban vesz részt, miközben a bevételek ne adj’ isten kormányközeli cimborák, strómanok zsebébe vándorolnak különféle szponzorációk és egyéb mutyik formájában. Ezért van az, hogy a rendszeresen tippelő, szenvedélyes lottózónak megvan az ellenpárja is. Az öntudatos nemlottózó típusa büszkén, elvi okokból utasítja el a központi hatalom irányítása alatt álló szerencsejátékot, és megvetően csak úgy emlegeti: HÜHA (tudniillik „hülyék heti adója”).

Pszichológia

Kórosan szerencsejáték-függő-e az, aki minden héten megjátssza a számait, mindig élőben izgulja végig a sorsolást? A tudomány válasza: nem, amíg a játék nem uralja hétköznapi életét. A kaszinóban sem az a fő baj, ha az ember veszít, hanem hogyha a pénzével együtt elmegy a józan esze is. Ha nem bírja abbahagyni. Ha képtelen kontrollálni döntéseit, a játékra szánt időt, pénzt. Amikor már kerülik az ismerősök, mert folyton kölcsönkér, de nem adja meg. A legsúlyosabb, klinikai esetekkel addiktológus szakorvosok foglalkoznak, akárcsak az alkoholistákkal, drogosokkal, szexmániásokkal és más szenvedélyek rabjaival. Felmérések 100–120 ezer magyarországi játékfüggőt említenek, ami a felnőtt lakosságnak több mint egy százaléka. A lottó esetében ritka az ilyesmi, „alacsony kockázatú” szerencsejátéknak minősül. Szakemberek sokkalta veszélyesebbnek tartják a nyerőgépeket, amelyek fény- és hanghatásokkal, illetve a „majdnem nyertem” élményével manipulálják a játékost, és hajszolják bele az újabb menetbe. Azért csinálhat bajt a lottó is. Például telitalálattal, ha az égből pottyant vagyon traumát okoz. Tapasztalatok szerint az eufória nem tart sokáig, hamar felváltja a szorongás, depresszió, a kiüresedés érzése. Egy átlagember nincs felkészülve százmilliós értékű portfólió kezelésére, elviselhetetlen felelősséggel nyomasztják a meghozandó pénzügyi döntések. Akad, aki gyorsan elherdálja a pénzt talmi luxusra, vagy alkalmi haveroknak hitelez, amit persze sohasem lát viszont. Rengeteg történet, városi legenda kering egykori győztesekről, akik megszokott életükkel együtt elbukták mindenüket, elszegényedve tengődnek, és nyomorukban azt kívánják, bárcsak sohase lottóztak volna. Persze nem mindenkit taszít romlásba egy ötös. Jellemzően azok járnak jól, akik már azelőtt megtanultak gazdálkodni, vannak észszerű céljaik, ezek megvalósításához eszközként használják a tőkeinjekciót – életük nem fordul fel fenekestül. Ám a kétmilliárd forint árnyékában fontos tudnivaló: a főnyeremény nemcsak áldás, hanem átok is lehet.