– A Fidesz–KDNP-kormány kifogyni látszik azokból a politikai lehetőségekből, amelyekkel a szavazótáborát bővíteni tudná, így a nagyvárosokban az ellenzéki erők megosztására, a kisebb településeken a szociálistranszfer-szavazók megtartására játszik (25 év alatti szja-kedvezmény, 13. havi nyugdíj és így tovább). Érdemi mozgástere van a kabinetnek, vagy a sarokból próbál kitörni?
– Jövőre nagy valószínűséggel véget ér a 2010 óta tartó kétharmados korszak. Nem hinném, hogy ha a Fidesz nyer is, ezt a háromszor egymás után elért eredményt meg tudja ismételni. Mivel focirajongó és -értő nép vagyunk, ezért az olvasó érteni fogja: a permanens kétharmadok nem az égből pottyantak alá – minden párt olyan eredményt ér el, amit az ellenfelei megengednek neki. A 2010-es érthető földcsuszamlásszerű Fidesz-győzelem után 2014-ben és 2018-ban már vastagon kellett hozzá az ellenzék is. Jövőre viszont – nagyon úgy tűnik – az ellenzék összedolgozva indul, és nagyon is okozhat meglepetést, akár győzhet is. A kormánynak persze van lehetősége még most is, hogy mindezt megakadályozza, de mivel az ellenzék tanult a saját kárán, ezért kiélezett küzdelem várható.
– Az ellenzéki térfél sokszínű, egymással nem ritkán homlokegyenest ellentétes értékrendet hirdető pártok vonulnak fel. Elegendő üzenet a legkisebb közös többszörös, miszerint lebontják a kleptokrata, jogállamromboló Orbán-rendszert?
– Az elmúlt tíz év nagy részében nem volt kormányképes az ellenzék. Erről már nagyon sokan és nagyon sokat beszéltek és írtak, de én felvetném azt, hogy a politikában vannak korszakok, amikor felborul az egyensúly kormány és ellenzéke között. Amikor Nagy-Britanniában 1979 után Margaret Thatcher volt kormányon, a munkáspárti ellenzék teljesen szétzilálódott, és tizenöt évig nem talált fogást a Vasladyn. Nem feltétlen azért, mert totálisan rossz politikát folytatott, hanem azért, mert a Tory párt, amelynek Thatcher az élén állt, jól kifejezte a korabeli közszellemet, s ehhez képest a Munkáspárt akadékoskodónak tűnt. E tizenöt év alatt az ellenzék egy csomó pártvezért elfogyasztott, és semmi eredmény. Csak 1995-ben került a baloldal élére Tony Blair, s ettől kezdve minden megváltozott. Olykor sok időnek kell eltelnie, hogy egy ellenzék magára találjon. A brit példához képest még fórban is van a hazai ellenzék, hiszen már tizenegy év elegendő volt ahhoz, hogy összeálljon. Blair tizenhét év Tory-kormányzás után nyert választást a Munkáspártnak; a mostani magyar ellenzék ezt tizenkét év után elérheti.
– A kormány szivárvány- és moslékkoalíciózik, amivel a kormányzóképességet vitatja. Egy program, a hatékony együttműködés bizonysága segítene?
– Engem az ilyen fogalmak nem különösebben érdekelnek. Szerintem nem az lesz a kulcskérdés, hogy van-e, s ha igen, milyen a pártprogram. Még az sem lesz döntő, hogy a programban mondanak-e többet, mint hogy „megdöntjük az Orbán-rendszert”. Komolyabb kérdés ennél, hogy győzelem esetén miképpen szeretné stabilizálni a hatalmát az ellenzék. Erre van-e programja? Az nem egy kivitelezhető program, hiába hangoztatják ellenzéki politikusok, hogy „egyesítjük a nemzetet”. Sajnos, a magyar politika olyan polarizált, hogy erre nem látok esélyt. Ezzel együtt kellene egy terv arra vonatkozóan, hogy mit kezdenek majd a kormányzásuk elején rájuk váró gigászi nehézségekkel.
– Az ellenzék megosztásában kulcskérdés a hírek központosítása, a média eluralása. Átüthet ezen a közösségi média szertelensége? Vagy jön a szabályozás?
– Választáshoz közeledve nyilvánvaló, hogy nemcsak az ellenzék ad bele apait és anyait, hanem a kormányoldal is. Gondolom, egyetértünk, hogy a kormány nemkívánatosnak tartja az ellenzék hatalomátvételét, ezért mindent meg is tesz azért, hogy megakadályozza. Az egyik ilyen – szinte „kimeríthetetlen” – erőforrás ehhez a média. A kormányoldalon gyakran érvelnek azzal, hogy a 2000-es évek elejéig abszolút baloldali és liberális túlsúly volt a médiában, s ők még mindig ezt akarják kiegyensúlyozni. Ez a „kiegyensúlyozás” egy végeláthatatlan folyamat, és a jobboldal közönségének egy része valószínűleg úgy gondolja, hogy a médiában még mindig hátrányban vannak. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a közösségi média felülírhatja a hagyományos médiarendszert. S hogy ezt, mondjuk a Facebookot szabályozhatja-e a kormány? Nem gondolom, mert ez túl kockázatos lépés lenne.
– A fővárosban látványosan, a nagyvárosokban is láthatóan azon dolgozik a kormány, hogy ne hagyjon jelentős mozgásteret a sikerhez. Visszaüthet ez a stratégia?
– Kulcsmondatot mondott ki: „ne hagyjon”. A rendszer strukturális problémával terhelt, nevezetesen azzal, hogy az önkormányzatok a központi akarat függvényei. Ez végigkísérte az elmúlt harminc évünket. A problémát az okozza, hogy a központi akarat többféleképp megnyilvánulhat. Fölléphet megmentőként, amikor leírja az önkormányzatok tetemes tartozásait; de fölléphet úgy is, hogy visszatart forrásokat, s éppen ott, ahol úgy érzi, hogy nem az általa elképzelt módon zajlanak a dolgok. Erre az utóbbi problémára a főváros kitalálta az a módszert, hogy közvetlenül Brüsszelből csatornázzon be forrásokat. Ez egy lehetséges metódus, de – lássuk be – hosszú távon nem oldja meg a kormány és az önkormányzatok viszonyát.
Ráadásul most, a koronavírus idején a főváros – nevezzük így – külső támogatása mintha lekerült volna a napirendről, vagy legalábbis nem nagyon látom, hogy kommunikálnák. Mindenesetre azt hiszem, azok a legharmonikusabb idők, amikor a kormány és Budapest vezetése azonos politikai oldalon állókból áll. Ilyenkor ugyan kit érdekelnek a strukturális problémák? Gondoljunk csak Demszky Gábor hosszú főpolgármesteri ciklusaira, amelyeket szintén segített a nagypolitika.
– Ha már említette Brüsszelt. Mire lehet számítani a járvány hatásait nyögő uniótól? A jelenlegi portugál és az ezt követő szlovén és francia elnökség vajon hogyan viszonyul majd a jogállamiság kérdéséhez? Megmarad-e a jövőben a nemzeti szabadságharcos Orbán-igézet?
– Sok folyamat keresztezi egymást. Egyfelől valóban az van, amit mond: az EU vezetése alaposan megszenved a járvánnyal, és ezért komoly bírálatokat is kap. Másfelől viszont azt is látjuk, hogy ha nem is az unió szintjén, de az Európai Néppártban szeretnék lezárni a Fidesz-kérdést. A jogállamiság tekintetében szerintem továbbra is feloldhatatlan ellentét lesz – legyen portugál, szlovén, francia vagy bármilyen elnökség. A jogállam fogalmát ugyanis egészen másképp érti az európai mainstream, mint a magyar kormány. Az ön által említett szabadságharc pedig hol hevesebben, hol lanyhábban, de folytatódni fog, már csak azért is, mert a Fidesz a magyar pártrendszer egyetlen pártja, amely e tekintetben a magyar történelem örökösének gondolja magát. S ebben a történelemben Magyarország mindig „védekező”, vagy másképpen „szuverenitásvédő” ország volt. Ezt lehet bírálni, lehet rajta szörnyülködni, sok mindent lehet, de ettől még ez egy realitás, ami mindaddig tart, amíg a magyar politika nem tud kitermelni magából egy ettől teljesen eltérő felfogású jobboldalt.
– Végül egy „egyszerű kérdés”: mi lenne jó Magyarországnak?
– A kérdését érdemes tágabb kontextusból vizsgálni. Ez a tágabb kontextus a teljes modern magyar politika, az 1867-es kiegyezés utáni évektől máig tartó időszak. Politológusként szeretem ebből a nézőpontból nézni a dolgokat. Ha így nézzük, akkor az tűnik fel, hogy a magyar politikában mindig van egy nagy párt. Ez a nagy párt stabilitást biztosít, olykor modernizál, de ugyanakkor a politikai versenyt igyekszik is korlátozni. Nem sok példát tudunk, amikor történelmünkben leváltják ezt a nagy pártot. Majdhogynem akkor következik ez be, amikor egyben valami nagy kataklizma, minimum rendszerváltás történik. A folyamat másik pólusán állnak a magyar történelem kis ellenzéki pártjai, amelyek sokszor egymással is hadakoznak, és alig jutnak el a kormányképességig. A mostani időszak számomra színtisztán ennek a tágabb folyamatnak egy állomása, és arról szól, hogy a régi magyar politika mennyire járja át a mindennapjainkat. Nekem sokszor úgy tűnik, hogy nagyon. Mindenesetre a mostani nagypártot a sok kis ellenzéki párt koalíciója akár le is válthatja 2022-ben. Azonban a talányos kérdés: mi történik utána? A magyar politika történetében ugyanis nagyon rövid időt kormányoztak korábban öt-hat pártból álló koalíciók. Talán csak egyszer, a XX. század elején. Ez tehát egy merőben új kihívás; 1990 óta biztosan nem volt ilyen.
