Tímea, Tímea! – Porvihar és pótcselekvés

Tóth Krisztina író-költő a minap azt nyilatkozta, hogy Jókai Az arany ember című művét, illetve Szabó Magda Bárány Boldizsárát ki kellene húzni a kötelező olvasmányok listájáról, mégpedig a bennük szereplő nőalakok ábrázolása miatt. Jókai művében ugyanis „Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja”, vagyis „rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit”, míg „Noémi szerelmes, de osztozik a férfin”, viszont „sose kérdez, csak örül”, „nem lázadozik, hanem csinosan várja Timárt”. Az írónak a Bárány Boldizsárral is hasonló a gondja, hiszen abban Borbála „szerény, halkszavú, szorgos”, ezzel szemben az apa, Bertalan „zord, kevés szavú”, amikor pedig Boldizsár elcsavarog, „komoran lecsatolja a nadrágszíját”. Tóth kijelentése az interneten máig tartó porvihart kavart, kommentelők garmadája fejtette ki ellenérveit, hol finoman, hol támadóan. Később a szerző egy Facebook-posztban reagált, kitérve arra is, hogy betiltásról senki nem beszélt, tőle csak a véleményét kérdezték, melyet csak szabad elmondania. Mi történik azonban akkor, ha az interjú szövegétől egy kissé eltávolodunk, és az író által felvetett problémát megpróbáljuk szélesebb társadalmi-kulturális szempontból megvizsgálni?

– A kulturális kánont akár minden évben felülvizsgálhatnánk, abból viszont ne szórjunk ki semmit – mondja Papp Richárd antropológus, aki szerint hasznos lenne, ha például egy szakmai grémium adna javaslatokat arról, hogy milyen új irányokból lehetne megközelíteni és újragondolni az adott műveket. Lényeges azonban, hogy az irodalmárok és irodalomtanárok mellett társadalom- és kultúrakutatók is helyet kapjanak egy ilyen grémiumban, elvégre az irodalom is egy tágasabb kulturális rendszerbe illeszkedik. – Minden egyes regénynél érdemes lenne hangsúlyt fektetni arra, hogy megvizsgáljuk közelebbről, mi volt az adott korszak társadalmi és kulturális közege – mondja Papp.

A tananyag bemagolása helyett ezért értelmező gondolkodásra kellene megtanítani a gyerekeket. – Ebből a szempontból Szabó Magda 1958-as Bárány Boldizsárát össze lehetne vetni Horváth Ilona 1955-ös szakácskönyvének bevezetőjével, melyben szintén a nemi szerepek hasonló felfogásával találkozhatunk, és ennek tükrében olvashatunk arról, hogy az adott korban milyen volt a „rendes háziasszony” – magyarázza Papp. Ha pedig a tanórákon ilyen kreatív összehasonlításokkal élnénk, úgy a korabeli viszonyokról is kerekebb képet kapnának a diákok, melyet szintén az órák keretében összevethetnének a saját jelenükkel, és levonhatnák a tanulságot, hogy a társadalmi normák időről időre változnak.

Papp szerint Tóth Krisztina kijelentése ebből a szempontból nagyon is fontos, hiszen az író bedobta a köztudatba, hogy a különböző korok felfogása között lényeges az eltérés, amit a tanórákon remekül lehetne elemezni.

Rákérdezni a kánonra

Ha kulturális kánonról beszélünk, fontos rákérdeznünk, hogy az mikor, hogyan, és milyen körülmények között jött létre. A kánonalkotás ugyanis nem egy demokratikus folyamat – állítja Gregor Anikó szociológus. Ezért, aki irodalommal foglalkozik, annak tisztában kell lennie azzal is, hogy az egyes történelmi korokban a különféle társadalmi csoportok nem ugyanolyan erővel és erőforrással rendelkeznek a kánon megteremtésében. – Az irodalmi mező sem a demokratikus felek területe – állítja a kutató, kiemelve, hogy a mostani vitának az egyik erőteljes éle a nemi vonulat, hiszen egy női író kritizálta meg a Jókai-regényben megjelenített patriarchális viszonyokat, miközben a vita a hagyományos és a modern gondolkodás közti ellentétről is szól. Arról nem beszélve, hogy mindennek egy mára állandósuló, politikai szintre emelt kultúrharc adja a keretét.

– Szerintem pótcselekvés egy kötelező olvasmányban egy társadalmi problémát azonosítani – mondja Szabó Miklós antropológus. Amennyiben ugyanis a fiatalokat alakító társadalmi környezetben a kölcsönös tisztelet a norma, akkor aligha fog ezen változtatni egy százötven éves regény. Egy új generáció világát elsősorban az fogja meghatározni, hogy a felnőttek miként viselkednek más felnőttekkel, családon belül és kívül, és ezek a minták miként kerülnek „begyakorlásra” a gyermekek saját korcsoportján belül. – Hankiss Elemér a kétezres évek elején egy tévéműsorban arról beszélt, hogy egy olyan ötéves tervet szeretne látni, amiben megpróbálunk mindannyian kedvesebbek lenni egymáshoz – idézi fel Szabó, kiemelve, hogy akkor a műsorvezető Hankissnak címzett elnéző mosolyában a teljes társadalom cinikus reakciója tükröződött. – Persze könnyebb a saját kicsinyes igazunkba kapaszkodni, mint megérteni és elfogadni a másik szemszögét, és egy szolidáris társadalmat felépíteni.

Múltat és jelent összevetni

– Az arany ember kapcsán izgalmas kérdések merülnek fel az Anna Karenina vagy a Bovaryné esetében is – mondja Papp, hiszen ezek a regények is a kényszerhelyzetbe hozott női karaktereket állítják a középpontba, ugyanakkor noha a XIX. században játszódnak, erősebb nőket jelenítenek meg. Ezek a művek így szintén rávilágítanak arra, hogy szűk kétszáz évvel ezelőtt a nőknek milyen lehetőségeik voltak a kiteljesedésre, azaz mennyire léphettek ki a saját szerepükből, és ha ezt megtették, az milyen lehetséges következményekkel járt. Papp szerint azonban még izgalmasabb tanórákat kaphatnának a diákok, ha a pedagógusok akár más kontinensek műveivel is összevetnék az európai klasszikusokat. – Érdekes lenne például összehasonlítani Az arany embert és más európai műveket egy-egy korabeli japán regénnyel, és megnézni, hogy az Edó-korszakban miként viszonyultak a genderkérdéshez – véli a kutató.

Ellenérvként persze felvethető, hogyha a régi korok műveivel foglalkozik egy fiatal, akkor vajon nem erősíti-e meg saját magában is a nemi sztereotípiákat? Papp szerint ilyen veszély nem áll fenn, ha a diák és a tanár értelmező módon viszonyul az adott műhöz, vagyis rá mer kérdezni az abban ábrázolt társadalomképre, és összeveti azt a saját jelenével. – Fontos, hogy az elemzett művet az adott korszak szemszögéből olvassuk és értelmezzük, majd nézzük meg, miben hasonlít vagy miben tér el a mostani viszonyainktól – emeli ki a kutató. A diákot ezáltal partnerként lehetne kezelni, az osztály pedig együtt gondolkodna a tanárral, és ténylegesen bevonódna az adott mű társadalmi-történeti világába, ami által lényegesen fejlődne a kritikai érzéke. – Sokan persze azt hozzák fel, hogy egy diák nem képes erre, vagyis nem érett a reflexív gondolkodásra. De miért ne lenne rá képes? Egy fiatalnak bőven van intellektuális kapacitása.

Pedagógusi szemlélet

Egy izgalmas irodalomórához persze egy felkészült tanár is szükséges. Gregor Anikó szerint fontos lenne, ha a pedagógusok a képzésük során találkoznának a nemek egyenlőtlenségével kapcsolatos szociológia és neveléstudományi kutatásokkal is, mivel ezek jelenleg nem képezik a kötelező egyetemi oktatás tárgyát. – Utóbbiak hiányában hogyan is várhatjuk el, hogy egy pedagógus teljeskörűen értelmezzen egy regényt, és ne a saját értékvilágát vigye be az osztályterembe? – teszi fel a kérdést a kutató. A helyzetet ráadásul tovább nehezíti, hogy a Nemzeti Alaptanterv (NAT) elég határozott irányvonalat jelöl ki arra vonatkozóan, hogy milyen tartalmú tudással kell a pedagógusoknak a gyerekek tudatát formálni, vagyis erősíteni bennük a hagyományos nemi szerepeken alapuló családmodellt.

Ha viszont a pedagógus nyíltabban tárgyalna egy művet, úgy annak több aspektusát is ki lehetne domborítani. Gregor Az arany ember kapcsán kiemeli, hogy abban nemcsak a nemi viszonyokra lehet felhívni a figyelmet, hanem az osztályviszonyokra is, elvégre a főhős, Timár Mihály története arról is szól, hogy az adott korszakban milyen nehéz volt felkapaszkodni a társadalmi ranglétrán a rendies viszonyok között (ez a küzdelem mellesleg tökéletesen rezonál a jelen magyar társadalom befagyó és bemerevedő mobilitási viszonyaira). A szociológus szerint Jókai másrészt Az arany emberben Timár alakján keresztül a kor vágyott, domináns férfi pozíciójába igyekvő figuráját ábrázolta, és alaposan körüljárta a férfiasság témakörét is. – Az arany ember ebből a szempontból egy szociológiai, kultúr- és társadalomtörténeti aranybánya – mondja Gregor, de hangsúlyozza, hogy a regényt mégiscsak egy olyan szerző írta, aki alapvetően privilegizált pozícióban volt, tehát a műben is ez a kiváltságosabb nézőpont dominál.

– Szerintem sem a kötelező olvasmányok tartalma a problémás, hanem az, ahogy ezekkel a tartalmakkal nem ismerkednek meg kellőképpen a diákok – mondja Szabó. Az antropológus szerint a valódi kérdés így az, hogy mit tart a társadalom az oktatás feladatának: a használható készségek átadását, vagy az alapműveltség megszerzését, esetleg valami mechanikusan vezérelt kulturális programozást? Szabó szerint a készségek átadása nemcsak közelebb áll a demokratikus elvekhez, hanem megvalósítható is.

– A minőségi oktatás halála az a pillanat, amikor a műveket valamilyen erkölcsi fensőbbség alapján vagy világnézeti alapon kezdik el válogatni – mondja az antropológus, példának hozva fel Walt Whitman verseit, melyeket 1881-ben Bostonban betiltott a kerületi ügyész, mert azokat a társadalomra károsnak, sőt veszélyesnek ítélte. – Én személy szerint nem rendelkezem azzal a magabiztossággal, amivel károsnak mernék ítélni egy művet – mondja Szabó, aki szerint a történelem amúgy sem tekint jó szemmel azokra, akik ezt képzelik magukról.

Egy mű olvasásánál ezért jobb, ha nemcsak a szerző által leírtakra, de a saját gondolatainkra is hagyatkozunk. Szabó szerint a regények elvégre művészeti alkotások, és mint ilyenek, párbeszédbe lépnek a befogadóval, hiszen egy alkotásban semcsak az szerepel, amit az író belerakott, hanem amit az olvasó magával visz, amikor belekezd egy műbe. – Fontos megérteni, hogy a befogadó értelmezésén keresztül történhet meg a katarzis. A regény az olvasó nélkül csak papír és tinta – mondja Szabó, aki szerint legalább annyira hat az olvasó a szövegre, mint a szöveg az olvasóra.