Előfizetés

Tímea, Tímea! – Porvihar és pótcselekvés

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2021.02.28. 19:30

Fotó: Örökmozgó
Tóth Krisztina író-költő a minap azt nyilatkozta, hogy Jókai Az arany ember című művét, illetve Szabó Magda Bárány Boldizsárát ki kellene húzni a kötelező olvasmányok listájáról, mégpedig a bennük szereplő nőalakok ábrázolása miatt. Jókai művében ugyanis „Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja”, vagyis „rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit”, míg „Noémi szerelmes, de osztozik a férfin”, viszont „sose kérdez, csak örül”, „nem lázadozik, hanem csinosan várja Timárt”. Az írónak a Bárány Boldizsárral is hasonló a gondja, hiszen abban Borbála „szerény, halkszavú, szorgos”, ezzel szemben az apa, Bertalan „zord, kevés szavú”, amikor pedig Boldizsár elcsavarog, „komoran lecsatolja a nadrágszíját”. Tóth kijelentése az interneten máig tartó porvihart kavart, kommentelők garmadája fejtette ki ellenérveit, hol finoman, hol támadóan. Később a szerző egy Facebook-posztban reagált, kitérve arra is, hogy betiltásról senki nem beszélt, tőle csak a véleményét kérdezték, melyet csak szabad elmondania. Mi történik azonban akkor, ha az interjú szövegétől egy kissé eltávolodunk, és az író által felvetett problémát megpróbáljuk szélesebb társadalmi-kulturális szempontból megvizsgálni?
– A kulturális kánont akár minden évben felülvizsgálhatnánk, abból viszont ne szórjunk ki semmit – mondja Papp Richárd antropológus, aki szerint hasznos lenne, ha pél­dául egy szakmai grémium adna javaslatokat arról, hogy milyen új irányokból lehetne megközelíteni és újragondolni az adott műveket. Lényeges azonban, hogy az irodalmárok és irodalomtanárok mellett társadalom- és kultúrakutatók is helyet kapjanak egy ilyen grémiumban, elvégre az irodalom is egy tágasabb kulturális rendszerbe illeszkedik. – Minden egyes regénynél érdemes lenne hangsúlyt fektetni arra, hogy megvizsgáljuk közelebbről, mi volt az adott korszak társadalmi és kulturális közege – mondja Papp. A tananyag bemagolása helyett ezért értelmező gondolkodásra kellene megtanítani a gyerekeket. – Ebből a szempontból Szabó Magda 1958-as Bárány Boldizsárát össze lehetne vetni Horváth Ilona 1955-ös szakácskönyvének bevezetőjével, melyben szintén a nemi szerepek hasonló felfogásával találkozhatunk, és ennek tükrében olvashatunk arról, hogy az adott korban milyen volt a „rendes háziasszony” – magyarázza Papp. Ha pedig a tanórákon ilyen kreatív összehasonlításokkal élnénk, úgy a korabeli viszonyokról is kerekebb képet kapnának a diákok, melyet szintén az órák keretében összevethetnének a saját jelenükkel, és levonhatnák a tanulságot, hogy a társadalmi normák időről időre változnak. Papp szerint Tóth Krisztina kijelentése ebből a szempontból nagyon is fontos, hiszen az író bedobta a köztudatba, hogy a különböző korok felfogása között lényeges az eltérés, amit a tanórákon remekül lehetne elemezni.

Rákérdezni a kánonra

Ha kulturális kánonról beszélünk, fontos rákérdeznünk, hogy az mikor, hogyan, és milyen körülmények között jött létre. A kánonalkotás ugyanis nem egy demokratikus folyamat – állítja Gregor Anikó szociológus. Ezért, aki irodalommal foglalkozik, annak tisztában kell lennie azzal is, hogy az egyes történelmi korokban a különféle társadalmi csoportok nem ugyanolyan erővel és erőforrással rendelkeznek a kánon megteremtésében. – Az irodalmi mező sem a demokratikus felek területe – állítja a kutató, kiemelve, hogy a mostani vitának az egyik erőteljes éle a nemi vonulat, hiszen egy női író kritizálta meg a Jókai-regényben megjelenített patriarchális viszonyokat, miközben a vita a hagyományos és a modern gondolkodás közti ellentétről is szól. Arról nem beszélve, hogy mindennek egy mára állandósuló, politikai szintre emelt kultúrharc adja a keretét. – Szerintem pótcselekvés egy kötelező olvasmányban egy társadalmi problémát azonosítani – mondja Szabó Miklós antropológus. Amennyiben ugyanis a fiatalokat alakító társadalmi környezetben a kölcsönös tisztelet a norma, akkor aligha fog ezen változtatni egy százötven éves regény. Egy új generáció világát elsősorban az fogja meghatározni, hogy a felnőttek miként viselkednek más felnőttekkel, családon belül és kívül, és ezek a minták miként kerülnek „begyakorlásra” a gyermekek saját korcsoportján belül. – Hankiss Elemér a kétezres évek elején egy tévéműsorban arról beszélt, hogy egy olyan ötéves tervet szeretne látni, amiben megpróbálunk mindannyian kedvesebbek lenni egymáshoz – idézi fel Szabó, kiemelve, hogy akkor a műsorvezető Hankissnak címzett elnéző mosolyában a teljes társadalom cinikus reakciója tükröződött. – Persze könnyebb a saját kicsinyes igazunkba kapaszkodni, mint megérteni és elfogadni a másik szemszögét, és egy szolidáris társadalmat felépíteni.

Múltat és jelent összevetni

– Az arany ember kapcsán izgalmas kérdések merülnek fel az Anna Karenina vagy a Bovaryné esetében is – mondja Papp, hiszen ezek a regények is a kényszerhelyzetbe hozott női karaktereket állítják a középpontba, ugyanakkor noha a XIX. században játszódnak, erősebb nőket jelenítenek meg. Ezek a művek így szintén rávilágítanak arra, hogy szűk kétszáz évvel ezelőtt a nőknek milyen lehetőségeik voltak a kiteljesedésre, azaz mennyire léphettek ki a saját szerepükből, és ha ezt megtették, az milyen lehetséges következményekkel járt. Papp szerint azonban még izgalmasabb tanórákat kaphatnának a diákok, ha a pedagógusok akár más kontinensek műveivel is összevetnék az európai klasszikusokat. – Érdekes lenne például összehasonlítani Az arany embert és más európai műveket egy-egy korabeli japán regénnyel, és megnézni, hogy az Edó-korszakban miként viszonyultak a genderkérdéshez – véli a kutató. Ellenérvként persze felvethető, hogyha a régi korok műveivel foglalkozik egy fiatal, akkor vajon nem erősíti-e meg saját magában is a nemi sztereotípiákat? Papp szerint ilyen veszély nem áll fenn, ha a diák és a tanár értelmező módon viszonyul az adott műhöz, vagyis rá mer kérdezni az abban ábrázolt társadalomképre, és összeveti azt a saját jelenével. – Fontos, hogy az elemzett művet az adott korszak szemszögéből olvassuk és értelmezzük, majd nézzük meg, miben hasonlít vagy miben tér el a mostani viszo­nyainktól – emeli ki a kutató. A diákot ezáltal partnerként lehetne kezelni, az osztály pedig együtt gondolkodna a tanárral, és ténylegesen bevonódna az adott mű társadalmi-történeti világába, ami által lényegesen fejlődne a kritikai érzéke. – Sokan persze azt hozzák fel, hogy egy diák nem képes erre, vagyis nem érett a reflexív gondolkodásra. De miért ne lenne rá képes? Egy fiatalnak bőven van intellektuális kapacitása.

Pedagógusi szemlélet

Egy izgalmas irodalomórához persze egy felkészült tanár is szükséges. Gregor Anikó szerint fontos lenne, ha a pedagógusok a képzésük során találkoznának a nemek egyenlőtlenségével kapcsolatos szociológia és neveléstudományi kutatásokkal is, mivel ezek jelenleg nem képezik a kötelező egyetemi oktatás tárgyát. – Utób­biak­ hiányában hogyan is várhatjuk el, hogy egy pedagógus teljeskörűen értelmezzen egy regényt, és ne a saját értékvilágát vigye be az osztályterembe? – teszi fel a kérdést a kutató. A helyzetet ráadásul tovább nehezíti, hogy a Nemzeti Alaptanterv (NAT) elég határozott irányvonalat jelöl ki arra vonatkozóan, hogy milyen tartalmú tudással kell a pedagógusoknak a gyerekek tudatát formálni, vagyis erősíteni bennük a hagyományos nemi szerepeken alapuló családmodellt. Ha viszont a pedagógus nyíltabban tárgyalna egy művet, úgy annak több aspektusát is ki lehetne domborítani. Gregor Az arany ember kapcsán kiemeli, hogy abban nemcsak a nemi viszonyokra lehet felhívni a figyelmet, hanem az osztályviszonyokra is, elvégre a főhős, Timár Mihály története arról is szól, hogy az adott korszakban milyen nehéz volt felkapaszkodni a társadalmi ranglétrán a rendies viszonyok között (ez a küzdelem mellesleg tökéletesen rezonál a jelen magyar társadalom befagyó és bemerevedő mobilitási viszonyaira). A szociológus szerint Jókai másrészt Az arany emberben Timár alakján keresztül a kor vágyott, domináns férfi pozíciójába igyekvő figuráját ábrázolta, és alaposan körüljárta a fér­fiasság témakörét is. – Az arany ember ebből a szempontból egy szociológiai, kultúr- és társadalomtörténeti aranybánya – mondja Gregor, de hangsúlyozza, hogy a regényt mégiscsak egy olyan szerző írta, aki alapvetően privilegizált pozícióban volt, tehát a műben is ez a kiváltságosabb nézőpont dominál. – Szerintem sem a kötelező olvasmányok tartalma a problémás, hanem az, ahogy ezekkel a tartalmakkal nem ismerkednek meg kellőképpen a diákok – mondja Szabó. Az antropológus szerint a valódi kérdés így az, hogy mit tart a társadalom az oktatás feladatának: a használható készségek átadását, vagy az alapműveltség megszerzését, esetleg valami mechanikusan vezérelt kulturális programozást? Szabó szerint a készségek átadása nemcsak közelebb áll a demokratikus elvekhez, hanem megvalósítható is. – A minőségi oktatás halála az a pillanat, amikor a műveket valamilyen erkölcsi fensőbbség alapján vagy világnézeti alapon kezdik el válogatni – mondja az antropológus, példának hozva fel Walt Whitman verseit, melyeket 1881-ben Bostonban betiltott a kerületi ügyész, mert azokat a társadalomra károsnak, sőt veszélyesnek ítélte. – Én személy szerint nem rendelkezem azzal a magabiztossággal, amivel károsnak mernék ítélni egy művet – mondja Szabó, aki szerint a történelem amúgy sem tekint jó szemmel azokra, akik ezt képzelik magukról. Egy mű olvasásánál ezért jobb, ha nemcsak a szerző által leírtakra, de a saját gondolatainkra is hagyatkozunk. Szabó szerint a regények elvégre művészeti alkotások, és mint ilyenek, párbeszédbe lépnek a befogadóval, hiszen egy alkotásban semcsak az szerepel, amit az író belerakott, hanem amit az olvasó magával visz, amikor belekezd egy műbe. – Fontos megérteni, hogy a befogadó értelmezésén keresztül történhet meg a katarzis. A regény az olvasó nélkül csak papír és tinta – mondja Szabó, aki szerint legalább annyira hat az olvasó a szövegre, mint a szöveg az olvasóra.

Heti abszurd: hit, buzgóság, vakság

N. B. Gy
Publikálás dátuma
2021.02.28. 15:19

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
„Mielőtt bárki kétségbe vonná a kabinet erős hitét, innen üzenjük: ne tegye, nem hibádzik az. Mert ahhoz egyfajta vakbuzgóság szükségeltetik, hogy a járvány kellős közepén (harmadik hullám ante portas) száz, több tucat országból befutó – a karantént, illetve a negatív teszteredményt engedélyezetten mellőző – embert ültessenek össze.”
Nem üldözök keresztényeket. Ez nálam régi dolog, nem az Orbán-kormány keresztényvédelmező hevületétől rettentem meg. Hisz ez a hév is inkább lagymatag, mint lobogó. 260 millió (ennyi a világban a hitükért vegzált keresztények száma a kabinet szíves közlése szerint) ember hátára áll a kormány, s e mártírpiedesztál magasából dicsőí­ti magát egyfajta keresztes lovagként. Meglehet, a kormány valóban segít. Például diplomáciai ütközések árán hoz ki veszélyeztetett családokat távoli országokból; kalandos úton juttat kenyeret és bort az éhség vidékeire; megfizetett kommandósok pásztorolják a veszélyzónából biztonságos területre az életükért futó keresztényeket – szóval előfordulhat, hogy mindezt teszi a kabinet, csak valami újsütetű szemérmesség tiltja, hogy ezzel a nyilvánosság előtt hivalkodjon. Mert a köz mindebből nem sokat lát, amit mégis, az elég ijesztő. Például a homofób, a bántalmazott nőkön gúnyolódó vasarnap.hu az a felület, amely felemeli szavát a keresztény üldözés ellen, illetve jó szível ajánlja mindenki figyelmébe a kormány kereszténymentő akcióit – cserébe ezért százmilliós nagyságrendben kap állami támogatást. (Igaz, a pénzért cserébe oda is teszi magát, angol nyelven is biztosítja a propagandát.) Hogy a vasarnap.hu ténykedésének hála hány üldözött keresztény lélegezhet fel, azt megbecsülni sem lehet. (Persze féloldalas lenne ez a bekezdés, hogyha nem írnánk ide, miszerint a honlap áttételesen enyhíti a nehézségeket, hisz javítja a kedélyérzetet, mégpedig istenes muzsikával – 2019 áprilisa és 2020 márciusa között ugyanis az Emberi Erőforrások Minisztériuma 100 millió forintot utalt az oldalt működtető alapítványnak a keresztény könnyűzene támogatására.) Úgyhogy összességében a keresztény sorsok jobbítása másodlagosnak tűnik, inkább ideológiai szócső voltának elismeréseként dotálja ezt a felületet a kormány. Amelynek feje a kereszténységet hatalmának legitimálására és a felelősség eltolására egyaránt használja, hisz a 2018-as választási győzelmét úgy posztolta: Istené a dicsőség – azaz a Mindenható kegyelméből regnál: márpedig ki kérhetné számon az Úr emberét? Ez a hitvallás klasszul összecseng a feudális királyok felsőbbrendű- és érinthetetlenségtudatával. Ahogy a Puskás Ferenc-stadion frissiben rendelt alagútja sem idegen az abszolút uralkodók szellemétől. Persze nem teljesen privát járatra kell gondolni, hanem olyanra, ahol a miniszterelnökön kívül egyéb védett és VIP-személyek is eljuthatnak páholyukig. Így csinálta ezt Rákosi Mátyás is, semmi új a nap alatt. Illetve mégis: az érthetetlen, miért utólag – potom 2 milliárdért – kell egy ilyen közlekedőviszonylatot fúrni, és mindez miért államtitok. Hogy nem az áráért, az biztos, hisz ha arra a hírre nem ritkította tömeges agyértolulás a nemzetet, hogy Mészáros Lőrinc vagyona majdnem 480 milliárd forint, akkor e summára enervált legyintést sem pazarol senki. Persze lehet, hogy igazából arról van szó, hogy a kormány úgy számol: a sorososista-migráns-iszlamista erők szép lassan felfalják Európát, s hazánk marad az utolsó keresztény bástya – az életükért és a hitükért futó embereket pedig ezen az alagúton menekítik a stadionba, a kereszt erődjébe. Ez egyébként magyarázná a brutális erejű kivilágítást is, hiszen a fényárban sötét ellenség nem osonhat a falak alá. És mielőtt bárki kétségbe vonná a kabinet erős hitét, innen üzenjük: ne tegye, nem hibádzik az. Mert ahhoz egyfajta vakbuzgóság szükségeltetik, hogy a járvány kellős közepén (harmadik hullám ante portas) száz, több tucat országból befutó – a karantént, illetve a negatív teszteredményt engedélyezetten mellőző – embert ültessenek össze. Márpedig a külügyi tárca épületének konferenciatermében a hét minden munkanapján összesűrűl ez a tömeg – ez az úgynevezett misszióvezetői értekezlet, amit félévente rendeznek meg. Holott a minisztérium első embere maga is átesett a fertőzésen, és akkor posztolt képei szerint szenvedett rendesen. Persze lehet, hogy a rendezvény összecsődítői olyanok, mint a cigány lova (legalábbis gazdája szerint): bátrak. De a vicc másik jelzője is illik rájuk, mert vakok is. A valóságra biztosan.

A filmhíradók békességbe agitálnak

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.02.28. 08:51
Az MTV operatőre a Gagarint ünneplő tömeg fölött 1961-ben a Hősök terén
Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
Nem minden médium olyan jó propagandaeszköz, mint amilyennek látszik. A filmhíradók agitatív erejében több rendszer is bízott, mi meg elhisszük, hogy tudták is használni céljaikra. Ehhez képest a XX. század magyar híradói minden korban ugyanazt az egy üzenetet ásítják belénk: amikor nincs háború, ez az ország jól teljesít.
2009 végén jött létre a Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA) különgyűjteményének anya­gából a Filmhíradók Online webes híradó-archívum. Először az 1930-as, 1940-es évek Ma­gyar Világhíradóit tette nyilvánosan elérhetővé. Az ol­dal és adatbázisa négy év múlva átkerült a ­film­anya­go­kat őrző, felújításukat és digitali­zálásukat végző Magyar Nemzeti Filmarchívumhoz. A kínálat azóta csaknem maximálisra bővült. A kezdetekből fennmaradt felvételektől 1989-ig nézhetjük filmhíradóinkat. Elképesztő időutazásra kapunk lehetőséget lelkes filmtörténészek, archivátorok munkájának köszönhetően, ha rá­találunk a sajnálatos módon kevéssé propagált oldalra. Ember legyen a talpán, aki nem veti bele magát kíváncsian a böngészésbe. De jól körülírható cél, érdeklődési téma nélkül hamarabb abbahagyjuk, mint gondolnánk. Kiderül, hogy hiába tárul elénk fotografiku­san tárgyszerű valójában végtelen számú esemény, hely­szín a múlt évszázadból, hiába láthatjuk, majd hallhatjuk is meghatározó politikusok, közszereplők, művészek sorát, a filmhíradók nem engednek mély betekintést helyzetekbe, folyamatokba, értékrendekbe. Nem lehet történelemmé értelmezni őket. Ugyanakkor szinte bármilyen történelemkép ­könnyen illusztrálható velük. A film óriási népszerűségét látva már a kezdetektől sok politikus vélt fölfedezni benne hatékony tömegkommunikációs eszközt. Ezzel kapcsolatban Lenint szokás a legtöbbet emlegetni, de Károlyi Mihály is úgy vélte, hogy a film a „legerősebb népies agitá­ciós­ fegyver”. A bolsevik vezető persze többet foglalkozhatott a kérdéssel, és árulkodó, hogy a játékfilmek nem foglalkoztatták, szórakoztatóipari termékeknek tartotta őket, a filmes dokumentációban érzett propaganda- és nevelési-oktatási potenciált. Jól tükrözi ezt ismert 1922-es direktívája a filmes programok szerkezetéről, amelyben a játékfilm egyfajta „csalétek”, bevételi forrás, amely mellett az előadásokban szerepelnie kell propagandisztikus híradóanyagoknak a világ népeinek életéről, társadalmi folyamatokról. Ám a nem fikciós műfajok különbségei még nem tudatosulhattak benne. Mindegyiket híradónak értelmezte, ami nem meglepő, hiszen sokáig mindenhol dokumentumfelvételekből álltak a vetítési programok, amelyek egyfajta híradószerkezetet tükröztek. A szovjet filmes agitáció gyakorlata azonban gyorsan megmutatta, hogy a hatékony propagandához speciális formák szükségesek. Az agitkák egy propagandista kommentárjaival tudtak erős üzeneteket közvetíteni. Dziga Vertov újító montázstechnikája pedig a Filmigazság híradóiból az agitatív dokumentumfilmet fejlesztette ki. De maga a klasszikus filmhíradó nem tudott igazi propagandaeszközzé válni. Más funkciója volt a mozizásban. Hiszen az ekkor már a játékfilmekre épült. A híradó kiegészítő, általában bevezető programmá vált, és az is maradt. Ha a néző arra vált jegyet, hogy beleélje magát egy megható vagy mulatságos történetbe, és élvezze kedvenc sztárjainak csillogását, a híradó igazán a ráhangolódást szolgálja. Rácsukja az ajtót a külvilágra, már sötét van, a vásznon peregnek a varázslatos mozgóképek, de az igazi élmény majd csak ezután jön. A figyelem még nem teljes, ellenáll annak, hogy idő előtt leterheljék. Az idősebbek még emlékezhetnek, mit jelentettek számukra a híradók. Beemelést a mozi aurájába, és ha ez pár perc alatt megtörtént, már türelmetlenül várták, mikor érnek véget. Enyhén szólva ritkák az emlékezetes híradófelvételek. Megidéznek, láthatóvá tesznek dolgokat, de nincs igazi hírértékük. Nem tudnak és nem is akarnak erős hatást tenni a nézőre, mert az másra hangolódik. 

Nem lett ideológiai bunkó

Így aztán teljesen mindegy, milyen tervei voltak egy rendszernek a híradóval, a gyakorlatban nem nagyon lehetett kitörni funkciójának keretei közül. Gyakran emlegetik a Tanácsköztársaság alatt készült Vörös Riport-filmek koncepciózus propaganda jellegét. Ám ha belepillantunk ebbe a történeti kincsbe – amelyet a Horthy-rendszer beazonosítások, vád­emelések miatt őrzött meg –, mindebből szinte semmit nem érzünk. A háborús dokumentumfelvételek mellett ezekben az anyagokban is döntően külső rendezvényeket, gyűléseket, érdekes hétköznapi életképeket látunk. Nem IV. Károly koronázására gyűlik össze a tömeg, hanem Kun Béla, Garbai Sándor beszédeire, május elsejére, toborzásra, a polgári világ ténykedése, szórakozása helyett proletárok balatoni üdülését, kulturális programjait nézhetjük. Változik a tárgyi tartalom, ez egy másik világ új szereplőkkel, de nem válik világossá, hogyan működne, mire törekszik pontosan. A felvételek önmagukban nem terelnek határozottan semerre, nem állítanak elénk követendő mintákat, nyoma sincs ben­nük az agitáció agresszivitásának. De az erőteljes propaganda érvényesülésének szempontjából a Horthy-korszak híradói is csalódást okoznak. Pedig egy központilag irányítható cég, a Magyar Film Iroda készítette őket, és az 1930-as évek elejétől már a hanggal is operálhattak. A legerősebb politikai tartalmat az indító főcímembléma képviseli bennük: a megcsonkított ország határai köré kirajzolódik Nagy-Magyarország területe. Ez a központi üzenet, amely kétségtelenül jól szimbolizálja a kort. De ezen túl most is döntően nagy, hivatalos, ünnepi rendezvények, kulturális és sportesemények, apró, mindennapi érdekességek peregnek előttünk, meghatározó személyiségek felvillantásával. A narrátorszöveg a háborúig visszafogott, tárgyszerűen tömör, az események lényegét továbbra is inzertek (értsd: feliratok) exponálják, a hangot leginkább szónoklatfoszlányok közvetítésére használják. Hierarchizált világot látunk, amely azonban harmonikusan működik. Ez a legfontosabb üzenet. A háború természetesen módosít a hangütésen, de még ekkor is fontos hangsúlyozni, hogy valahol távol zajlik, az országban nyugodt az élet. Határozott elmozdulás a mozgósító propaganda irányába a nyilasuralom hónapjaiban történik. A frontokon vívott hősi harc erkölcsi ellentétbe kerül a hátország békéjével. „Ebben a lélekmételyező, kaotikus zűrzavarban a zsidó kalmárszellemtől hűtött, csüggedő búsmagyarok kávéházi komrádjai a hadiesemények békés elintézését latolgatják. (…) És sötét kapualjak mélyén vagyonok cserélnek gazdát honmentő zsidaink kezén.” A Hungarista Híradók narrátorszövege nem tréfál, ideológiát, politikai irányvonalat terjeszt. Igaz, kiélezett történelmi helyzetben, de a hirdetett értékrend embertelenségére ez nem mentség.

A közlekedés akadályozása és a polgári sugárzás

A háború után a filmhíradók visszatérnek hagyományos hangütésükhöz. És bármilyen meglepő, ez a szocialista korszakban sem változik alapvetően. Még a Rákosi-éra híradóiban sem a politikai küzdelmek, a harcos propaganda áll a középpontban. Ismét a reprezentatív események, illetve a termelési sikerek és a sport jelenik meg az összeállításokban. Ami a kádári konszolidáció évtizedeiben egy éles konfliktusoktól, szólamoktól mentes, jóléti, nyitott, szocialista polgári világ képévé szelídül, amelyet nem zavarhat meg komolyan semmi. Jól érzékelteti mindezt az 1968-as csehszlovák konfliktus megjelenítése. A bevonulást követően műemlékekről, corvinákról, gumiszőrgyártásról, mezőgazdasági gépekről, algériai faluról, sporteseményekről láthatunk tudósítást, majd a szeptemberi, 37. számban a hárfaművészetről és a francia hidrogénbomba-kísérletekről szóló beszámolók között felvillan az egyperces Prágai jelentés. Néhány kiégett autóbusz jelzi a zavargások, narrátorszöveg szerint „a közlekedés akadályozására tett kísérletek” nyomait, de békés utcaképek tárulnak elénk, a lakosok barátságosan beszélgetnek szovjet katonákkal, újraindult a légi közlekedés. Volt valami kis zűröcske, nem derül ki, mi, de most már „az emberek lehiggadva végzik mindennapi munkájukat”. A magyar filmhíradók egy általános trendbe illeszkedve keveset foglalkoznak azzal, hogy mi történik, mi történjen. Legfőbb céljuk, hogy kiegyensúlyozott élet képét sugározzák a polgároknak – a moziélmény előtt. Hír- és propagandaértékük minimális. Meg sem kísérlik a versengést az újságokkal, a rádióval majd a televízióval. Ezeken a csatornákon folyik az igazi hírszolgáltatás, a szerkesztés és a publicisztika eszközeivel itt lehet folyamatosan, naponta többször propagandacélokat megvalósítani, tömegeket befolyásolni, manipulálni. Ami zajlik is, nálunk egyre vadabbul, hiszen a politikai megosztottságban minden oldal saját szavazótáborának megőrzésére, bővítésére koncentrál. Az elkötelezett emberek pedig nem tájékozódásra, hanem a szívükbe manipulált vagy egyszerűen családilag örökölt meggyőződésük napi megerősítésére vágynak. A kormánypárti retorika agresszivitásához képest a múlt propagandája olykor békés prédikációnak tűnik. De az ellenzék kritikai ostorcsapásai, indulatosan lekezelő értékelései sem kedvelik a kíméletet. A közösségi háló demokratikus fóruma pedig még erre is rá tud tenni egy lapát indulattal, hamis hírrel. Akárhogy is, akik ideológia- és politikatörténeti folyamatokra kívánnak ráérezni, böngésszenek sajtótermékeket az Arcanumon, kutassanak régi filmhíradók után a neten. A filmhíradók csupán szelíd kivonatai, illusztrációi a múltnak. Ismeretek híján alig árulnak el valamit a történelemről. Nem meglepő, hogy a mozgóképes technika fejlődésével, a médiaszerkezet átalakulásával ez a műfaj eltűnt a palettáról. A köztévé exhumálta Egy adás mégis felfedezhető a mai magyar köztelevíziózásban, amely használja a filmhíradós hagyományt: az Egy Perc Híradó. Ülünk a képernyő előtt, rágcsálunk valamit, várunk egy műsort, vezetjük le magunkban a meccs első félidejének izgalmait, amikor feltűnik előttünk egy bemondónő, hogy ő most híreket fog mondani egy percben. Pár kép és közlés, migránsokat állítottak meg, valamelyik politikus nyilatkozott egy faluban, valamiről, átadtak egy létesítményt, valahol borfesztivál van. Minden rendben, kedves néző, szépen haladnak a dolgok, Magyarország jól teljesít. Nézheted nyugodtan tovább a műsorodat.