2009 végén jött létre a Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA) különgyűjteményének anyagából a Filmhíradók Online webes híradó-archívum. Először az 1930-as, 1940-es évek Magyar Világhíradóit tette nyilvánosan elérhetővé. Az oldal és adatbázisa négy év múlva átkerült a filmanyagokat őrző, felújításukat és digitalizálásukat végző Magyar Nemzeti Filmarchívumhoz. A kínálat azóta csaknem maximálisra bővült. A kezdetekből fennmaradt felvételektől 1989-ig nézhetjük filmhíradóinkat. Elképesztő időutazásra kapunk lehetőséget lelkes filmtörténészek, archivátorok munkájának köszönhetően, ha rátalálunk a sajnálatos módon kevéssé propagált oldalra. Ember legyen a talpán, aki nem veti bele magát kíváncsian a böngészésbe. De jól körülírható cél, érdeklődési téma nélkül hamarabb abbahagyjuk, mint gondolnánk.
Kiderül, hogy hiába tárul elénk fotografikusan tárgyszerű valójában végtelen számú esemény, helyszín a múlt évszázadból, hiába láthatjuk, majd hallhatjuk is meghatározó politikusok, közszereplők, művészek sorát, a filmhíradók nem engednek mély betekintést helyzetekbe, folyamatokba, értékrendekbe. Nem lehet történelemmé értelmezni őket. Ugyanakkor szinte bármilyen történelemkép könnyen illusztrálható velük.
A film óriási népszerűségét látva már a kezdetektől sok politikus vélt fölfedezni benne hatékony tömegkommunikációs eszközt. Ezzel kapcsolatban Lenint szokás a legtöbbet emlegetni, de Károlyi Mihály is úgy vélte, hogy a film a „legerősebb népies agitációs fegyver”. A bolsevik vezető persze többet foglalkozhatott a kérdéssel, és árulkodó, hogy a játékfilmek nem foglalkoztatták, szórakoztatóipari termékeknek tartotta őket, a filmes dokumentációban érzett propaganda- és nevelési-oktatási potenciált. Jól tükrözi ezt ismert 1922-es direktívája a filmes programok szerkezetéről, amelyben a játékfilm egyfajta „csalétek”, bevételi forrás, amely mellett az előadásokban szerepelnie kell propagandisztikus híradóanyagoknak a világ népeinek életéről, társadalmi folyamatokról. Ám a nem fikciós műfajok különbségei még nem tudatosulhattak benne. Mindegyiket híradónak értelmezte, ami nem meglepő, hiszen sokáig mindenhol dokumentumfelvételekből álltak a vetítési programok, amelyek egyfajta híradószerkezetet tükröztek.
A szovjet filmes agitáció gyakorlata azonban gyorsan megmutatta, hogy a hatékony propagandához speciális formák szükségesek. Az agitkák egy propagandista kommentárjaival tudtak erős üzeneteket közvetíteni. Dziga Vertov újító montázstechnikája pedig a Filmigazság híradóiból az agitatív dokumentumfilmet fejlesztette ki.
De maga a klasszikus filmhíradó nem tudott igazi propagandaeszközzé válni. Más funkciója volt a mozizásban. Hiszen az ekkor már a játékfilmekre épült. A híradó kiegészítő, általában bevezető programmá vált, és az is maradt.
Ha a néző arra vált jegyet, hogy beleélje magát egy megható vagy mulatságos történetbe, és élvezze kedvenc sztárjainak csillogását, a híradó igazán a ráhangolódást szolgálja. Rácsukja az ajtót a külvilágra, már sötét van, a vásznon peregnek a varázslatos mozgóképek, de az igazi élmény majd csak ezután jön. A figyelem még nem teljes, ellenáll annak, hogy idő előtt leterheljék. Az idősebbek még emlékezhetnek, mit jelentettek számukra a híradók. Beemelést a mozi aurájába, és ha ez pár perc alatt megtörtént, már türelmetlenül várták, mikor érnek véget.
Enyhén szólva ritkák az emlékezetes híradófelvételek. Megidéznek, láthatóvá tesznek dolgokat, de nincs igazi hírértékük. Nem tudnak és nem is akarnak erős hatást tenni a nézőre, mert az másra hangolódik.
Nem lett ideológiai bunkó
Így aztán teljesen mindegy, milyen tervei voltak egy rendszernek a híradóval, a gyakorlatban nem nagyon lehetett kitörni funkciójának keretei közül. Gyakran emlegetik a Tanácsköztársaság alatt készült Vörös Riport-filmek koncepciózus propaganda jellegét. Ám ha belepillantunk ebbe a történeti kincsbe – amelyet a Horthy-rendszer beazonosítások, vádemelések miatt őrzött meg –, mindebből szinte semmit nem érzünk. A háborús dokumentumfelvételek mellett ezekben az anyagokban is döntően külső rendezvényeket, gyűléseket, érdekes hétköznapi életképeket látunk. Nem IV. Károly koronázására gyűlik össze a tömeg, hanem Kun Béla, Garbai Sándor beszédeire, május elsejére, toborzásra, a polgári világ ténykedése, szórakozása helyett proletárok balatoni üdülését, kulturális programjait nézhetjük. Változik a tárgyi tartalom, ez egy másik világ új szereplőkkel, de nem válik világossá, hogyan működne, mire törekszik pontosan. A felvételek önmagukban nem terelnek határozottan semerre, nem állítanak elénk követendő mintákat, nyoma sincs bennük az agitáció agresszivitásának.
De az erőteljes propaganda érvényesülésének szempontjából a Horthy-korszak híradói is csalódást okoznak. Pedig egy központilag irányítható cég, a Magyar Film Iroda készítette őket, és az 1930-as évek elejétől már a hanggal is operálhattak. A legerősebb politikai tartalmat az indító főcímembléma képviseli bennük: a megcsonkított ország határai köré kirajzolódik Nagy-Magyarország területe. Ez a központi üzenet, amely kétségtelenül jól szimbolizálja a kort. De ezen túl most is döntően nagy, hivatalos, ünnepi rendezvények, kulturális és sportesemények, apró, mindennapi érdekességek peregnek előttünk, meghatározó személyiségek felvillantásával. A narrátorszöveg a háborúig visszafogott, tárgyszerűen tömör, az események lényegét továbbra is inzertek (értsd: feliratok) exponálják, a hangot leginkább szónoklatfoszlányok közvetítésére használják. Hierarchizált világot látunk, amely azonban harmonikusan működik. Ez a legfontosabb üzenet.
A háború természetesen módosít a hangütésen, de még ekkor is fontos hangsúlyozni, hogy valahol távol zajlik, az országban nyugodt az élet. Határozott elmozdulás a mozgósító propaganda irányába a nyilasuralom hónapjaiban történik. A frontokon vívott hősi harc erkölcsi ellentétbe kerül a hátország békéjével. „Ebben a lélekmételyező, kaotikus zűrzavarban a zsidó kalmárszellemtől hűtött, csüggedő búsmagyarok kávéházi komrádjai a hadiesemények békés elintézését latolgatják. (…) És sötét kapualjak mélyén vagyonok cserélnek gazdát honmentő zsidaink kezén.” A Hungarista Híradók narrátorszövege nem tréfál, ideológiát, politikai irányvonalat terjeszt. Igaz, kiélezett történelmi helyzetben, de a hirdetett értékrend embertelenségére ez nem mentség.
A közlekedés akadályozása és a polgári sugárzás
A háború után a filmhíradók visszatérnek hagyományos hangütésükhöz. És bármilyen meglepő, ez a szocialista korszakban sem változik alapvetően. Még a Rákosi-éra híradóiban sem a politikai küzdelmek, a harcos propaganda áll a középpontban. Ismét a reprezentatív események, illetve a termelési sikerek és a sport jelenik meg az összeállításokban. Ami a kádári konszolidáció évtizedeiben egy éles konfliktusoktól, szólamoktól mentes, jóléti, nyitott, szocialista polgári világ képévé szelídül, amelyet nem zavarhat meg komolyan semmi. Jól érzékelteti mindezt az 1968-as csehszlovák konfliktus megjelenítése. A bevonulást követően műemlékekről, corvinákról, gumiszőrgyártásról, mezőgazdasági gépekről, algériai faluról, sporteseményekről láthatunk tudósítást, majd a szeptemberi, 37. számban a hárfaművészetről és a francia hidrogénbomba-kísérletekről szóló beszámolók között felvillan az egyperces Prágai jelentés. Néhány kiégett autóbusz jelzi a zavargások, narrátorszöveg szerint „a közlekedés akadályozására tett kísérletek” nyomait, de békés utcaképek tárulnak elénk, a lakosok barátságosan beszélgetnek szovjet katonákkal, újraindult a légi közlekedés. Volt valami kis zűröcske, nem derül ki, mi, de most már „az emberek lehiggadva végzik mindennapi munkájukat”.
A magyar filmhíradók egy általános trendbe illeszkedve keveset foglalkoznak azzal, hogy mi történik, mi történjen. Legfőbb céljuk, hogy kiegyensúlyozott élet képét sugározzák a polgároknak – a moziélmény előtt. Hír- és propagandaértékük minimális. Meg sem kísérlik a versengést az újságokkal, a rádióval majd a televízióval. Ezeken a csatornákon folyik az igazi hírszolgáltatás, a szerkesztés és a publicisztika eszközeivel itt lehet folyamatosan, naponta többször propagandacélokat megvalósítani, tömegeket befolyásolni, manipulálni. Ami zajlik is, nálunk egyre vadabbul, hiszen a politikai megosztottságban minden oldal saját szavazótáborának megőrzésére, bővítésére koncentrál. Az elkötelezett emberek pedig nem tájékozódásra, hanem a szívükbe manipulált vagy egyszerűen családilag örökölt meggyőződésük napi megerősítésére vágynak.
A kormánypárti retorika agresszivitásához képest a múlt propagandája olykor békés prédikációnak tűnik. De az ellenzék kritikai ostorcsapásai, indulatosan lekezelő értékelései sem kedvelik a kíméletet. A közösségi háló demokratikus fóruma pedig még erre is rá tud tenni egy lapát indulattal, hamis hírrel. Akárhogy is, akik ideológia- és politikatörténeti folyamatokra kívánnak ráérezni, böngésszenek sajtótermékeket az Arcanumon, kutassanak régi filmhíradók után a neten. A filmhíradók csupán szelíd kivonatai, illusztrációi a múltnak. Ismeretek híján alig árulnak el valamit a történelemről. Nem meglepő, hogy a mozgóképes technika fejlődésével, a médiaszerkezet átalakulásával ez a műfaj eltűnt a palettáról.
A köztévé exhumálta
Egy adás mégis felfedezhető a mai magyar köztelevíziózásban, amely használja a filmhíradós hagyományt: az Egy Perc Híradó. Ülünk a képernyő előtt, rágcsálunk valamit, várunk egy műsort, vezetjük le magunkban a meccs első félidejének izgalmait, amikor feltűnik előttünk egy bemondónő, hogy ő most híreket fog mondani egy percben. Pár kép és közlés, migránsokat állítottak meg, valamelyik politikus nyilatkozott egy faluban, valamiről, átadtak egy létesítményt, valahol borfesztivál van. Minden rendben, kedves néző, szépen haladnak a dolgok, Magyarország jól teljesít. Nézheted nyugodtan tovább a műsorodat.
