Előfizetés

A filmhíradók békességbe agitálnak

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.02.28. 08:51
Az MTV operatőre a Gagarint ünneplő tömeg fölött 1961-ben a Hősök terén
Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
Nem minden médium olyan jó propagandaeszköz, mint amilyennek látszik. A filmhíradók agitatív erejében több rendszer is bízott, mi meg elhisszük, hogy tudták is használni céljaikra. Ehhez képest a XX. század magyar híradói minden korban ugyanazt az egy üzenetet ásítják belénk: amikor nincs háború, ez az ország jól teljesít.
2009 végén jött létre a Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA) különgyűjteményének anya­gából a Filmhíradók Online webes híradó-archívum. Először az 1930-as, 1940-es évek Ma­gyar Világhíradóit tette nyilvánosan elérhetővé. Az ol­dal és adatbázisa négy év múlva átkerült a ­film­anya­go­kat őrző, felújításukat és digitali­zálásukat végző Magyar Nemzeti Filmarchívumhoz. A kínálat azóta csaknem maximálisra bővült. A kezdetekből fennmaradt felvételektől 1989-ig nézhetjük filmhíradóinkat. Elképesztő időutazásra kapunk lehetőséget lelkes filmtörténészek, archivátorok munkájának köszönhetően, ha rá­találunk a sajnálatos módon kevéssé propagált oldalra. Ember legyen a talpán, aki nem veti bele magát kíváncsian a böngészésbe. De jól körülírható cél, érdeklődési téma nélkül hamarabb abbahagyjuk, mint gondolnánk. Kiderül, hogy hiába tárul elénk fotografiku­san tárgyszerű valójában végtelen számú esemény, hely­szín a múlt évszázadból, hiába láthatjuk, majd hallhatjuk is meghatározó politikusok, közszereplők, művészek sorát, a filmhíradók nem engednek mély betekintést helyzetekbe, folyamatokba, értékrendekbe. Nem lehet történelemmé értelmezni őket. Ugyanakkor szinte bármilyen történelemkép ­könnyen illusztrálható velük. A film óriási népszerűségét látva már a kezdetektől sok politikus vélt fölfedezni benne hatékony tömegkommunikációs eszközt. Ezzel kapcsolatban Lenint szokás a legtöbbet emlegetni, de Károlyi Mihály is úgy vélte, hogy a film a „legerősebb népies agitá­ciós­ fegyver”. A bolsevik vezető persze többet foglalkozhatott a kérdéssel, és árulkodó, hogy a játékfilmek nem foglalkoztatták, szórakoztatóipari termékeknek tartotta őket, a filmes dokumentációban érzett propaganda- és nevelési-oktatási potenciált. Jól tükrözi ezt ismert 1922-es direktívája a filmes programok szerkezetéről, amelyben a játékfilm egyfajta „csalétek”, bevételi forrás, amely mellett az előadásokban szerepelnie kell propagandisztikus híradóanyagoknak a világ népeinek életéről, társadalmi folyamatokról. Ám a nem fikciós műfajok különbségei még nem tudatosulhattak benne. Mindegyiket híradónak értelmezte, ami nem meglepő, hiszen sokáig mindenhol dokumentumfelvételekből álltak a vetítési programok, amelyek egyfajta híradószerkezetet tükröztek. A szovjet filmes agitáció gyakorlata azonban gyorsan megmutatta, hogy a hatékony propagandához speciális formák szükségesek. Az agitkák egy propagandista kommentárjaival tudtak erős üzeneteket közvetíteni. Dziga Vertov újító montázstechnikája pedig a Filmigazság híradóiból az agitatív dokumentumfilmet fejlesztette ki. De maga a klasszikus filmhíradó nem tudott igazi propagandaeszközzé válni. Más funkciója volt a mozizásban. Hiszen az ekkor már a játékfilmekre épült. A híradó kiegészítő, általában bevezető programmá vált, és az is maradt. Ha a néző arra vált jegyet, hogy beleélje magát egy megható vagy mulatságos történetbe, és élvezze kedvenc sztárjainak csillogását, a híradó igazán a ráhangolódást szolgálja. Rácsukja az ajtót a külvilágra, már sötét van, a vásznon peregnek a varázslatos mozgóképek, de az igazi élmény majd csak ezután jön. A figyelem még nem teljes, ellenáll annak, hogy idő előtt leterheljék. Az idősebbek még emlékezhetnek, mit jelentettek számukra a híradók. Beemelést a mozi aurájába, és ha ez pár perc alatt megtörtént, már türelmetlenül várták, mikor érnek véget. Enyhén szólva ritkák az emlékezetes híradófelvételek. Megidéznek, láthatóvá tesznek dolgokat, de nincs igazi hírértékük. Nem tudnak és nem is akarnak erős hatást tenni a nézőre, mert az másra hangolódik. 

Nem lett ideológiai bunkó

Így aztán teljesen mindegy, milyen tervei voltak egy rendszernek a híradóval, a gyakorlatban nem nagyon lehetett kitörni funkciójának keretei közül. Gyakran emlegetik a Tanácsköztársaság alatt készült Vörös Riport-filmek koncepciózus propaganda jellegét. Ám ha belepillantunk ebbe a történeti kincsbe – amelyet a Horthy-rendszer beazonosítások, vád­emelések miatt őrzött meg –, mindebből szinte semmit nem érzünk. A háborús dokumentumfelvételek mellett ezekben az anyagokban is döntően külső rendezvényeket, gyűléseket, érdekes hétköznapi életképeket látunk. Nem IV. Károly koronázására gyűlik össze a tömeg, hanem Kun Béla, Garbai Sándor beszédeire, május elsejére, toborzásra, a polgári világ ténykedése, szórakozása helyett proletárok balatoni üdülését, kulturális programjait nézhetjük. Változik a tárgyi tartalom, ez egy másik világ új szereplőkkel, de nem válik világossá, hogyan működne, mire törekszik pontosan. A felvételek önmagukban nem terelnek határozottan semerre, nem állítanak elénk követendő mintákat, nyoma sincs ben­nük az agitáció agresszivitásának. De az erőteljes propaganda érvényesülésének szempontjából a Horthy-korszak híradói is csalódást okoznak. Pedig egy központilag irányítható cég, a Magyar Film Iroda készítette őket, és az 1930-as évek elejétől már a hanggal is operálhattak. A legerősebb politikai tartalmat az indító főcímembléma képviseli bennük: a megcsonkított ország határai köré kirajzolódik Nagy-Magyarország területe. Ez a központi üzenet, amely kétségtelenül jól szimbolizálja a kort. De ezen túl most is döntően nagy, hivatalos, ünnepi rendezvények, kulturális és sportesemények, apró, mindennapi érdekességek peregnek előttünk, meghatározó személyiségek felvillantásával. A narrátorszöveg a háborúig visszafogott, tárgyszerűen tömör, az események lényegét továbbra is inzertek (értsd: feliratok) exponálják, a hangot leginkább szónoklatfoszlányok közvetítésére használják. Hierarchizált világot látunk, amely azonban harmonikusan működik. Ez a legfontosabb üzenet. A háború természetesen módosít a hangütésen, de még ekkor is fontos hangsúlyozni, hogy valahol távol zajlik, az országban nyugodt az élet. Határozott elmozdulás a mozgósító propaganda irányába a nyilasuralom hónapjaiban történik. A frontokon vívott hősi harc erkölcsi ellentétbe kerül a hátország békéjével. „Ebben a lélekmételyező, kaotikus zűrzavarban a zsidó kalmárszellemtől hűtött, csüggedő búsmagyarok kávéházi komrádjai a hadiesemények békés elintézését latolgatják. (…) És sötét kapualjak mélyén vagyonok cserélnek gazdát honmentő zsidaink kezén.” A Hungarista Híradók narrátorszövege nem tréfál, ideológiát, politikai irányvonalat terjeszt. Igaz, kiélezett történelmi helyzetben, de a hirdetett értékrend embertelenségére ez nem mentség.

A közlekedés akadályozása és a polgári sugárzás

A háború után a filmhíradók visszatérnek hagyományos hangütésükhöz. És bármilyen meglepő, ez a szocialista korszakban sem változik alapvetően. Még a Rákosi-éra híradóiban sem a politikai küzdelmek, a harcos propaganda áll a középpontban. Ismét a reprezentatív események, illetve a termelési sikerek és a sport jelenik meg az összeállításokban. Ami a kádári konszolidáció évtizedeiben egy éles konfliktusoktól, szólamoktól mentes, jóléti, nyitott, szocialista polgári világ képévé szelídül, amelyet nem zavarhat meg komolyan semmi. Jól érzékelteti mindezt az 1968-as csehszlovák konfliktus megjelenítése. A bevonulást követően műemlékekről, corvinákról, gumiszőrgyártásról, mezőgazdasági gépekről, algériai faluról, sporteseményekről láthatunk tudósítást, majd a szeptemberi, 37. számban a hárfaművészetről és a francia hidrogénbomba-kísérletekről szóló beszámolók között felvillan az egyperces Prágai jelentés. Néhány kiégett autóbusz jelzi a zavargások, narrátorszöveg szerint „a közlekedés akadályozására tett kísérletek” nyomait, de békés utcaképek tárulnak elénk, a lakosok barátságosan beszélgetnek szovjet katonákkal, újraindult a légi közlekedés. Volt valami kis zűröcske, nem derül ki, mi, de most már „az emberek lehiggadva végzik mindennapi munkájukat”. A magyar filmhíradók egy általános trendbe illeszkedve keveset foglalkoznak azzal, hogy mi történik, mi történjen. Legfőbb céljuk, hogy kiegyensúlyozott élet képét sugározzák a polgároknak – a moziélmény előtt. Hír- és propagandaértékük minimális. Meg sem kísérlik a versengést az újságokkal, a rádióval majd a televízióval. Ezeken a csatornákon folyik az igazi hírszolgáltatás, a szerkesztés és a publicisztika eszközeivel itt lehet folyamatosan, naponta többször propagandacélokat megvalósítani, tömegeket befolyásolni, manipulálni. Ami zajlik is, nálunk egyre vadabbul, hiszen a politikai megosztottságban minden oldal saját szavazótáborának megőrzésére, bővítésére koncentrál. Az elkötelezett emberek pedig nem tájékozódásra, hanem a szívükbe manipulált vagy egyszerűen családilag örökölt meggyőződésük napi megerősítésére vágynak. A kormánypárti retorika agresszivitásához képest a múlt propagandája olykor békés prédikációnak tűnik. De az ellenzék kritikai ostorcsapásai, indulatosan lekezelő értékelései sem kedvelik a kíméletet. A közösségi háló demokratikus fóruma pedig még erre is rá tud tenni egy lapát indulattal, hamis hírrel. Akárhogy is, akik ideológia- és politikatörténeti folyamatokra kívánnak ráérezni, böngésszenek sajtótermékeket az Arcanumon, kutassanak régi filmhíradók után a neten. A filmhíradók csupán szelíd kivonatai, illusztrációi a múltnak. Ismeretek híján alig árulnak el valamit a történelemről. Nem meglepő, hogy a mozgóképes technika fejlődésével, a médiaszerkezet átalakulásával ez a műfaj eltűnt a palettáról. A köztévé exhumálta Egy adás mégis felfedezhető a mai magyar köztelevíziózásban, amely használja a filmhíradós hagyományt: az Egy Perc Híradó. Ülünk a képernyő előtt, rágcsálunk valamit, várunk egy műsort, vezetjük le magunkban a meccs első félidejének izgalmait, amikor feltűnik előttünk egy bemondónő, hogy ő most híreket fog mondani egy percben. Pár kép és közlés, migránsokat állítottak meg, valamelyik politikus nyilatkozott egy faluban, valamiről, átadtak egy létesítményt, valahol borfesztivál van. Minden rendben, kedves néző, szépen haladnak a dolgok, Magyarország jól teljesít. Nézheted nyugodtan tovább a műsorodat.

A Fidesz csak elbábozza, hogy klasszikus kampányt is folytat, ehelyett inkább vásárol

N. B. Gy
Publikálás dátuma
2021.02.28. 08:16

Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala
Legyen szó a várpalotai erőmű állami megvásárlásáról (értsd: adófizetői ajándék Mészáros Lőrincnek), vagy a 17 milliárdos, uniós pénzből fizetett egészségügyi projektről – a Fidesz semmiről nem hajlandó semmit elárulni, mondván: az információk nyilvánosságra hozatala hátráltatná a járvány elleni védekezést. A hatalom a vírussal takarózik, miközben a Covidból építene kampányfedősztorit is. Csakhogy úgy tűnik, hogy ez a bűnbak nem eszik a Fidesz tenyeréből, és meglehetősen öntörvényű. Úgyhogy a jelek szerint a kormánypárt csak elbábozza, hogy klasszikus kampányt is folytat, ehelyett inkább vásárol.
„A Gyurcsány-lista pártjai oltásellenesek, most ismét bizonyították, hogy a hatalom megszerzése érdekében mindenre képesek” – nagyjából így hangzik a 2022-es kampány mestermondata. (Noha a konkrét elhangzás irreleváns, a történelmi hűség ked­véért álljon itt: ez volt a Fidesz válasza arra a DK-s felvetésre, miszerint mindenki választhassa meg, hogy milyen vakcinával oltják, és emiatt semmilyen hátrány ne érje.) A recept a régi: végy egy gonosz bűnbakot és takard ki a kormányzást. Ami az első tételt illeti, nem kérdés, hogy Gyurcsány Ferenc klasszikus mumus, aki korábban maga mondta a VH-nak, hogy egyszerre katalizátora és plafonja (értsd: elutasítottsága okán) a Demokratikus Koalíció növekedésének – és ezt a plafont 15-20 százalék körül jelölte meg. És nem kérdés, hogy a Fidesznek mázlija van, amiért az ellenzékből (legalábbis a pártpolitikusok közül) egyedül Gyurcsány Ferenc látszik. Nem véletlen, hogy a Jobbik elnöke, Jakab Péter, illetve a Momentum első embere, Fekete-Győr András rajthoz áll a miniszterelnök-jelöltet castingoló előválasztáson (lásd: később). A második tétel sem újdonság: a kormányzás hiányát eddig rezsipénzzel, migránsokkal, illetve Soros Györggyel takarták ki.

Csak ha becsatornázzák

Hogy a járvány kapóra jött-e a Fidesznek mint fedősztori, vagy épp halálcsapda, azt lényegében az dönti el, hogy az egyéni elégedetlenségek milyen gyorsan állnak össze tömeges elkeseredettséggé (és kerekít-e az ellenzék érdemi reményvíziót). Mert pár fájdalmas cetli kevés. Az egyik egy budapesti kávézó üvegajtaján hirdeti, hogy „Bármilyen hihetetlen, ma, 2021 02 24-én 105 nap után megérkezett a bértámogatás! 12 főre a járulékok levonása után 4 hónapra összesen 500 ezer forintot, azaz nettó büszke 10416 fő/hó. KÖ-SZÖN-JÜK!”. Szóval hiába munkál esetleg több százezer emberben hasonló indulat, ha ezt nem lehet politikai pártokhoz csatornázni, akkor önmagában kevés. És az is nagyon fontos, hogy hol (ez mint földrajzi fogalom értendő) hág magasra az elégedetlenség. Ugyanis a jelek szerint a kormány egy politikai határhaszon-számítás után kettéválasztotta az országot: olyanokra, akit meg kell vásárolni, és olyanokra, akikkel nem kell többé törődni. Közhely, hogy a Fidesz saját táborára, pontosabban annak egyben tartására koncentrál (ez jelenleg mintegy 2,4 millió embert jelent). Azzal, hogy az ellenzéki pártok összesített támogatottsága hónapról hónapra meghaladja a Fideszét, az is kimondható: hogy érdemben a Fidesz a politikával nem tudja bővíteni szimpatizánsi körét. (Ez akkor is igaz, ha a hatalom az ellenzéki oltásellenességre építi kampányát, ugyanis a vakcina beadatása egyrészt mindenkinek a személyes döntése, másrészt a kormány hatásköre, úgyhogy viszonylag nehéz felmutatni, miképp tehet keresztbe az átoltottságnak az oppozíció.)
Az, hogy most nagyjából 2,7 millióan támogatják az együttműködő ellenzéki pártokat, még csak egyensúlyt jelent. Ugyanis a kormánypárt hazai hívein kívül számíthat a határon túli magyarok szavazataira is, 2018-ban mintegy 220 ezer ilyen voksot söpört be a Fidesz.

Voksshopping

Következésképp a kormánynak meg kell vásárolnia/meg kell osztania egyes rétegeket. A legkézenfekvőbb a legnagyobb, lényegében homogén és igen aktív szavazótömeg hűségének biztosítása: a 2,2 millió nyugdíjas egyrészt kap 13. havi nyugdíjat. Ehhez a pénzhez lépcsőzetesen, négy év alatt jutnak hozzá az idősek – a választások évében pont félhavi pénzzel gazdálkodhatnak többől. Legalábbis hivatalosan. Információink szerint ugyanis a kormány kacérkodik a gondolattal, hogy 2022-ben nem a tervezett plusz egyheti tételt adja oda, hanem mindjárt kéthétnyi nyugdíjrészt biztosít. (Ez mintegy 80 milliárd forint pluszkiadást jelentene.) Amire bizton számíthatnak a nyugdíjasok, az a menetrendszerűen érkező egyösszegű plusz (illetve vásárlási utalvány). A másik célzott réteg a fiataloké: a 2022-ben mintegy 770-780 ezer főt számláló 18–25 éves korosztály nem lelkesedik a kormánypártokért: ahogy a Népszava korábban írta, a fővárosban mindössze 18 százaléka, a megyeszékhelyeken 22 százaléka, a városokban 24 százaléka, a falvakban pedig már 30 százaléka szereti a kormánypártot – míg az ellenzék számai, főleg a városokban, határozottan kedvezőbbek. Épp ezért rukkolt elő a kabinet a 25 év alattiak adómentességével (ennek ára mintegy 150 milliárd forint), hogy a jobboldalra húzó, de passzív fiatalokat megmozdítsa, az alapvetően balra szavazókat pedig elbizonytalanítsa. A harmadik réteg a vidéki értelmiségé/vállalkozóké, ha úgy tetszik, a kisközösségi hangadóké. A Népszava úgy tudja, újra előkerült a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara 2018-ban megszellőztetett elképzelése, miszerint 100 millió forint éves árbevételig legyenek adómentesek a mezőgazdasági kis- és közepes méretű gazdaságok. Ez az ötlet több tízezer családot érint, és 100 milliárdos.

Előre elkölti

A közbeszédben az egy nyitott kérdés, hogy mennyire befolyásolja az esetleges szavazatirányítást, ha az EU esetleg sikerrel blokkolja az újraépítési csomagból a Magyarországnak járó mintegy 5700 milliárd forintnyi támogatást, illetve kedvezményes hitelt. Forrásaink szerint ha a választásig nem ér ide a közösségi pénz, az nem szűkíti Orbán lehetőségeit – majd megelőlegezi a büdzsé terhére, legfeljebb hagyja, hogy ugyanúgy elszaladjon a költségvetési hiány, mint 2020-ba. (Tavaly ez a tétel 4 ezermilliárd forintra rúgott, azaz a GDP mintegy 9 százalékára.) És nemcsak a társadalmi státusz (képzettség, vagyoni helyzet, kor) számít a választási kategorizálásnál, hanem a földrajzi elhelyezkedés, pontosabban a településtípus is. A hatalom és az ellenzék abban egyetért, hogy lényegében az összes budapesti választókerületet viszik a demokratikus pártok. Emlékeztetőül: a fővárosban választott 18 képviselőből most csak 5 kormánypárti – alapvetően az LMP-nek és a kusza együttműködésnek köszönhetően. Ha az előző országgyűlési választásokon az ellenzék minden pártja együtt mozdul, az említett öt választókerület is meglenne, a szavazatszámokat nézve mindenképpen.

Képtelenségbizonyítás

Épp ezért a fővárost a kormány elengedte, politikai érdekei azt diktálják, hogy hagyja „elesztergomosodni” (amikor a város lakói nem fideszes polgármestert választottak, a közgyűlés kormánypárti többsége a városvezető minden javaslatát blokkolta, így egy időre részben leálltak a közszolgáltatások, hibádzott a szemétszállítás vagy a közvilágítás). Már csak azért is, mert ha valami alapjaiban fel nem forgatja az erő- és népszerűségi viszonyokat, akkor Karácsony Gergely emelkedik az ellenzék miniszterelnök-jelöltjévé. Márpedig egy kormányfőaspiránsról nem lehet jobban bizonyítani, hogy képtelen a kormányzásra, mint ha az általa vezetett város káoszba bukik. Persze a kormányzóképtelenség bizonyítása eminens érdeke a vidéki városokban is – nem véletlen, hogy a kabinet a vállalkozásoknak minimális terhet, a településeknek viszont a túlélést jelentő iparűzési adó befizetését engedte el a járványra hivatkozva. A látszatra természetesen ügyelni kell, hiszen ha az összes ellenzéki vezetésű várost kivéreztetik, akkor ott indokoltan lehetne a kormány bosszújáról beszélni, így pár nagyváros borítékolhatóan kap pluszjuttatást (az egyik ellenzéki vezetésű megyei jogú városhoz épp most futott be 2 milliárd forint, hogy befejezhesse iskolái felújítását). Így a kormány megalapozottan építheti azt a mondást, hogy ahol hatékonyan képviseli lakói érdekét és vezeti a várost, az igenis partnere a kormánynak. Ráadásul ez a taktika sikeresen osztja meg a nagyvárosokat, hiszen egy-egy fontos szociális/infrastrukturális fejlesztés elmaradásán elmehet az önkormányzati választás. Ahhoz, hogy stabilan győzni tudjon, a kabinetnek a 20 ezer fő alatti településeket kell tarra vágnia – és erre meg is van minden esélye. Az előző három országgyűlési választás azt bizonyította, hogy az 5 ezer fő alatti településeken az ellenzék lényegében nincs jelen, a 20 ezer fő alattiakban is csak ímmel-ámmal. (Ezt a problémát hivatott orvosolni az ellenzéki szövetségben a Jobbik és részben az MSZP, egyelőre kevéske eredménnyel.) A tarolásra pedig minden esélye megvan ezen a placcon a Fidesznek – bármit is mondanak a közvélemény-kutatások. Amelyekben Budapest a nagyvárosokkal együtt felülreprezentált, csakhogy a tapasztalatok azt mutatják: szavazáskor fordul az arány, és a kicsik lesznek a hangsúlyosabbak (főként, ha működik a megosztási technika). (Az ellenzék helyzetéről szóló írásunkat lásd: a jövő heti Visszhangban.)

Csizmadia Ervin politológus: jövőre nagy valószínűséggel véget ér a 2010 óta tartó kétharmados korszak

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2021.02.28. 08:13

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Fórban van a hazai ellenzék – az egykori Blair vezette brit baloldalhoz képest mindenképpen. Így jövőre a magyar „nagypárt” is megszenvedheti az oppozíció megerősödését. Csizmadia Ervin politológus szerint a válaszokért olykor érdemes a múltba tekinteni.
– A Fidesz–KDNP-kormány kifogyni látszik azokból a politikai lehetőségekből, amelyekkel a szavazótáborát bővíteni tudná, így a nagyvárosokban az ellenzéki erők megosztására, a kisebb településeken a szociálistranszfer-szavazók megtartására játszik (25 év alatti szja-kedvezmény, 13. havi nyugdíj és így tovább). Érdemi mozgástere van a kabinetnek, vagy a sarokból próbál kitörni? – Jövőre nagy valószínűséggel véget ér a 2010 óta tartó kétharmados korszak. Nem hinném, hogy ha a Fidesz nyer is, ezt a háromszor egymás után elért eredményt meg tudja ismételni. Mivel focirajongó és -értő nép vagyunk, ezért az olvasó érteni fogja: a perma­nens kétharmadok nem az égből pottyantak alá – minden párt olyan eredményt ér el, amit az ellenfelei megengednek neki. A 2010-es érthető földcsuszamlásszerű Fidesz-győzelem után 2014-ben és 2018-ban már vastagon kellett hozzá az ellenzék is. Jövőre viszont – nagyon úgy tűnik – az ellenzék összedolgozva indul, és nagyon is okozhat meglepetést, akár győzhet is. A kormánynak persze van lehetősége még most is, hogy mindezt megakadályozza, de mivel az ellenzék tanult a saját kárán, ezért kiélezett küzdelem várható. – Az ellenzéki térfél sokszínű, egymással nem ritkán homlokegyenest ellentétes értékrendet hirdető pártok vonulnak fel. Elegendő üzenet a legkisebb közös többszörös, miszerint lebontják a kleptokrata, jogállamromboló Orbán-rendszert? – Az elmúlt tíz év nagy részében nem volt kormányképes az ellenzék. Erről már nagyon sokan és nagyon sokat beszéltek és írtak, de én felvetném azt, hogy a politikában vannak korszakok, amikor felborul az egyensúly kormány és ellenzéke között. Amikor Nagy-Britanniában 1979 után Margaret Thatcher volt kormányon, a munkáspárti ellenzék teljesen szétzilálódott, és tizenöt évig nem talált fogást a Vasladyn. Nem feltétlen azért, mert totálisan rossz politikát folytatott, hanem azért, mert a Tory párt, amelynek Thatcher az élén állt, jól kifejezte a korabeli közszellemet, s ehhez képest a Munkáspárt akadékoskodónak tűnt. E tizenöt év alatt az ellenzék egy csomó pártvezért elfogyasztott, és semmi eredmény. Csak 1995-ben került a baloldal élére Tony Blair, s ettől kezdve minden megváltozott. Olykor sok időnek kell eltelnie, hogy egy ellenzék magára találjon. A brit példához képest még fórban is van a hazai ellenzék, hiszen már tizenegy év elegendő volt ahhoz, hogy összeálljon. Blair tizenhét év Tory-kormányzás után nyert választást a Munkáspártnak; a mostani magyar ellenzék ezt tizenkét év után elérheti. – A kormány szivárvány- és moslékkoalíciózik, amivel a kormányzóképességet vitatja. Egy program, a hatékony együttműködés bizonysága segítene? – Engem az ilyen fogalmak nem különösebben érdekelnek. Szerintem nem az lesz a kulcskérdés, hogy van-e, s ha igen, milyen a pártprogram. Még az sem lesz döntő, hogy a programban mondanak-e többet, mint hogy „megdöntjük az Orbán-rendszert”. Komolyabb kérdés ennél, hogy győzelem esetén miképpen szeretné stabilizálni a hatalmát az ellenzék. Erre van-e programja? Az nem egy kivitelezhető program, hiába hangoztatják ellenzéki politikusok, hogy „egyesítjük a nemzetet”. Sajnos, a magyar politika olyan polarizált, hogy erre nem látok esélyt. Ezzel együtt kellene egy terv arra vonatkozóan, hogy mit kezdenek majd a kormányzásuk elején rájuk váró gigászi nehézségekkel. – Az ellenzék megosztásában kulcskérdés a hírek központosítása, a média eluralása. Átüthet ezen a közösségi média szertelensége? Vagy jön a szabályozás? – Választáshoz közeledve nyilvánvaló, hogy nemcsak az ellenzék ad bele apait és anyait, hanem a kormányoldal is. Gondolom, egyetértünk, hogy a kormány nemkívánatosnak tartja az ellenzék hatalomátvételét, ezért mindent meg is tesz azért, hogy megakadályozza. Az egyik ilyen – szinte „kimeríthetetlen” – erőforrás ehhez a média. A kormányoldalon gyakran érvelnek azzal, hogy a 2000-es évek elejéig abszolút baloldali és liberális túlsúly volt a médiában, s ők még mindig ezt akarják kiegyensúlyozni. Ez a „kiegyensúlyozás” egy végeláthatatlan folyamat, és a jobboldal közönségének egy része valószínűleg úgy gondolja, hogy a médiában még mindig hátrányban vannak. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a közösségi média felülírhatja a hagyományos médiarendszert. S hogy ezt, mondjuk a Facebookot szabályozhatja-e a kormány? Nem gondolom, mert ez túl kockázatos lépés lenne.
– A fővárosban látványosan, a nagyvárosokban is láthatóan azon dolgozik a kormány, hogy ne hagyjon jelentős mozgásteret a sikerhez. Visszaüthet ez a stratégia? – Kulcsmondatot mondott ki: „ne hagyjon”. A rendszer strukturális problémával terhelt, nevezetesen azzal, hogy az önkormányzatok a központi akarat függvényei. Ez végigkísérte az elmúlt harminc évünket. A problémát az okozza, hogy a központi akarat többféleképp megnyilvánulhat. Fölléphet megmentőként, amikor leírja az önkormányzatok tetemes tartozásait; de fölléphet úgy is, hogy visszatart forrásokat, s éppen ott, ahol úgy érzi, hogy nem az általa elképzelt módon zajlanak a dolgok. Erre az utóbbi problémára a főváros kitalálta az a módszert, hogy közvetlenül Brüsszelből csatornázzon be forrásokat. Ez egy lehetséges metódus, de – lássuk be – hosszú távon nem oldja meg a kormány és az önkormányzatok viszonyát. Ráadásul most, a koronavírus idején a főváros – nevezzük így – külső támogatása mintha lekerült volna a napirendről, vagy legalábbis nem nagyon látom, hogy kommunikálnák. Mindenesetre azt hiszem, azok a legharmonikusabb idők, amikor a kormány és Budapest vezetése azonos politikai oldalon állókból áll. Ilyenkor ugyan kit érdekelnek a strukturális problémák? Gondoljunk csak Demszky Gábor hosszú főpolgármesteri ciklusaira, amelyeket szintén segített a nagypolitika. – Ha már említette Brüsszelt. Mire lehet számítani a járvány hatásait nyögő uniótól? A jelenlegi portugál és az ezt követő szlovén és francia elnökség vajon hogyan viszonyul majd a jogállamiság kérdéséhez? Megmarad-e a jövőben a nemzeti szabadságharcos Orbán-igézet? – Sok folyamat keresztezi egymást. Egyfelől valóban az van, amit mond: az EU vezetése alaposan megszenved a járvánnyal, és ezért komoly bírálatokat is kap. Másfelől viszont azt is látjuk, hogy ha nem is az unió szintjén, de az Európai Néppártban szeretnék lezárni a Fidesz-kérdést. A jogállamiság tekintetében szerintem továbbra is feloldhatatlan ellentét lesz – legyen portugál, szlovén, francia vagy bármilyen elnökség. A jogállam fogalmát ugyanis egészen másképp érti az európai mainstream, mint a magyar kormány. Az ön által említett szabadságharc pedig hol hevesebben, hol lanyhábban, de folytatódni fog, már csak azért is, mert a Fidesz a magyar pártrendszer egyetlen pártja, amely e tekintetben a magyar történelem örökösének gondolja magát. S ebben a történelemben Magyarország mindig „védekező”, vagy másképpen „szuverenitásvédő” ország volt. Ezt lehet bírálni, lehet rajta szörnyülködni, sok mindent lehet, de ettől még ez egy realitás, ami mindaddig tart, amíg a magyar politika nem tud kitermelni magából egy ettől teljesen eltérő felfogású jobboldalt. – Végül egy „egyszerű kérdés”: mi lenne jó Magyarországnak? – A kérdését érdemes tágabb kontextusból vizsgálni. Ez a tágabb kontextus a teljes modern magyar politika, az 1867-es kiegyezés utáni évektől máig tartó időszak. Politológusként szeretem ebből a nézőpontból nézni a dolgokat. Ha így nézzük, akkor az tűnik fel, hogy a magyar politikában mindig van egy nagy párt. Ez a nagy párt stabilitást biztosít, olykor modernizál, de ugyanakkor a politikai versenyt igyekszik is korlátozni. Nem sok példát tudunk, amikor történelmünkben leváltják ezt a nagy pártot. Majdhogynem akkor következik ez be, amikor egyben valami nagy kataklizma, minimum rendszerváltás történik. A folyamat másik pólusán állnak a magyar történelem kis ellenzéki pártjai, amelyek sokszor egymással is hadakoznak, és alig jutnak el a kormányképességig. A mostani időszak számomra színtisztán ennek a tágabb folyamatnak egy állomása, és arról szól, hogy a régi magyar politika mennyire járja át a mindennapjainkat. Nekem sokszor úgy tűnik, hogy nagyon. Mindenesetre a mostani nagypártot a sok kis ellenzéki párt koalíciója akár le is válthatja 2022-ben. Azonban a talányos kérdés: mi történik utána? A magyar politika történetében ugyanis nagyon rövid időt kormányoztak korábban öt-hat pártból álló koalíciók. Talán csak egyszer, a XX. század elején. Ez tehát egy merőben új kihívás; 1990 óta biztosan nem volt ilyen.