Műanyagpohár

Ülünk a kőbabákon egymással szemben a járdán. Az alacsony kőkerítések kis földdarabokat ölelnek körül az Üllői úti járda betonjából. Közepükön csenevész fácskák állják bátran a metrópótlók kipufogófüstjét, miközben rügyekben és levelekben reménykednek. A kőkerítés nem egységes, néhány kövenként egy nagyobb, lekerekített kőhasáb töri meg a beton unalmát. Erre lehet ülni, mint kényelmetlen kis sámlira.

Az Üllői út járdájára nyíló háziorvosi rendelő előtt ácsorognak a bejutásra várók, nekünk kettőnknek jutott kőbaba. Kicsit messzebb egy tagbaszakadt belső-ferencvárosi, valaha munkásnak látszó férfi is leül, kockáztatva, hogy kiesik a majd megérkező nővér érdeklődési fókuszából. Mi jó helyen ülünk, éppen a bejárattal szemben, ugrásra készen, ha mégis megjelenne a nővér. Egymástól legalább másfél méterre, eleget téve a távolságtartás követelményének, miközben a rendelő ajtaja előtt aggódva toporgóknak már korántsem fontos a biztonságos távolság. Nem tudom eldönteni, hogy a bejutás elsőségéért nyomakodnak, vagy tényleg bajuk van.

Velem szemben egy nő ül a kőbabán. Kezében a rendelő melletti patikából kihozott műanyagpohár víz. Néha beleiszik. Fullszörvíz, gondolom, de nem mondom neki, bár többször találkozik a tekintetünk. Biztosan összeröhögnénk. Olyan jó tanárnő jellegű. Fűzős cipő, kiszolgált farmer, mintás kapucnis kabát, valaha csigákban viháncoló fürtök megszürkülve és gondosan összefogva. Minduntalan az ajtóra pillant, el ne mulassza a megfelelő pillanatot. Az újonnan érkezők nem akarják érteni, hogy a kőbabákon üldögélők is a rendelésre várnak. Elénk tömörülnek. Jól akarnak járni, mint mindig, mindenütt. Ha beszélgetnénk a tanárnőfélével, téma lehetne, hogy nem vagyunk elég agresszívak, nem biztosítjuk hangosan a helyünket, nem szólunk rá a sorban senkire, pedig simán megtehetnénk. A rendelési idő közeledtével egyre szaporodnak a lábak mellettünk, megnehezítve annak a dolgát, aki csak úgy menne a járdán. A kitaposott félcipők és félrehordott csizmasarkok között egyszer csak csillogófényű, krémszínű Hugo Boss áll meg a tanárnőforma mellett. Ritka látvány az Üllői úti aszfalton. Egyszerre nézünk fel. A férfi fiatal, a finom cipőhöz jól szabott szövetkabátot visel, belső zsebéből puha bőr pénztárcát vesz elő, és nyitja is.

– Segíthetek? – kérdezi már-már természetesen és a tanárnőféle kezében szorongatott műanyagpohár felé bök.

– Ez víz – makogja a tanárnőféle –, nem vagyok… – és rám néz, de úgy teszek, mintha nem történt volna semmi, nem nézek vissza. A férfi zavartan bocsánatot kér és eliszkol a benne rekedt segítségével együtt. Hátulról látszik, amint gyors mozdulatokkal gyűri vissza belső zsebébe a pénztárcát.

Mennyit adott volna? Mennyit érhet neki ezen a délutánon, egy kőbabán üldögélő, valahainak látszó egzisztencia?

Meredten bámulom a kiszakadni készülő edzőcipőmet, és arra gondolok, de jó, hogy nem én. Ha szemből jön, engem talál meg, bár nincs a kezemben műanyagpohár, ami az előbb még milyen jó ötletnek tűnt. Mennyit érnék neki?