„Minden eltűnik, széthullik, elrohad”

Judith Schalansky új kötetében a veszteségeinkkel foglalkozik, mindezt a novella és az esszé ötvözetének számító műfajban teszi.

„A Mind enyész, és végső romjain / A szép világ borongva hamvad el; / És hol kezdve volt, ott vége lesz: / Sötét és semmi lesznek: én leszek, / Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.” A Csongor és Tünde e szellemi csúcspontján, az Éj monológjában, mint tudjuk, Vörösmarty klasszikus érvénnyel fejezte ki a múlandóság egyetemességét.

Természetesen, azért idéztük itt e híres részletet, mivel Judith Schalansky új művének középponti gondolatai ehhez igencsak hasonló létfilozófiai koordináta-rendszerben mozognak. Világában ugyanis „a bomlás és rombolás változatos jelenségei játsszák a főszerepet”, és „a semmi nem tart örökké” lakonikus és könyörtelen szentenciájának példázatai nyomán bontakozik ki a pusztulással szembeni védekezés, a tiltakozás dacos gesztusa: a memento fölmutatása.

Az igazán karakteres alkotók a művészi szándékaik jegyében rendszerint újrateremtik, átformálják a hagyományos poétikai kereteket. Ennek jegyében tehát Schalansky könyvének műfaja semmiképp sem szokványos: fejezetei leginkább a novella és az esszé ötvözetének tekinthetők, az ebben rejlő intellektualitás pedig éppen nem idegen a német irodalmi hagyománytól.

A két komponens aránya, dominanciája aztán esetenként más és más lehet. Mindegyik rész tipográfiailag is elkülönített, kurzivált bevezetése valamilyen pusztulás-pusztítás szikár tényeit közli. Az ezt követő elbeszélés vagy esszé a veszteség megélésének, feldolgozásának, a hozzá fűződő viszony személyessé tételének folyamatát eleveníti meg, esetleg pusztán apropója lesz valamilyen emléksornak.

A műfaji jelleg kettősségének megfelelően az adott fejezet hol történetté kerekedik, hol meditációformát ölt. Az örökre elsüllyedt csendes óceáni korallsziget például a valamiféle cselekménnyel is rendelkező elbeszélésben a tovatűnt éden, a békeutópiák jelképévé lényegül – a téma kibontása itt némiképp novellisztikus formát ölt. A Szapphó-életmű véletlenszerűen megmaradt töredékeinek számbavételekor viszont filológiai elemzést kapunk, melyben a szerző szükségképp utal a leszbikus szerelem hosszú-hosszú történelmi emancipációjának némely stációjára.

A könyv fejezetei játékos és látványos tér- és időbeli utazásra invitálják az olvasót: az ókori Rómától a 19. századi Csehországon át az 1970-es évek NDK-jáig vezetnek az elmélkedések és események. Ez a változatosság a stílusok, hangnemek, narratív technikák sokféleségével társul. E próteuszi hajlékonyság a mű varázsának lényegi forrása. A kötetet, épp itt kell ezt kiemelnünk, Nádori Lídia fordította.

A narrátor – lett légyen szó a manicheusokról vagy egy tájegység állat- és növényvilágáról – magabiztos tájékozottsággal kalauzol bennünket a legkülönfélébb kulturális dimenziókban, némely fejezetben a fauna bemutatásának gazdagságában mintha a „nagy Brehm” reinkarnálódna. Ugyanakkor finom iróniával övezi az írói mindentudás hagyományos attitűdjeit. Valamilyen történelmi példára hivatkozva a szerző megjegyzi: „ahogyan Jorge Louis Borges idézi egy helyütt Samuel Johnsont, de az eredetit nem sikerült újra megtalálnom”.

A kötetet – professzionális szakemberként – maga Schalansky tervezte, a szerzői intenciót tehát a szövegen túl a könyv – mint tárgy – is közvetíti. A tipográfia, a borító, a fejezeteket elválasztó, finoman mintázott fekete lapok sorozata egyaránt a veszteségek fölötti „gyászmunkát”, az emlékezés erkölcsi követelményét asszociálja. Különös „Gesamtkunstwerk” módjára. (Nem véletlen, hogy a magyar kiadás épp olyan küllemű, mint a német vagy az angol.)

A múlandóság ellenszere, ekként vigasza mégiscsak az alkotás. Már csak azért is, mert a pusztulás – ha ezúttal nem az Éj monológjának kozmikus régióiban gondolkodunk – szinte sosem teljes, valami többnyire megmarad még az elveszett életművekből is. Ezért lehet megalapozott a könyvben testet öltött eredendő szerzői szándék, vágy, „hogy biztosítsa valaminek a túlélését, hogy megjelenítse az elmúltat, felidézze az elfeledettet; hogy szóhoz juttassa, ami elnémult, és elgyászolja, ami elveszett.”