Nem szabad

A kormánymédiából tájékozódó, folyamatosan a Kossuth rádión függő, az állami tévé és a Hírtévé beszélgetős műsorainak összes beszélő fejét családtagként ismerő, tőlük bármikor friss mondásokat idézni képes közeli ismerősöm a közelmúltig nem tudta, kicsoda Mészáros Lőrinc. Pontosabban tudta, de amíg egy eszmecserénk során néhány mondattal képbe nem helyeztem, a parasztfelkelő Dózsa György, és nem Orbán Viktor hadtáposaként gondolt rá. Először nem is hittem el – hiszen mégiscsak ugyanabban az országban élünk –, ezért rákerestem Mészárosra a hirado.hu-n, a teljes „közmédia” közös hírportálján. És valóban, az évi 100 milliárdból működő „köztájékoztatás” olyan kontextus nélküli, éppen ezért értelmezhetetlen és érdektelen információkat közöl (de azokat is csak szórványosan) az első oligarcháról, hogy „a volt felcsúti polgármester Eszék díszpolgára lett”, meg hogy az aranyember nemrég elvált – de hogy mindez miért hír, mennyiben tartozik ránk és mennyibe kerül nekünk, azzal nem terhelik a közönséget.

A sajtószabadság XXI. századi értelmezésének létezik egy széles körben használt tudományos körülírása: eszerint olyan jogról van szó, amelynek alanya a sokszínű tájékoztatásra jogosult állampolgár, a tartalma pedig valami olyasmi, hogy a jogalanynak a tájékoztatás fő csatornáit használva különösebb erőfeszítés nélkül hozzá kell jutnia minden olyan információhoz, amelyek a hétköznapi és a politikai döntéseinek megalapozott meghozatalához szükségesek. Egy országban tehát akkor lehet sértetlen, jó egészségi állapotban lévő sajtószabadságról beszélni, ha a polgárral, amikor a rádiót vagy a tévét bekapcsolja, netán az újságot kinyitja, szembejönnek az imént említett kardinális információk. Nem neki kell összevadásznia azokat, hanem elhajolni sem tud előlük, ha úgy dönt, hogy tájékozódásra használná a médiát.

Magyarország ma nem ilyen ország. És nem kizárólag, sőt nem is elsősorban azért, mert az állami sajtó, a KESMA és csatolt részeik elzárják – lefedettség-alapon – a lakosság kétharmadát attól, hogy hogyan lett Mészáros Lőrinc, Orbán Viktor iskolatársa és szomszédja a NER 11 (de valójában csak a Simicska-szakítás utáni 6) éve alatt csetlő-botló kisvállalkozóból a világ leggyorsabban gazdagodó, dollármilliárdos vagyonőre úgy, hogy e vagyon forrását 99 százalékban közpénzes megbízások biztosították. A tájékoztatási szempontból hátrányos helyzetű kétharmad ugyanis arról sem tud, hogy nem az Orbán-kormány a legsikeresebb járvány- és válságkezelő Európában – sőt -; hogy a parlamenti Fidesz-frakció és a magyar nagybirtokos osztály igen nagy százalékban átfed egymással; hogy 13 milliárd forintot voltunk kénytelenek kifizetni a kormányfői vő, Tiborcz István az OLAF által is vizsgált, de a magyar ügyészség és rendőrség által bevédett csalárd közbeszerzései miatt; és hogy minden megyének megvan a saját fideszes hűbérura, akinek (végső soron persze a főkegyúrnak) a jóváhagyása nélkül az adott megyében egyetlen fillérnyi uniós vagy költségvetési pénzt sem lehet elkölteni.

A sajtószabadság sérelme nem csak azt jelenti, hogy nem hallgathatom a Klubrádiót a kocsiban, és nem vehetek reggelente Népszabadságot. Akinek az életéhez hozzátartozott, annak nyilván fáj – nekem is –, de a jogsérelem lényege abban van, hogy a kormányzati beavatkozások (lapbezárások, felvásárlások, egyirányú frekvencialeosztások stb.) nyomán az információs fősodorban a sok győzelmi jelentés között már alig-alig csordogálnak azok a hírek, amelyek alapján eldönthető, hogy mi folyik az országban.

Szívesen vitázom erről bárkivel, de ha van olyan, a közélet iránt intenzíven érdeklődő aktív médiafogyasztó ebben a hazában, akinek 2021-ben magyarázni kell, hogy a Mészáros-sztori nem egy 500 évvel ezelőtti, hanem egy jelenkori történet, akkor kimondhatjuk, hogy a vita a tények szintjén valójában már eldőlt. És minden alkalommal, amikor egy újabbat csavarnak a srófon, jusson eszünkbe: a szabad tájékoztatás ugyanolyan nélkülözhetetlen eleme (lenne) a szabad választásnak, mint az általános választójog és a titkos voksolás.