A mesterkurzusok többnyire nem arról szólnak, amire kitalálták őket, nevezetesen, hogy az ifjú muzsikusok művészi fejlődése előtt új dimenziókat nyissanak. Janka tapasztalatból tudja ezt, még növendék korából. Az ember viszonylag kész produkciókkal jelentkezik, a mester legföljebb már csak csiszolgat rajta és a nevét adja hozzá, amit viszont később be lehet írni az önéletrajzba. A cél az ismerkedés, a helyezkedés, a bulizás. Janka jószerével nem is emlékszik másra a kurzusokból, mint az ott kötött barátságokra, a flörtökre, a nagy berúgásokra, az éjszakai andalgásokra. Egész más a helyzet viszont, ha az ember tanárként vesz részt egy ilyen kurzuson. Itt már keményen dolgozni kell. Janka zongorakísérőként több mesterkurzuson is részt vett pályafutása során. A kurzusokat általában nyaranta rendezik, valamely nagy zenei hagyománnyal rendelkező kisvárosban. Előfordul, hogy a színvonal emelése érdekében neves külföldi professzort is meghívnak a honi tanárok mellé. Néha rivalizálás alakul ki közöttük, máskor együttműködnek. A külföldinek könnyű, ő a kurzus végeztével szépen hazamegy, míg ellenben mi itthon maradunk és rójuk tovább köreinket. Janka megszokta, hogy a vendégtanár, aki mellé beosztják, figyelmes hozzá, nem hagyja magára, partnerként tekint rá, értékeli a munkáját. Egyszer talán valamelyikük felajánl neki egy külföldi állást.
Janka állandóan a kitörési pontokat kereste. Mint minden nyáron, ez évben is ebben reménykedett. Az idős professzor, aki gyakori vendég Magyarországon, már korábban felfigyelt Jankára és meghívta asszisztensnek a kurzusára. Janka sokat remélt ettől a munkától. Ha bevágódik az öregnél, akár az álma is valóra válhat. Bár a repertoárral nagyjából tisztában volt, a biztonság kedvéért előre elkérte a résztvevőktől a műsorukat. Volt, aki azt írta: „Bármi!” Janka elhatározta, hogy megleckézteti az illetőt és az első alkalommal elé rakott egy nehéz darabot, na, most mutasd meg, hogy bármit eljátszol! A fickó fogát összeszorítva küzdött, de becsületére legyen mondva, nem adta föl. Janka hozzászokott a feszített munkatempóhoz, de amit az öreg professzor művelt, az túlment minden határon. Reggel nyolckor kezdett és este nyolckor úgy kellett kidobni az épületből. Janka persze végigzongorázta a napot, estére már nem érezte a kezét, ráadásul pluszfeladatokat kapott, a közelgő koncertre való tekintettel. A professzor nemigen törődött vele, szinte levegőnek nézte. Ellenben kitüntetett figyelemmel, szinte rajongással fordult egy ifjú hölgy felé, akinek szerepe tisztázatlan volt, ugyanis a kurzuson sem hallgatóként, sem kollégaként nem vett részt. Az öreg mester kizárólag vele töltötte minden szabadidejét. Kapcsolatuk, úgy tűnt, régebbi keletű, az ifjú hölgy a jelek szerint többször is megfordult a mester svájci otthonában. Viszonyuk meghitt volt, több mint baráti. Az öreg szerelmes rajongással csüggött a nő minden szaván, mozdulatán. Janka meg volt sértve. Hozzá volt szokva, hogy a vendégtanárok őt kényeztetik, és ha éppen flörtölni támad kedvük, azt vele teszik. Más kérdés, hogy ennek az öregúrnak az udvarlását eleve elutasította volna.
Jankát a diákokkal közös kollégiumban helyezték el. Aludni lehetetlen volt az éjszakai dajdajozás miatt. A nagyobbak piáltak, cigiztek, hangoskodtak, csapkodták az ajtókat, döngették az ágyakat, a kisebbek rohangáltak összevissza és éjszakába nyúlóan pingpongoztak, némely elvetemült pedig nyekergette a hegedűjét. Janka a harmadik nap után valósággal szédelgett a kialvatlanságtól, ezért úgy döntött, szóvá teszi a szervezőnél, hogy helyezzék át a szállodába, ahol például a professzor lakik. Az ő munkája talán kevesebbet érdemel? Abba már beletörődött, hogy a gázsija csak töredéke a profénak, de hogy még aludni se hagyják, az már mindennek a teteje! A szervező nagy kegyesen ráállt, hogy az utolsó éjszakára átköltözteti abba a panzióba, amelyben a professzort is elhelyezték.
Este, az új szállásra térve Janka szinte beájult az ágyba és azonnal elaludt. Az éj közepén arra riadt, hogy valaki beszél hozzá. Egy férfihang: „Erősebben! Még! Ne hagyd abba!” Janka megdermedt, szíve hevesen zakatolni kezdett. Remegő kézzel kitapogatta a kapcsolót és felkattintotta a villanyt. A szoba üres volt, de a hangok továbbra sem szűntek meg. Janka fülelni kezdett. A hangok a szomszéd szobából jöttek. Valószínűleg valami film megy a tv-ben, talán pornó vagy krimi, de az isten szerelmére, nem hangos ez egy kicsit? Éjjel fél kettő van! Már-már azon volt, hogy átkopog, amikor ráébredt, hogy a hangok nem a tv-ből jönnek, hanem „élő, egyenes adást” hall egy intim együttlétről. Bármilyen fáradt volt, irtózott attól, hogy egy légyottot megzavarjon. Csendben lapult tovább, bízva abban, hogy a hancúrozás után a párocska végre elcsendesedik és álomba merül.
Csalódnia kellett. A férfi elfúló hangon, meg-megújuló hevességgel instruálta partnerét, aki halk sikkantásokkal társult hozzá. Janka imádkozott magában, szinte drukkolt nekik, legyen már vége, az isten szerelmére, meddig lehet egy aktust elhúzni? A hangjáték egészen hajnalig tartott. Janka idegei pattanásig feszültek. Kutatta, honnan erednek a hangok. Vajon a csövek vezetik, vagy a falak túl vékonyak? Kinyitva a gardróbszekrényt, rájött, hogy a szobák valószínűleg tükörelrendezésűek, tehát az ő szekrényfala közös a szomszédéval. A szekrény rezonátorként működik, felerősítve a hangokat. Akár egy hegedű! Íme, a mesterkurzus újabb tanulsága.
Janka letámolygott a reggelihez. Csak egyetlen asztal volt megterítve. Az asztalnál már ott ült a professzor, rózsásan, derűsen. Gyümölcsöt majszolt a hatalmas, díszesen megrakott tálból és gyöngyöző, fehér pezsgőt ivott hozzá. Aha, szóval innen az energiája! – gondolta Janka. Nem sok szót váltottak. Hűvösen elbúcsúztak egymástól. Véget ért a kurzus, mindenki mehet haza. A külföldi meghívásnak alighanem lőttek.
Janka elmenőben még odahajolt a recepcióshoz, hogy megtudakolja, ugyan, kik voltak az éjjeli falszomszédjai, talán egy nászutaspár?
– Ó, dehogy! Önön és a professzoron kívül nem lakik senki a panzióban.
