A tévéből napjainkra kivesztek az olyan oktató jellegű és a közösségi identitást erősítő műsorok, mint a Tévétorna, a Vers mindenkinek, az Álljunk meg egy szóra! vagy a Jogi esetek. De mi lehet az oka, hogy manapság keresve se találunk ilyen adásokat? Elképzelhető, hogy az idő eljárt felettük, és a nézők többsége nem is igényli őket? És vajon milyen fordulópontok játszódtak le a magyar televíziózás történetében, hogy végül eljutottunk a mostani, médiazajtól hangos állapothoz?
Kulturális tőke helyett szórakozás
– Noha a Kádár-rendszerben a közszolgálati televíziónak monopolhelyzete volt, és széles tömeget tudott megszólítani, a műsorszerkesztők fontosnak tartották, hogy a tudományt és a művészetet is eljuttassák a nézőkhöz – véli Antalóczy Tímea szociológus, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem docense. A korszakban az embereknek másrészt igényük volt arra, hogy tájékozódjanak és kulturális tőkéhez jussanak, hiszen a Kádár-korban, főleg a vidéki városokban és falvakban, sokaknak a mozin kívül nem volt más lehetőségük a művelődésre.
A kilencvenes években a kereskedelmi csatornák viszont már arra törekedtek, hogy minél magasabb nézőszámot produkáljanak, amivel párhuzamosan a befogadói attitűd is megváltozott, hiszen a nézők rákaptak arra, hogy minél meghökkentőbb és váratlanabb tartalmakat lássanak a képernyőn. – Az emberek többsége szeret kukkolni és borzalmakat látni. Ilyen az emberi természet – mondja Antalóczy, hozzátéve, hogy noha a közönség igényli a véres sorozatokat és akciófilmeket, mindezek mellett kulturális tartalmakat is szeretne látni. – Az emberek vágyják a minőséget, vagyis nem csak azt akarják fogyasztani, amit éppen feltálalnak nekik – így Antalóczy.
A tévé „szentsége” eltűnik
– A médiának és azon belül a televíziónak a kilencvenes évek változásai között minden korábbinál meghatározóbb szerepe lett – állítja Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor szociológus, akik a témához kapcsolódó kutatásaikról részletesen írnak a Láthatatlan világok az ezredfordulón – és utána című könyvükben. A házaspár kiemeli, hogy a tévének óriási a felelőssége, hiszen magatartásmintákat közvetít, mellyel nagyban befolyásolja a mindennapi életet és kultúrát is.
A kilencvenes években nemcsak a tévéadások jellege változik meg, de a nézőnek magához a tévékészülékhez való viszonya is. Ez leginkább abban érhető tetten, hogy míg korábban a tévé helye a lakásoknak a kiemelt részeiben kapott helyet – például a nappaliban vagy a tisztaszobában, olykor hímzett terítővel díszítve –, addig a ’90-es években egyre több készülék került a lakásba, így azok korábbi „egyedül álló volta” csökkent, metaforikusan fogalmazva: elvesztették „szent” jellegüket.
Mindezzel párhuzamosan a televíziónézési szokások is változtak. Míg a kilencvenes évek első felében ugyanis még külön szertartásnak számított megnézni a Dallas, a Twin Peaks vagy a gyermekeknek szánt Kacsamesék legújabb epizódját, addig az évtized közepére a tévé amolyan háttérzaj lett, melyet mosogatás, vasalás vagy vacsora közben lehetett nézni és hallgatni. A tévécsatornák közben megsokasodtak, így a nézők is egyre gyakrabban kapcsolgatták a távirányítót, minek következtében nem az egész műsorokra, hanem a töredékekre figyeltek.
A Kapitány házaspár szerint az évtizedben szintén meghatározó volt, hogy a műsorvezetők stílusa a korábbi tekintélyt parancsoló helyett egyre oldottabbá vált, így ha bakiztak is, az már nem számított akkora hibának, sőt ez egyes bemondóknak szinte védjegyévé vált. A bakik mellett azonban a nyelvhelyességi hibák is elszaporodtak, így a médianyelv színvonala a mélybe zuhant.
A tévé eközben megfiatalodott, a műsorvezetők terén legalábbis generációváltás játszódott le: a megszokott arcok helyett számos újabb tűnt fel, akikről a néző viszont nem tudhatta, hogy közülük kik válnak a képernyő maradandó alakjaivá. A 2000-es években az utóbbi trend még természetesebbé vált, a bemondók, showmanok még gyakrabban cserélődtek, így az „arcváltás”, a műsorok állandó megújulása mintegy meghatározó normává vált.
Pörgő képek, nyugtalan nézők
– A gyorsulás általában volt jellemző a tévéműsorokra – mondja Kapitány Ágnes. A kilencvenes években a fiatalos jelleggel összefüggött a kommunikáció minden elemének a felgyorsulása, beleértve a képek és a zene ritmusát – kivált a műsorelőzetesekben –, a reklámok szövegének és képi megoldásainak intenzitását és terjedelmük rövidülését, a klipműfaj behatolását a televíziós műfajokba és játékfilmekbe, miközben a beszélgetős műsorokban egyre gyorsult a kérdések és válaszok tempója, és az időtartamuk is rövidült.
Mindez negatív hatással volt a néző befogadására: ahogy nőtt a kommunikáció sebessége, úgy rövidült a figyelem terjedelme. A tévétársaságok persze ráerősítettek erre, mondván, a nézők figyelme korlátozott, így a műsorokat a lehető legkisebb egységekre építették, ami ördögi körnek bizonyult: az új műsorok még türelmetlenebbekké tették a nézőket. Ez pedig nemcsak a tévézési szokásokra nyomta rá a bélyegét, de a hétköznapi kommunikációra is, így rövidültek a beszélgetések és kevesebb lett az egymásra szánt figyelem.
Óriási változás továbbá, hogy a kilencvenes években megnő a műsorokban és a játékfilmekben is a zaj szerepe, mely váratlanságával kizökkenti a nézőt a komfortzónájából. – A korra a hangingerek felerősödése mellett a csend eltűnése is jellemző – mondja Kapitány Gábor, kiemelve, hogy a hír- és beszélgetőműsorokba is beköltöznek a különféle hangok és zörejek. Fábry Sándor 1998-ban induló Esti Showderében például az amerikai talkshow-khoz hasonlóan egy zenekar „húzta alá” a mondandót.
A műsorokra pedig általában jellemző a frissesség: a műsorvezetők olykor színes ruhákban és nagy gesztusokkal jelennek meg – a Friderikusz Show ebben úttörő volt ’92-től –, a beszélgetőműsorok szókimondóvá és tabudöntögetővé válnak, miközben egyre fontosabb lesz az élő közvetítés, legyen szó közúti balesetről, rendőri akcióról vagy Diana hercegnő esküvőjéről.
A változások a korábbi edukatív jellegű műsorokra, de még a kvízekre és vetélkedőkre is rányomják a bélyegüket. Utóbbiak esetében egyre kevésbé lesz fontos a műveltség és az összefüggések felismerése. Egyes tévés vetélkedőkben így már a gyorsaság (Mindent vagy semmit) és a szerencse (Szerencsekerék) lesz a fő kompetencia, miközben a lexikális tudásnak a jelentősége kopik, a klasszikus műveltséget leváltják a popkulturális ismeretek – de legalábbis a két kategóriát egyenrangúként kezeli a média.
A csatornák végül ráéreznek arra, hogy érdemes a többféle nézői igényt kielégíteni, így a kínálatban megjelennek a rétegműsorok, melyek az egyes befogadói orientációkhoz igazodtak. Mindez pedig átvezet minket az ezredforduló utáni fő tendenciához, amikor a tematikus csatornák megjelenésével a nézők a nap bármely órájában a saját érdeklődési területüknek – gasztronómiának, az utazásnak, a sportnak, az ismeretterjesztésnek, a realitynek és a különböző zenei műfajoknak – megfelelő műsorokat követhettek. Utóbbi azonban hozzájárult ahhoz, hogy a korábban a tévé által nyújtott közösségi élmény végleg eltűnjön, és hogy tovább szélesedjen/mélyüljön az egyes műveltségi rétegek közötti szakadék.
Oktatás – más platformokon
– A jelen problémát részben megoldaná, ha létezne egy olyan csatorna, amelyen lennének oktatási műsorok, és ahol a filmeket reklám nélkül vetítenék – mondja Antalóczy, hangsúlyozva, hogy kívánsága teljesülésére igen kevés az esély. A szociológus azonban úgy látja, hogy az edukáció nem veszik el, hanem más platformokon él tovább. Ilyen például a streaming vagy tematikus csatornák sora, melyek egy-egy téma köré gyűjtik műsoraikat, úgymint a National Geographic vagy a History Channel. – A tematikus csatornáknak ráadásul óriási nézettsége van, viszont nem érhetőek el mindenki számára – mondja Antalóczy.
A szociológus szerint mindezek ellenére az emberek közül sokan szomjazzák a kultúrát, és erre a vágyra a járványhelyzet ráerősített – ezt mutatja, hogy a Facebookon már tavaly márciusban elkezdték az emberek megosztani azokat a tartalmakat, amelyeket éppen fogyasztottak, legyen szó filmről, regényről, opera-előadásról. A karantén másrészt sokakat motivált arra, hogy számukra korábban ismeretlen tartalmakkal ismerkedjenek, és ezáltal tágítsák a kulturális horizontjukat.
– Napjainkra a kultúrafogyasztás demokratizálódott – mondja Antalóczy, hozzátéve, hogy a szélessávú internet azonban nem mindenki számára érhető el, vagyis noha elméletben bárki hozzájuthat a kultúrához, a valóságban erre még várni kell. További probléma, hogy az internetes kultúrafogyasztás más attitűdöt igényel, hiszen a felhasználónak kell eldönteni, hogy a világhálón merre, milyen irányba indul el. – A megfelelő irányok megtalálására azonban rá lehetne vezetni az embereket, amiben hatalmas szerepe lenne egy edukatív tartalmat is közvetítő közszolgálati vagy kereskedelmi televíziónak – mondja a szakember, aki oktatási célra példának hozza fel a történelmi tárgyú sorozatokat, amelyek napjainkban a legnézettebb műsorok közé tartoznak.
– Mindez jól bizonyítja, hogy a nézők széles tömegének, társadalmi és műveltségi szinttől függetlenül igénye van az oktató jellegű történetekre – véli a szociológus, megemlítve a II. Erzsébet királyné uralkodását bemutató A korona című sorozatot, vagy a Nagy Katalin orosz cárnő életét feldolgozó szériát (Nagy Katalin – A kezdetek). – Az ifjú pápa egyik epizódja például majdnem kizárólag az egyházfő ruházatáról szól, melyből a néző megtanulhatja, hogy mit szimbolizálnak az egyes színek – mondja Antalóczy, aki a Moholy-Nagy Egyetemen tartott szociológiaóráin maga is előszeretettel beszél egy-egy sorozat apropóján társadalmi, vallási és politikai jelenségekről. Van tehát igény a művelődésre, csak meg kell találni a kreatív platformokat.
