Hárem a sivatagban

Ez most egy „filmkarantén”. A szovjet/orosz polgárháború végén vagyunk, valahol a Kaszpi-tenger kazak-türkmén szegélyén. Egy vöröskatona ballag hazafelé a sivatagban és szerelméről, Katyerina Matvejevnáról álmodozik. Egyszer csak egy földbe ásott emberre bukkan, akinek csak a feje lóg ki a homokból. Szuhov, a vöröskatona, akinek egyetlen csomagja egy hatalmas tömlő víz, amelyet a vállán átdobva visel, előbb megitatja, majd kiássa Szaidot, akinek apját megölték, családját pedig elrabolták a baszmacsok, a közép-ázsiai muszlim felkelők.

Együtt folytatják útjukat a sivatagban, de rögtön összefutnak egy kisebb csapat vöröskatonával, akik kilenc tetőtől-talpig lefátyolozott nőt kísérnek, Abdullah feleségeit. Szuhov hiába ellenkezik, a vörösök rábízzák a háremet, hogy biztonságos helyre vigye őket, segítőül megkapja még Petruhát, a tizenéves kiskatonát. A vörösök a felkelő Abdullah üldözésére indulnak, Szaid pedig lelép, mondván, Abdullah eljön a feleségeiért, és megöli őket. Szuhov felsorakoztatja a nőket, névsorolvasást tart, közli, hogy felszabadította őket a kizsákmányolás alól, és Petruha kíséretében elindulnak a sivatagban.

Mindez csupán az első öt perce annak a szovjet filmnek, easternnek, amelyet a lányomnak köszönhetően láttam a múlt héten. Egy online filmklub keretében ebben a félévben szovjet/orosz filmeket néznek, pontosabban mindenki megnézi maga a filmet, majd egy kitűzött időpontban online beszélgetnek róla. Kis családommal együtt mi is megnézzük a kiválasztott filmeket; így újra láthattam az elmúlt hónapokban Tarkovszkij Solarisát (1972) (most is nagyon élveztem), és megnézhettem Vlagyimir Menysov Oscar-díjas Moszkva nem hisz a könnyeknek (1979) című filmjét (jól szórakoztam).

De az igazán nagy élményt Szuhov története, A sivatag fehér napja (Белое солнце пустыни) című 1970-es film jelentette, amelyet Vlagyimir Motil (1927-2010) rendezett, s amelyet nálunk Hárem a sivatagban címmel vetítettek. Korábban nem is hallottam róla, meglepett, amikor utánanéztem, hogy az egyik legnépszerűbb, kultikus szovjet filmről van szó: Brezsnyev ugyanúgy imádta, mint Jelcin és Putyin, egyes mondatai oroszul szállóigévé váltak, a főhős Szuhovnak és több karakternek szobrot állítottak szerte orosz földön, a Bajkonurból induló (nem csak orosz) űrhajósoknak pedig kötelezően meg kell nézniük fellövés előtt (a film egy kópiája állítólag megtalálható a Nemzetközi Űrállomáson is).

Miután megérkeznek a Kaszpi-tenger partján álló oázisba, a nők közlik Szuhovval, őt tekintik új férjüknek. Ő továbbmenne, de megjön csapatával Abdullah, így kénytelen harcba szállni velük Petruha, az újra felbukkanó Szaid és az egykori cári vámtiszt – aki kenyér híján görögdinnyével eszi a kaviárt – segítségével. Kigyullad egy hatalmas olajtartály, felrobban Abdullahék hajója, Petruha, a vámos és az egyik feleség meghal, Szuhov pedig hazaindul a Volga partjára Katyerinájához. Közben felcsendül Bulat Okudzsva dala: „kilenc gramm a szívbe”. Clint Eastwood is megirigyelné: a YouTube-on kötelező.