A mókus és a gólya esete

Míg a felnőtt elemez és értelmez, a gyerek önfeledten a játékra, a szülővel való kapcsolódásra koncentrál, vélik a szakértők generációról generációra hagyományozódó versikéink kapcsán.

„Csiga-biga gyere ki, ég a házad ideki…” „Katalinka, szállj el, jönnek a törökök, sós kútba tesznek…” Sokunknak lehetnek ismerősek ezek a sorok, amelyek tartalma mind gyakrabban vita tárgyát képezi. Ártunk-e azzal, ha a sokat ismételt szövegekben látszólag kegyetlenségek jelennek meg, vagy amit gyermekként hangosan skandáltunk, a felnőtt szemszögéből válik csak megkérdőjelezhetővé?

– Történetekkel, mesékkel átszőtt világba születünk bele, amelyek lassan bennünket is behálóznak. A történetmesélés egyik legalapvetőbb oka, hogy értelmet találjunk mindabban, amin keresztülmegyünk. Amikor egy történetet hallunk, naiv pszichológusként viselkedünk, szubjektív elképzeléseinket vetítjük rá, a jelentést így ki-ki saját maga konstruálja. Történeteink alapstruktúrájukban azt a rendszert közvetítik, ahogy a világhoz viszonyulunk. Ezért van nagy szerepe, hogy szülőként, pedagógusként mit és hogyan mesélünk gyermekeinknek – kezdte lapunknak Kádár Annamária pszichológus. Kiemelte, bármennyire is meghatározó a történetek szerepe, a gyermekkorban megismert szövegeknél mégsem a tartalom az elsődleges. – A felnőtt másképp értelmezi egy dal, mondóka szövegét, mint a gyerek. Egy gyermekjátékdalban valamilyen tevékenység kapcsolódik az énekléshez. Annyi mindenre kell figyelnie a gyereknek: az éneklésre, az azt kísérő mozgások egymásutániságára, az óvónő instrukcióira, hogy a szöveg tartalmán már nem gondolkodik. Nem sokkal több a funkciójuk ezeknek, mint a kisgyermekkor halandzsamondókáinak, amelyek többnyire értelmetlenek, de a gyermeket megnyugtatják, szórakoztatják, segítik a beszédhangok és a beszédritmus észlelését.

Holott egyik legkedveltebb mondókánk, a Mókuska, mókuska esetében is időről időre felmerül, rossz példát mutat-e, hogy a doktor bácsi ne gyógyítsa meg az állat lábát, mert huncut és újra fára megy. Kádár Annamária a felvetésre így válaszolt: – Meglepő, hogy mi ezt Erdélyben így tanultuk: „Mókuska, mókuska, felmászott a fára, leesett, leesett, kitörött a lába. Doktor bácsi gyorsan jöjjenek, mókuskának lábat tegyenek.” Én valóban meglepődtem felnőttként, hogy miért más a szöveg és szegény mókusnak miért nem segítenek. Egy gyerek azonban nem fog ezen gondolkodni, egyszerűen elmondja, skandálja, ismeri ezeket – emelte ki. Amikor arról kérdeztük, milyen érzéseket válthat ki az Egyszer volt egy kemence kezdetű vers, amelyben a rosszalkodó fiú mamája „jól elverte kis Bencét”, a pszichológus a mondókához kapcsolódó összetett mozgásorra hívta fel a figyelmet, amelyről nem a félelem, vagy a szorongás, hanem a nevetés juthat eszünkbe.

És hogy a kirekesztésre mutat-e példát a Gólya, gólya, gilice, amely szerint a „török gyerek elvágta, magyar gyerek gyógyítja” a gólya lábát? Kádár Annamária szerint az ehhez kapcsolódó játék szintén olyan összetett, hogy a koncentráció kimerül a szavak visszamondásában; a gyerek legfeljebb annyit jegyez meg, hogy köszönteni kell az első gólyákat és ha megsebesülnek, segíteni nekik. – Az óvodáskorú gyerek világképe még eléggé egocentrikus: nem önző, csupán énközpontú, éntudata fejletlen, még nem tudja elválasztani az „én”-t a „mások”-tól. Így sokszor azzal sincs tisztában, hogy ő is magyar, és azt sem tudja, kik a törökök. Iskolaérett kor elérése előtt nem valószínű, hogy teljesen tudatosodik benne etnikai hovatartozása, más népek tagjainak etnikai hovatartozásáról nem is beszélve.

Hasonlóan vélekedik a témáról Wittmann Ildikó, a Magyar Gyermekirodalmi Intézet alapító tagja is, aki szerint a kérdésfelvetés már önmagában kortünet, hiszen ezek a szövegek nagyon rég keletkeztek, és nemzedékről nemzedékre, szájról szájra, nagymamáról unokára maradnak ránk. – Nem arról van szó, hogy a mama rosszra neveli a gyereket. Ezek a dalocskák, mondókák intim helyzetekben, jellemzően kisgyerekkel, játékosan, kedvesen hangoznak el. Nincs megvizsgálva a kontextusuk, csak együttlét van, egymásra nézés, dallam, érintés. A felnőtt nem tudatosan, inkább intuitíve tanítja a gyereknek, ahogyan ő is tanulta: egy évszázados vagy évezredes hagyományba épülnek bele – részletezte. A szakértő megjegyezte, jellemző, hogy a tudatos szülővé válás keretében kevésbé intuitívan, mint tudatosan „jól akarjuk nevelni” a gyereket. – Ez erősíti ezt az elemző, reflexív gondolkodást, amely a mondókák denotatív jelentésére irányul, s ami miatt azt mondja a szülő, ő ilyen borzalmakra nem tanítja a gyereket. Miközben fontos lenne, hogy tisztában legyen azzal, nem ettől lesz rossz vagy agresszív a gyerek.

– Hogy a gyerekek mit kezdenek azzal, amit megtanítanak nekik, az nyilvánvalóan függ attól, hogy mit kapnak a felnőttektől. Kevés gyerek áll neki értelmezni ezeket a szövegeket, vagy talán az értelmezői nézőpontjuk (ki nem mondva ugyan) az lehet, hogy „bizonyára van a valóságnak olyan szelete, amire igaz ez a mondóka”. Egy kisgyermek nem ítél. A „jó” és a „rossz” tanult dolgok, nem pedig egyetemes igazságok – emelte ki Wittmann Ildikó. Ugyanakkor hozzátette, a szülők oktalan félelmei miatt gyakran az ellenkezője következik be a folyamatoknak, ami sokkal károsabb hatású lehet: a kilúgozott, problémamentes, negédes versikék, dalocskák éltetése, amelyeknél már ismert a szerző. – Ezek azt hitetik el, hogy a szövegnek csak elsődleges jelentése van, és ha az rendben van – nincs benne megvágás, meghalás, nonszensz zagyvaság –, akkor az jó. Pedig minden szöveg nagyon sokféleképpen értelmezhető, és egy jó irodalmi alkotás sem született még, ami csak önmagát képes felmutatni, és nem nyit ablakot a világra, vagy a tágabb értelmezési lehetőségek mélységeire.