Előfizetés

Forgács Iván: Ahol naponta szól a szakértelem

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.04.03. 17:05

Fotó: sport1tv.hu
Kutakodhatunk, bejárhatjuk az összes csatornát, nézhetünk jobbra-balra, de a táj elég egyhangú. A hazai televíziózás, pontosabban a műsorgyártás alapvetően társalgásra épül: közéleti, ismeretterjesztő és portré beszélgetésekre. Egy igényesebb sorozat vagy bármilyen tévéfilm már ünnepi eseménynek számít, akárcsak a vetélkedők. Riportműsorokból, magazinokból sem állunk túl jól. Így aztán ha nincs a kezünkben majd a szánkban csipsz, pattogatott kukorica, keksz, parány, üdítő, sör, konyak, hamar beletompulunk a sok szövegelésbe. Az ismeretterjesztésre nehéz ráhangolódni, mikor népszerű művészeket faggatnak pályájukról, kezdjük egyformának látni őket. A közéleti duma pedig kiábrándít a közéletből: a politikusok ítélkeznek, a szakértők, publicisták találgatnak, ebben mi sem vagyunk olyan rosszak, be is kiabálunk nekik pár vélt igazságot. Nincs semmiről pontos információ, amit tárgyszerűen elénk tudnak rakni, pár szabadon értelmezhető adat vagy valakinek a kétmondatos kijelentése valamiről. És mivel se idő, se energia naponta minden témához alaposan felkészült szakvélekedőket keresni, kialakul minden csatornánál egy kávéházi törzsgárda. Ott tartunk, hogy az aktuális eseményeket legátfogóbban követő, legélvezetesebb, legjobban felvillanyozó tévéműsor a sportközvetítés. Akkor is, ha kevésbé népszerű sportágakról van szó. Mindegyiket jobb nézni, mint egy átlagos hírháttér szájtépést. A többség számára persze az igazi öröm, hogy elindult a nemzetközi labdarúgószezon. Irány az M4, a Digi- és a Sport-csatornák! Itt olyan szeánszokba csöppenünk, amelyek teljességében tárnak fel valamit, és egyenrangú társként kezelnek. Az egész a terítéssel, a felvezető műsorral kezdődik. Olykor talán túl sokáig csigázzák az amúgy is meglévő érdeklődést, de istenem, még mindig jobb erre fecsérelni az időt, mint semmitmondó politikai kommentárokra. Információban pedig nincs hiány, szinte mindent megtudhatunk a csapatokról a stúdióban ülő műsorvezetőtől és vendégeitől. Majd jöhet egy kis jóslás, az esélyek latolgatása. Ez a legviccesebb rész, efféle állításokkal: „Nagyon sokat számít majd, ki szerzi az első gólt.” „Ha ki tudják védekezni az első fél órát, és találnak egy gólt, lehet esélyük.” „Sztárjátékosai nélkül nem lesz olyan veszélyes a csapat, de így is nyerhet, ha eredményesen támad.” De ha átkapcsolunk egy közéleti műsorra, mélyebb tippeket hallunk? „Most minden attól függ, hogyan reagál majd erre a kijelentésre az EU.” Na jó, kapcsoljunk vissza! Kezdődik a meccs, maga az esemény, amelyet tucatnyi beállításból, akciók, reakciók ismétlésével, kiemelésével, lassításával követhetünk. Figyelhetjük külső szemmel, átélhetjük személyesen, kedvünkre vetítve-modellálva bele élethelyzetünket, értékrendünket, politikai elkötelezettségünket. Itt nincsenek titkok. És így a félidős, majd az összecsapás utáni levezető értékeléseknél pontosan tudni, miről van szó. A vendégek nem beszélhetnek a levegőbe, mert nem kell a levegőbe beszélniük. Ráadásul általában tartalmat tarkító a kommentáló csapat összetétele: műsorvezető-néző, megfigyelő-szakértő és szakember. Érzelmek, benyomások, elemző megállapítások. Magyar részvételnél az M4 azonnal tud gyors-interjúkat is produkálni. Teljes beavatottság, az eredmény sokszor fájdalmas, de az élmény mindig igaz. Különleges értéket hordoznak ezekben a közvetítésekben a szakemberek, döntően egykori labdarúgók megszólalásai. Az ő gyakorlati, sportolói tapasztalatuk nagyon sok érdekes részletre tud rávilágítani. Arról, amihez értenek, ugyanolyan mélyen, szabatosan tudnak beszélni, mint Matula bácsi a berekről, művészek, tudósok a saját területükről. Nyilasi Tibor elemzését egy helyzetről ugyanolyan lebilincselő hallgatni, mint egy rendező észrevételeit egy filmjelenetről. Személyes kedvencem Várhidi Péter. Ő tanári módon tud beavatni a foci rejtelmeibe, bárkit meggyőzve arról, hogy a játék messze nem csak labdakergetés, tele van átgondolt elemmel, összetett stratégiai elképzelésekre épül. Mindezt ritka jó hangütéssel, visszafogottan, a helyén kezelve, a sport könnyed, felszabadító, közösségteremtő örömét sugározva. Az utóbbi év a közéleti műsorokban is hozott áttörést. Ez azonban sajnálatos módon a járványhelyzetnek köszönhető. Olyan veszedelemmel szembesült az emberiség, amellyel szemben csak úgy léphetünk fel eredményesen, ha mindenki minél többet tud róla. Ebben pedig csak szakemberek képesek segíteni a médiát. Szomorú, hogy járványügyi dolgozók, szakértők lepik el a képernyőt, ugyanakkor csak üdvözölni lehet azt felelős szemléletet, segítő tárgyszerűséget képviselő tónust, amelyet behoznak a műsorokba. Elénk tárják a helyzetet összes nehézségével, talányával együtt, megalapozottan érvelve megoldási lehetőségek mellett, ami nyugalomra, együttműködésre ösztönöz. Akadnak mindentudó, bármilyen témában használható publicista celebek, akiknek nem tetszik a virológus szakértelem napi megnyilvánulása, és képviselőit tartják „celebnek”. De kikre bízzuk a járványügy vagy bármely más szakterület alakítását? A politikusokra?

Ha nem a történelem, talán az irodalom

Miklós Gábor
Publikálás dátuma
2021.04.03. 16:45

Fotó:
Amióta elolvastam az első regényét, tudom, hogy Guzel Jahina nagy író. Nem kell ehhez tudományos fokozat, a "Zulejka kinyitja a szemét" olyan könyv, amely berobbant az orosz irodalomba, sőt a világirodalomba. Fogalmam sincs róla, hányan olvasták Iván Ildikó kiváló magyar fordítását, nem tudom azt sem, van-e manapság olyan olvasói közélet, amely valaha létezett ebben az országban. Én – ha nem is önállóan - de felfedeztem magamnak. Elmerültem Zulejka, a tatár parasztasszony rettenetes történetében. Ablak ez a regény a szovjet időkre. A hősnő az elszigetelt, kisebbségi életből, a falusi iszlám-tatár kultúrából szinte véletlenül keveredik bele a kuláktalanításnak nevezett terrorhullámba. Más véletlen emberekkel együtt kerül az orosz Távol-Keletre, lesz száműzött – együtt a telep parancsnokával, az orosz belügyi katonával, aki a deportálás előtt lelőtte a férjét. A történetben keveredik a terror áldozatainak és a terror végrehajtóinak sorsa, Zulejka a száműzetésben ismeri meg a szerelmet, az anyaságot, a barátságot, itt ébred rá saját erejére, tehetségére. Ez egy nevelődésregény, amelyben az elnyomás áldozatai magasabbra nőnek saját eredeti lehetőségeiknél, a szenvedések, az eredeti közegből való kiszakítottság emeli fel őket az elképzelhetetlenül mostoha körülmények és a nélkülözés közepette. Az írónő deportált nagyanyja történetét akarta megírni eredetileg. Rengeteg dokumentumot, irodalmat dolgozott fel, s a családinak indult meséből nagy társadalomtörténet lett. Azt hiszem, segít megérteni azt is, miért van, hogy sok-sok évtizeddel a történtek után az áldozatok utódjai sokszor nem az üldözöttekkel, hanem az üldözőkkel azonosulnak, átveszik a győztesek értelmezését és azt élik meg igazságként. Ezzel szembesült Jahina is, amikor a regényéből tévé-sorozat készült. Az írónő váratlanul támadások központjába került, azzal vádolták, hogy beszennyezi a hősi múltat, a kizsákmányolók (kulákok) oldalára áll. Megtámadták a tatár vallási-nemzeti fanatikusok is. A regényben ugyanis megjelenik a kollektivizálás előtti tatár vidék a maga archaikus szokásaival, hit és babonák szabályozta családi életével, a nők alávetett szerepével. Ezt ma sokan nem viselik el. A második regény – magyarul A Volga gyermekei – elég gyorsan követte az elsőt, s megjelent a magyar könyvpiacon. Ez is „kisebbségi” történet, a volgai németekről szól. Ez a regény mintha kisebb feltűnést keltett volna az orosz olvasók között, nem kapott annyi elismerést, mint az előző regény, kevesebbet is támadták. Talán azért, mert az orosz világ számára ma már nehezen felfogható, hogy élt a Volga mentén egy milliós közösség, másfajta kultúrával, értékekkel, vallással, a XVIII. századból eredő német nyelvjárásokat használva. A sztálinizmus a volgai németeket ugyanúgy „felszámolta”, mint megelőzően a kulákokat. Őket, ahogy tucatnyi más gyanúsnak minősített népcsoportot, száműzték eredeti otthonukból. Ez is hömpölygő sztori, a Volga, Európa legnagyobb folyója legalább akkora szerepet kap benne, mint a főszereplő Jakob Bach a Volga parti község, Gnadental néptanítója. Ebben a könyvében egy olyan ember közvetíti a háborús borzalmakat, az éhezést, a terrort, az erőszakot, aki a maga fantasztikus irodalmi világában él, a valóságot meseként éli újra, s mesékké is formálja. Ehhez képest a történet hőseinek valódi tragédiái és esetleges túlélése csak adalék, amely zavarba hozza az olvasót: egy rémmesében vagy egy durván valós dokumentumtörténetben tévelygünk-e? Idén márciusban megjelent oroszul Jahina harmadik regénye, a Szamarkandi szerelvény. Ez is a szovjet korszakról szól, annak az első évtizedéről, amikor iszonyú éhínség tizedelte az embereket Oroszországban. Nem ez volt az első tömeges éhezés orosz földön, s nem is az utolsó. A húszas évek volgai éhezése azonban erősen belevette magát a történelembe – szinte ez volt a szörnyű csúcspontja az amúgy is rettenetes és nélkülözésektől sújtott háborús és polgárháborús éveknek. A regény arról szól, hogy a szovjet állami szervek elhatározzák, kimentenek egy csapat kóbor, nélkülöző gyereket az éhínségtől szenvedő körzetből és Közép-Ázsiába, Szamarkandba viszik őket – túlélni. Az orosz-szovjet hőskor kedvelt toposza volt a polgárháborúban családjukat elveszített, kóborló gyerekcsoportok megmentése, a gyerekotthonok, gyerekvárosok létrehozása. (Egy ilyen otthont vezetett Anton Makarenko, akiről a mai Magyarországon csak annyit illik tudni, hogy lekevert „egy makarenkói pofont”. Pedig olyan nevelési elveket és gyakorlatot alakított ki, amely a bűnözésbe keveredett gyerekbanditákból hozott létre önigazgató közösséget. Egyik megújítója volt a pedagógiának a XX. században, azzal együtt, hogy milyen ideológiai meggyőződés vezette, s miként használták fel később az államszocialista rendszerek.) Jahina könyvében néhány felnőtt – egy katona, egy funkcionáriusnő és más kísérők - egy vonatnyi gyereket visz a kenyérben dúskáló Közép-Ázsiába. Az interneten elérhető egy-két fejezet oroszul ízelítőnek – elolvastam. Megrázó könyvnek ígérkezik. Jahina nem ússza meg a botrányokat. Alig, hogy egy televíziós interjúban beszélt még meg sem jelent könyvéről, egy szamarai helytörténész megvádolta azzal, hogy az írónő meglopta őt, a könyv az ő blogjában megjelent dokumentumokból áll. Mert ő is írt a száz évvel ezelőtti éhínségről, s a Szamarából üzbég földre irányított gyerekeket szállító vonatról. Jahina erre terjedelmes cikkben védte meg magát. Lelkiismeretes kutató vagyok – állítja, s a könyv egyes fordulataihoz hozzáköti azokat az eredeti dokumentumokat, amelyeket a kazanyi állami levéltárban bányászott elő. Kazany, Szamara nagyon hasonló tragédiákat éltek át ezekben az években és a hatóságok azonos módon, többnyire szigorú központi utasításokat követve működtek. A helytörténész dokumentumokat közölt, Jahina regényt írt az orosz múlt egy mára alig bolygatott történetét felhasználva. Még egy érdekes reakcióval találkoztam. Egy Oroszországban olvasott, ám külföldön szerkesztett népszerű nyelvű orosz híroldalon egy recenzens azzal vádolta meg az írónőt, hogy „cukrozott” képet fest a száz évvel ezelőtti borzalmakról, a bolsevik világról. Előnyben van velem szemben, olvasta a teljes könyvet, nem vitatkozhatok vele. Egyébként is nyilván igaza van a maga olvasói szempontjából. Nincs bizonytalanabb dolog, mint a múlt. Oroszország feltehetően igényli a maga múltjának az irodalmi újraélését, ha már a történelmi tisztázás annyi akadályokba ütközik. A legfontosabb levéltárak továbbra is/újból titkosok. Az a feltáró munka, amely korábban megkezdődött, mintha teljesen leállt volna, legalábbis én nem tudok az elmúlt száz évet újra elbeszélő nagy történelmi művekről ma, orosz kutatóktól. Miközben rengeteg érdekes részkutatás jelenik meg, egyes korszakok feldolgozása, a szovjet vezetők, köztük Sztálin portréi, ágazati történetek. Lehet, hogy egy ilyen nagy történeti summázó elbeszélés megírásához nagyobb kulturális és földrajzi távolság kell. Angol nyelvű összefoglalókból nincs hiány, s ezek megjelennek oroszul is. Abban reménykedem, hogy ez a fiatal oroszul alkotó tatár írónő – és nyomában mások – megalkotják az oroszoknak a maguk történelmi tükrét. Az irodalom talán felszabadít az orwelli állapotokból, amikor változó rezsimek és múlékony politikai érdekek fogalmazzák át a múltat, s egyben meghatározzák az emberek számára követendő példákat, értékeket. Oroszországban most ez történik. A főhatalom – leegyszerűsítem – azt hirdeti, hogy mivel a Szovjetunió felszabadította Európát a hitlerizmustól, a lehető legnagyobb gonosztól, ezért szinte lényegtelenek azok a gonoszságok, amelyeket a szovjet állam elkövetett. Sőt, el kell fogadni a szovjethatalom háború előtti évtizedeinek a történéseit – a kuláktalanítást, az osztályellenségek, politikai vetélytársak tömeges kivégzéseit, a nagy tisztogatásokat, amelyekben a tisztogatókat is megölték, vagy lecsukták, egyszóval a sztálini diktatúrát. Hiszen Sztálin győzte le Hitlert, s ő hozta létre a birodalmat, tette szuper atomhatalommá az országot. Ez a gondolat – néha némi pironkodások közepette – a mai orosz rezsim vezéreszméje. Az orosz politikai rendőrség (FSZB) védi ezt az eszmét. Ha egy történész feltárja egy távoli autonóm területen, hogy a székvároshoz közeli erdőben hány ezer ártatlanul kivégzett ember van, akkor e kutató ellen pert indítanak és bebörtönözik. Ha egy társadalmi szervezet, mint a Memorial, feltárja a bűnöket, a hatóságok „idegen ügynökké” minősítik. Ennek jegyében ünneplik meg a kémek napját, s játszatnak hadijátékokat az iskolásokkal. Ehhez képest nagyon jó, hogy az irodalmat nem érte el a cenzúra, megjelenhetnek Guzel Jahina, Szergej Lebegyev, Ljudmila Ulickaja és mások könyvei. Jó lenne tudni, hány millió emberhez jutnak el, erősebb-e ez az értelmezés, mint a hatalom narratívája. Az is jó, hogy a világ is hozzájut ezekhez a nagy feltáró alkotásokhoz. Megértheti belőle az orosz sorsokat, mit éltek át az oroszok az elmúlt száz évben, s hogy mi alakította őket. Az interneten olvastam a minap ezt az orosz viccet. „Nagyon rosszul érzed magad, semmi sem sikerül, depressziós vagy? Olvass orosz klasszikusokat. Azoknak a regényhősöknek még rosszabb.”

Segít-e a tízparancsolat a politikusokon?

Marosán György
Publikálás dátuma
2021.04.03. 14:47

Fotó: Népszava / Népszava
Gyűlnek az ellenzék miniszterelnök-, és képviselő-jelöltjei az előválasztásokra, és fellángoltak a viták is az egymással kormánykoalíciót alkotni tervezők között.
A demokratikus ellenzék pártjai megállapodtak az előválasztás feltételeiről, de a verseny egyre élesedik. Az előválasztáson a pártok jelöltjei mellett „civilek” is elindulhatnak, bár előre jelezniük kell, hogy melyik frakcióhoz kívánnak csatlakozni a parlamenti munka során. A küzdelem tehát egyre zaklatottabb, amit a kormánypárt manipulációi még kiszámíthatatlanabbá tesznek. Ez hihetővé teszi Kövér László előrejelzését: „a 2022-es kampány légköre piszkosabb és aljasabb lesz, mint valaha volt”. Így automatikusan adódik a kérdés: vajon segíthetne-e a közállapotokon a politikusok számára kidolgozott etikai kódex? Egyetemi óráimon gyakran idézem Dan Ariely – a viselkedési közgazdaságtan neves kutatója – TED Talk előadását („Our buggy moral code”), amelyben a csaló viselkedést vizsgáló kísérleteinek eredményeiről számol be. Azt találta, hogy az embereket erkölcsösebbé teszi, ha – akár tudat alatt – emlékeztetik őket a tízparancsolatra, vagy éppen az etikai kódexekre. S, ami még különösebb, ez nem függött attól, hogy valaki vallásos-e vagy sem, sőt, még attól sem, hogy ismeri-e az etikai kódexet, amire hivatkoztak. Önmagában, ha valakinek felidézik esküjét, az kevésbé vét az erkölcs ellen. Nem véletlen tehát, hogy az emberiség két évezrede tízparancsolatként - de az előtt és az után is sokféle formában - alkalmazza ezt a megoldást. Amint ugyanis mindennapossá vált a találkozás „másokkal”, és osztoznunk kellett sorsukban, úgy írta fölül az önző viselkedés ösztönét a másokhoz való alkalmazkodás szándéka. Először a bölcs öregek foglalták szabállyá: „Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”, vagy „Szemet szemért, fogat fogért”. A birodalmak korában azonban már a világvallások „aranyszabályai” és „parancsolatai” intettek a morális viselkedésre. Az idők folyamán egyre több területen került elő az erkölcs szabályainak betartására figyelmeztető eskü. Az orvosi szakmában feltétel lett a hippokratészi eskü, de egymástól eltérő területeken - amikor házasságot kötünk, valamely szervezetben elkezdünk dolgozni, vagy éppen új állampolgárságot szerzünk - vált természetessé a fogadalomtétel. A XX. század második felében azután az etika követelménye fokozatosan jelent meg a hideg racionalitás birodalmaként elképzelt üzleti életben is. Ennek egyik oka, hogy az egyének jogai minden területen jelentősen kibővültek, miközben az elérhető jutalmak csábítása szinte ellenállhatatlanná vált. Másrészt a globalizáció távoli térségeket, eltérő kultúrákat kapcsolt össze, amelyek szereplői egyszerre voltak ellenérdekelt vetélytársak és potenciális partnerek. Mivel pedig a kapcsolataikat gyakran nem rendezte egyértelműen a törvény, szinte ösztönszerűen folyamodtak a régi bevált módszerekhez: az „aranyszabályok” és a „tízparancsolat” mintájára etikai kódexeket alkottak. De mi indokolhatná a politika szférájában is az etikai viselkedés támogatását? Az ok: a politikában – különösen a választásokat megelőző kiélezett helyzetben - még az üzleti életnél is elviselhetetlenebb nyomás nehezedik a résztvevőkre. Jól érzékeltette ezt az életérzést a kirúgott menedzserek sorsát bemutató, „Top Dogs” című darab. A szereplőket gyötörte a kétségbeesés, mardosta a szégyen, emésztette a harag és ez kisöpörte agyukból a morál intését és így biztatták magukat: „Az utókor nem a tisztességes, hanem a nyereséges vállalatokra emlékszik. A tisztesség az utolsó előtti mentség, az utolsó a siker. Erkölcsi hullának a vesztes nevezi győztes vetélytársát. A megbízhatóság nem azt jelenti, hogy adnak megbízást. Ami üzletileg erkölcstelen, az többnyire jövedelmező. A rugalmas erkölcs az érvényesülés támasza. A hencegés nem etikátlan öndicséret, hanem az érvényesülés marketingfogása”. Ha az előválasztások hangulatát felidézzük és az üzleti életre utaló fogalmakat kicseréljük a politikai megfelelőikre - a pártokra, a szavazatokra, a választási győzelemre, a politikusi karrierre - máris érthetővé válik a politikai világának morális kihívása. A karantén ideje alatt néztem végig a „Kártyavár” című Netflix-sorozatot, amely a politika világáról fest – őszintén mondom – elborzasztó képet és bemutatja az előválasztások hangulatát. A politika világának hírei mind azt érzékeltetik, hogy milyen ellenállhatatlan nyomás nehezedik az emberekre, hogy az amorálist normálisnak lássák. Mintha a politikusi lét elmaradhatatlan kelléke volna, meggyőzni magukat arról: nyugodtan végrehajthatunk egyébként erkölcstelennek tartott cselekedeteket, csak mert az adott pillanatban az célszerűnek tűnik. A politikusokat tehát a „túlélés” kényszerei megtanítják:
- Megmagyarázni maguknak, hogy amit tesznek az valójában nem is törvénybe ütköző. - Elhitetni magukkal, hogy tettükkel az erkölcsi elveket és a közösségi normákat érvényesítik. - Elfogadni, hogy amit tesznek az mindenkinek a legjobb, vagy legalábbis a többség érdekében történik. - Meggyőzni magukat arról, hogy amit csinálnak, az soha nem fog kiderülni, és senki nem tudja meg, mit tettek. - Elhinni, hogy az a szervezet vagy személy, akinek érdekében ezt tették, meg fogja védeni őket. - Beláttatni magukkal, hogy ellenfeleik ugyanezt tennék, ha lehetőségük van rá, és még mindig jobb, ha ők teszik meg. Ha tehát különböző világnézetű, eltérő társadalmi csoportba tartozó és részben ellentétes érdekű személyekből tartós közösséget vagy szervezetet akarunk alkotni, vagyis szeretnénk, ha tagjaik hosszú távon valamilyen közös cél elérése érdekében együttműködjenek, akkor nélkülözhetetlen, hogy etikailag is egymáshoz illesszük őket. Ebből kiindulva javasoltam már 2018-ban, amikor - mint most – éppen választásokra készülődtünk egy politikai tízparancsolat megalkotását a remélt ellenzéki koalíció számára. Akkori ötletemet felelevenítve és a mostani helyzetre alakítva, a demokratikus ellenzék pártjainak, képviselőjelöltjeinek és támogatóinak a következő „tízparancsolat” elfogadását javaslom: 1. Ne sajátítsd ki a közös sikert, ne tulajdonítsd kizárólag magadnak az együtt elért eredményeket! 2. Ne lopd el a másik javaslatait, ne „nyúld le” mások ötleteit, ha egyetértesz, csatlakozz inkább hozzájuk! 3. Ne csábítsd el - elvszerűtlen ígéretekkel - mások támogatóit és szavazóit, a közös siker többet hoz a konyhára! 4. Ne engedj a pillanat csábításának, hogy egy ütős – de később szükségszerűen megbánt – mondattal „pontot szerezz”! 5. Ne törekedj a vitákban vagy a hirdetésekben pillanatnyi népszerűségre, ne ígérgess megalapozatlanul, ne térj le a realitások ösvényéről, csak a pillanatnyi előnyért! 6. Ne rágalmazz másokat, ne terjessz róluk igaztalan és megalapozatlan híreket! 7. Soha ne utasítsd vissza az együttműködési ajánlatot, ne térj ki a tisztázó viták elől, és soha ne rúgd fel a megállapodást! 8. Ne nyilatkozz meggondolatlanul a másikról, ne kommentálj egy olyan hírt, amelyet összefüggéséből kiragadva idéznek neked és nem ismered a körülményeket! 9. Ne hagyd válasz nélkül a bocsánatkérést, ugyanakkor tedd könnyebbé mások számára, hogy beismerhessék saját hibáikat, és ismerd be te is, ha hibáztál! 10. Ne tagadd meg a szolidaritást a megtámadott társtól, ne utasítsd el – akár csak kívülálló hallgatással – a segítségedet! Ötletem akkor nem keltett különösebb érdeklődést, most azonban még fontosabb volna megvalósítani. Ugyanis a tervezett előválasztások lebonyolítása nem pusztán a legjobb jelöltek kiválasztása szempontjából lényeges. A sikeres lebonyolítás tesztelhetővé teszi az ellenzék kormányzóképességét. Abból indulok ki, hogy a demokratikus ellenzék pártjainak, támogatóinak és potenciális szavazóinak kapcsolatát sok esetben a bizalmatlanság, gyakran a féltékenység jellemzi. Nem véletlen, hogy akadozik az együttműködés és nehezen formálódik a közös stratégia. Ha azonban a pártok, a jelöltek és a támogatók megtanulják kordában tartani konfliktusaikat és képesek békésen, de elvszerűen rendezni vitáikat - amelyeket korlátlan eszközeivel a Fidesz a végletekig szítani igyekszik -, ez lesz az igazi bizonyítéka a kormányképességnek. Éppen ebben a helyzetben - miként a társadalomban és az üzleti életben is - segíthet egy tízparancsolat, még ha nem is isteni eredetű, csak a józan ész sugallja. Ahhoz azonban, hogy igazán hatékonyan működjön, az előválasztások minden résztvevőjének, képviselőjelölti esküt kell tennie, sőt alá is kell írnia ezt a közös "Politikai Tízparancsolatot". Azokat, akik úgy gondolják, hogy ez felesleges, ismét emlékeztetem a sokféle - orvosi, katonai, hallgatói és állampolgársági – esküre. Még az esküvő intézménye is a barátok előtt, a kitartó hűségre tett fogadalomra épül. Akik pedig az említett esetekben is előforduló esküszegésekre figyelmeztetnek, azoknak a kutatások által bizonyított tényre utalok: a parancsolatok felidézése még azt is moderálja, aki nem is tudja felsorolni az össze parancsolatot, vagy nem hisz Istenben. Sőt, önmagában az etikai kódexre utalás is visszafogja a csaló viselkedést. Bár sokaknál már ez az ötlet is „kicsaphatta a biztosítékot”, most még egy lépéssel tovább lépek. A vállalkozások körében egyre szaporodnak az etikai intézmények – etikai kódex, etikai bizottság, etikai audit, és a szervezet etikai viselkedéséért felelős etikai igazgatók -, amelyek/akik a szervezet minden szintjén erősítik a morális viselkedést. Teszik ezt azért, mert világossá vált: ha a vállalatról kialakul az etikai megbízhatóság képe, az emeli a versenyképességet és csökkenti a szervezeti katasztrófák veszélyét. Akár hiszik, akár nem, nincs ez másként a politikában sem! Ennek indirekt bizonyítéka, hogy a pártok milyen erőfeszítéseket tesznek a másik lejáratására, bemocskolására. Másrészt, amikor valamely mozgalom lehanyatlik, vagy egy párt „összeomlik”, az okok között mindig előtűnik vezetőik amorális viselkedésének meghatározó szerepe. Az elmúlt hetekben általános egyetértés alakult ki az etikai kódexek tekintetében. Innen már csak egyetlen lépés, hogy a demokratikus ellenzék elfogadja: a 2022-es választásokon résztvevő valamennyi képviselőjelöltje egy közös gyűlés keretében aláírja ezt az etikai nyilatkozatot. Ám ennek kiegészítéseként elkerülhetetlen létrehozni egy olyan közös etikai bizottságot, amely első lépésben megtárgyalná a belső vitákat. Én még azt sem zárnám ki, hogy ehhez az etikai kódexhez más pártok és résztvevők is csatlakoznának. Ez talán segítene elkerülni, hogy a 2022-es választások eseményeire ne a Kövér által előre jelzett „piszkos és aljas” jelző legyen érvényes.