Rombolás vagy rendszerépítés?

A koronavírus járvány tombolása közepette gőzerővel folytatódik az orbáni rendszer kiterjesztése. A folyamat az egész ország, az egész gazdaság és társadalom mélyreható, akár visszafordíthatatlan átalakítását eredményezheti. Ha így lesz, akkor a magyar jobboldal, mint a történelemben annyiszor, ismét zsákutcába vezeti Magyországot.

Több mint egy éve, hogy a koronavírus nem szűnő fenyegetésével kell együtt élnünk. A járvány újabb hullámokban támad, mi pedig versenyt futunk az idővel. Amíg nem sikerül elegendő embert beoltani, addig maradnak a korlátozások, emberek halnak meg, vállalkozások mennek tönkre, munkahelyek szűnnek meg, családok lehetetlenülnek el.

Egyre többen a saját bőrükön érzik, hogy a kormány magára hagyta az embereket. Hiába a propaganda, mindenki tudja, hogy – a Nyugat-Európában alkalmazott gyakorlattal ellentétben - egy kiváltságos kisebbséget leszámítva, sem a vállalkozások, sem az emberek nem kaptak érdemi segítséget a túléléshez. Tovább nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek, és egyre reménytelenebbnek látszik a járvány utáni gyors gazdasági újjáéledés.

De azt is látjuk: ahelyett, hogy a kormány 100 százalékban a járványkezelésre, a gazdasági és szociális válság enyhítésére koncentrálna, esztelennek tűnő költekezésbe kezdett, és a járvány okán egy sor olyan intézkedést hozott, amelynek időzítése első pillanatra érthetetlennek tűnik.

Ilyen például a felsőoktatás átalakításának felgyorsítása. Az egyetemek alapítványi működésbe adása önmagában nem lenne ördögtől való. Ám éppen az SZFE példája mutatta meg, hogy a felsőoktatás átalakítása nem is titkoltan politikai célokat szolgál. Annak a „kultúrharcnak” a része, amelynek nevében kiszorítják a szabadon gondolkodó és ezért „rendszeridegen” művészeket, oktatókat, és amelynek nevében a jobboldali ideológiai nevelést ki kívánják terjeszteni a felsőoktatásra is.

De ebbe a sorba tartozik az egészségügy átalakításának terve is, amely tovább rombolja a járvány miatt amúgy is túlterhelt egészségügyi rendszert. És itt sem az orvosok béremelése vagy a hálapénz elleni fellépés a probléma. A gond az, hogy ez az átalakítás szakmai egyeztetés nélkül történt, és sem az egészségügyben dolgozók, sem a betegek nem tudják felmérni, hogy milyen változásokkal kell majd számolniuk. Történik mindez egy soha nem látott egészségügyi veszélyhelyzet kellős közepén.

A valódi célokat csak sejthetjük: az állami egészségügy lebontása és a betegek magánszolgáltatókhoz terelése, végső soron a magánbiztosítók és magánkórházak megjelenését fogja magával hozni, természetesen Fidesz közeli oligarchák részvételével. Hiába, az egészség nagy üzlet és komoly hatalom. Így a többségnek marad a meggyengített közegészségügy, a kiváltságos keveseknek pedig a XXI. századi modern, jó minőségű magánegészségügy, jó pénzért.

De említhetnénk a sportszektorba való intenzív politikai beavatkozást vagy az EU-s források elosztásának módját, nem is beszélve az igazságszolgáltatás vagy a médiaszektor átalakításáról.

Lehet a pénzosztásra egyszerű lenyúlásként tekinteni, vagy mint a szavazatok megvásárlására, a törvénymódosításokra pedig mint a politikai hatalom kiterjesztésének eszközére. Azonban szerintem Orbán esetében ennél „többről” van szó. Nem pusztán vagyonszerzésről, elitcseréről, autokratikus hatalomgyakorlásról vagy szavazatokról van szó, hanem tudatos, átfogó és hosszú távú rendszerépítésről.

Olyan folyamatok elindításáról, melyek visszafordíthatatlanul, alapjaiban alakítják át a magyar társadalom, gazdaság egész szerkezetét, működését, gondolkodását és értékrendjét. Mégpedig oly módon, hogy akár a következő választások eredményétől függetlenül, hosszú távon biztosítsák a (szélső) jobboldal hatalmi, értékrendi és ideológiai dominanciáját.

Orbán soha nem titkolta, hogy hosszú távú célja egy nemzedékeken átívelő korszak megteremtése. Az Orbán-korszak „nagy alkotása”: egy olyan autokratikus rendszer, ami a saját világképére van formálva.

A Fidesz már 1996 óta építi saját narratíváját, ideológiáját, virtuális valóságát és hatalmi struktúráit. A szavazóinak pedig ezek segítségével ad érzelmi közösséget, morális célokat, az esetleges kognitív disszonanciák feloldásához érveket. Teszi ezt egyházi iskolákkal, alapítványi felsőoktatási intézményekkel, ösztöndíjakkal, újabb és újabb kutatóintézetekkel, könyvkiadókkal, médiabirodalommal, megmondóemberekkel, civilnek és szakmainak látszó politikai szervezetekkel és szakértőkkel, gazdasági és az államigazgatáson belül pártkatonákból létrehozott (háttér)hatalommal. Az elmúlt tíz év számtalan felháborodást és dühöt kiváltó intézkedése ennek a „másik” világnak a további építését szolgálta, hogy aztán az egész országot bekebelezze.

És a rendszer működni látszik. Minden átlátszó hazugságuk, embereket megnyomorító és megalázó, az ország erőforrásait eltékozló cselekedetük, a virágzó korrupció ellenére tíz éve hatalmon vannak, és a mély válság ellenére a következő választásokon sem esélytelenek. Ezt kár lenne tagadni. De azt is fontos tudatosítani, hogy bármennyire erősnek látszanak, legyőzhetőek.

Ahhoz, hogy egy győzelem esetén az új kormány az emberek bizalmát meg is tudja tartani, nagyon tudatosan fel kell készülni. Jogállami, gazdasági és szociális problémák sokaságát kell kezelni egy rendkívül erős, „feltőkésített” és jól kiépített hatalmi rendszerrel szemben, egy szélsőségesen megosztott társadalomban. Amennyiben ez sikerül, és erre minden lehetőségünk megvan, annak jelentőségét nem kell magyarázni. Ha nem sikerül, akkor Orbán még ellenzékben sem lesz vesztes, és a korszakváltás belátható időn belül esélytelenné válhat, és a reményünk arra, hogy egy demokratikus, modern és európai országban éljünk, hosszú időre elveszik.

Az ellenzéknek értenie kell, hogy az összefogás demonstrálása, az előválasztások lebonyolítása bár fontos, de mégis csak alapvetően technikai és kommunikációs kérdés. A közös szakmapolitikai program megírása szintén fontos, különösen, ha széles társadalmi és szakmai egyeztetésekben érlelődik, de még ez is csak szükséges, de nem elégséges feltétele a sikernek.

Az ellenzék akkor lehet a választási győzelmen túl is sikeres, ha képes lesz szembeszállni a Fidesz által kreált vízióval, világlátással, hatalmi struktúrával, a háborús, konfliktusra és megosztásra alapuló kommunikációs gépezetével, és megépíti saját érzelmi közösségre építő kultúráját, megfogalmaz egy baloldali, liberális, nemzeti és modern jövőképet, amely nem a kiszorítást, hanem a bevonást szolgája. Továbbá világossá teszi és gyakorolja morális értékrendjét, és ehhez igazítja a mindenki képviseletére törekvő hatalomgyakorlását is.

Persze ma még sokan azt mondanák erre, hogy ők már elégedettek lennének azzal is, ha leváltjuk Orbánt és eltakarítjuk a hatalomból a „tettestársaival” együtt. Tizenegy év után érthető ez a megközelítés. Én mégis a nehezebb út bejárását javaslom magunknak, mert csak az garantálhat hosszú távon egy demokratikus, modern, sikeres és békés Magyarországot.