Kácsor Zsolt: Bächer Iván (1957-2013)

AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XXXI.

Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.

Az elmúlt egy évben gyakran eszembe jutott, hogy Bächer Iván milyen remek vírusnaplót írt volna, pontosabban a remek szó nem is megfelelő erre, hadd írjam azt, hogy sajátosat. Ez volt az írásainak az egyik legfőbb jellemzője: a sajátosság, az eredetiség, az összetéveszthetetlenség. A tárcaírás mestere volt, olyan kivételes ebben a műfajban, mint Darvasi László/Szív Ernő. Ha a XX. század első felének nagy magyar prózaíróit nem számolom ide (sokan lennének), akkor azt kell mondjam, hogy kettejüktől tanultam, lestem és sajátítottam el, amit a hírlapi tárcáról tudok. Nem „irodalmi” tárcáról beszélek, mert „irodalmi” tárca nincsen – amit (hibásan) annak tartanak, az nem más, mint a novella. Egy novella nem lesz tárca attól, hogy mindössze pár flekkes és újságban jelenik meg. A klasszikus hírlapi tárca legfőbb tulajdonsága ugyanis az, hogy bizonyos pontokon korrelál a valósággal, ami egy novellától nem várható el. Egy novella szerzője nem azonosítható a novella elbeszélőjével, vagy legalábbis nem várjuk el tőle, míg a hírlapi tárca esetében a szerző és az elbeszélő szinte egy és ugyanaz – ezért zavaró, ha egy novellát tárcának neveznek pusztán amiatt, mert egy újság felkérésére íródott és újságcikkszerűen rövid. Két külön műfajról beszélünk, s a hírlapi tárca és a novella közötti különbségtétel kulcstényezője a szerzői én és az elbeszélői én közötti átfedés. Éppen ez volt Bächer Iván tárcáinak titka: ha egy Bächer-tárcát olvasott az ember, akkor úgy érezte, hogy egy Bächer Iván nevű barátja sztoriját hallgatja. Éppen ilyenek voltak a korai Szív Ernő-tárcák is: körvonalazódott bennük egy valóságosan létező emberi alak, egy valóságos hírlapíró.

Bächer Ivánt a magyar olvasóközönség számára először Benedek István Gábor, a Magyarország című hetilap főszerkesztő-helyettese fedezte fel a nyolcvanas évek végén. Iván akkor középiskolai tanár volt, aki „írogatott” – és BIG a maga érzékeny szerkesztői szimatával megérezte benne az ösztönös irodalmi tehetséget. Bächer második felfedezője Tamás Ervin, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese volt, aki pályája során igazi fejvadász módjára csapott le az általa tehetségesnek tartott kollégákra. Bächernek az 1990-es évek elején pár hónap kellett ahhoz, hogy az újságolvasók a Népszabadság legendás Hétvége mellékletét az ő tárcájával kezdjék, és ebbéli jó szokásuknál hosszú évekre megmaradjanak. Ekkor találkoztam vele először személyesen, 1994-ben, egy kétnapos gárdonyi Népszabadság-bulin, ahol úgy nézett ki hosszú fekete hajával, megeresztett szakállával és zöld szemével, mint Sandokan.

Tárcáinak titka a személyesség varázsa volt: az a figura, aki ezekben a hírlapi tárcákban megszólalt, hiteles volt, eredeti és rokonszenves. Akár a jobbik énünk, aki időről időre figyelmeztet minket az élet igazán fontos dolgaira, a kocsmák és teraszok árnyas hűvösére, nyáron az első korsó csapolt sör habjára, egy új magyar regény meglepő hangjára, a szerelmes nőknek született nők elkapott pillantására, a barátaink által főzött húsleves illatára, a tavasz színére és Chopin őszies melankóliájára. Ilyesmikről beszél egy tárcaíró még akkor is, ha ököllel veri a zongorát, nem csoda, hogy több fiatal író is kereste a társaságát: jó barátja volt Cserna-Szabó András és Gerlóczy Márton.

Egyébként nem volt indulatos ember. Még akkor sem szitkozódott, amikor egy kritikusa valami olyasmit írt, hogy Bächer nem tud írni. Nem emlékszem a szerző nevére, mindenesetre söröztünk utána Ivánnal, s amikor ez az írás szóba került, Iván eltűnődött, s azt dünnyögte: „nahát, nem értem”. Ha rólam valaki azt mondaná, hogy nem tudok írni, először ordítanék, aztán magamba zuhannék – ordítás és némaság, ez a kettő szokott a válaszom lenni. De Iván zavartan és értetlenül fogadta a kritikai megjegyzést, s azon gondolkodott, hogy mit csinált rosszul, hogy efféle sértést kapott a fejére. De nem átkozódott, nem szitkozódott, a kritikust nem szidalmazta, nem becsmérelte – nagyon tudtam szeretni érte. Szerettem a polgárias plebejusságát, ami alatt azt értem, hogy pöffeszkedhetett volna polgári gyökereivel ebben az új, úrhatnám magyar világban, de ő úgy döntött, hogy inkább átáll mihozzánk, a valóban plebejus proletárnak született plebejus proletárokhoz.

Élete vége felé, amikor még nem tudtuk, hogy az élete vége felé jár, elkezdett „öregedő” testtartással közlekedni: meggörnyedve, lassan, nehézkesen ment, jó tizenöt évvel öregebbnek mutatva magát valóságos koránál. Nem értettem. Azt gondoltam, ez afféle alkati tulajdonság. De újabban kezdem azt hinni, hogy Iván megérezte: kifelé megy ebből a világból, márpedig ha kifelé megyünk, akkor viselkedjünk is úgy. Igen, csak egy igazi hírlapi tárcaíró gondolkozhat így, aki polgári nevelést kapott: kérem, legyünk mértékletesek, amikor haldokolni kezdünk.