Kegyeletsértés

Elhunyt 291 többségében idős, krónikus beteg, így az elhunytak száma 23 708 főre emelkedett - hallhattuk, olvashattuk a hétfői magyar koronavírus tájékoztatókban. De ugyanezt a szörnyű mondatot hallhatjuk, olvashatjuk nap mint nap, a kísérő szöveg ugyanaz, csak a számok változnak. Nem tudom, más hogyan van vele, de nekem égnek áll a hajam e szavaktól.

Vajon a kormányzati kommunikációs szakemberek, e tájékoztatók megfogalmazói számára hol kezdődik az öreg, és mit fed a krónikus beteg? Ha a koronavírus tájékoztató oldalon megnézzük az elhalálozottak társult betegségeit, „többségében” a magas vérnyomást találjuk. A magyar – és európai - lakosság nem kis hányadában, 40-50 évtől felfelé eléggé gyakori a magas vérnyomás, de a minden reggeli pirulával és némi odafigyeléssel attól még hosszú, boldog életet élhetnek az érintettek. Mint ahogy a cukorbetegek is, ugyanis ez a krónikus betegség is igen gyakori a koronavírusos elhunytaknál.

A magyar statisztikában találhatunk ízületi gyulladást, prosztata megnagyobbodást, érelmeszesedést, gerincferdülést, refluxot, elhízást… Csupa olyan betegséget, amelyek diagnosztizálásakor nem igazán szoktak halálukra gondolni az emberek. Persze vannak komoly betegségek és betegségegyüttesek is abban a gyászos statisztikában, de a harmadik hullám adatai között bizony egyre gyakrabban jelennek meg a társbetegség/alapbetegség nélkül elhunyt 40-es, 50-es, 60-asok is, sőt találunk húszas és harmincas éveikben járókat is.

Végignéztem elég sok európai ország koronavírus tájékoztatóit, de sehol nem találkoztam a magyarhoz fogható érzéketlenséggel, már-már bunkósággal. Ennek a szörnyű „többségében idős, krónikus beteg” megjegyzésnek a következetes sulykolása talán több is, mint érzéketlenség, ez már egyenesen kegyeletsértő. Mit érezhetnek hallattán azok a honfitársaink, akik a koronavírus következtében elveszítették valamely családtagjukat? Hányan gondozták volna szívesen a továbbiakban is öreg szülőiket, bár magas volt a vérnyomásuk, nehezen mozogtak, netalán megnagyobbodott prosztatával küszködött a papa és Parkinson kórtól remegett az anya keze, esetleg dialízisre szorult valamelyikük? Mit érezhet az a fiatal, aki elveszítette viszonylag fiatal szülejét, aki ugyan vérnyomáscsökkentőt szedett, de attól még élt, dolgozott, szeretett, kirándult, unokára felügyelt, rendszeresen kocogott vagy edzőterembe járt?

Magyarországon, ha valamire minden körülmények között jut pénz, az a foci és a propaganda, akarom mondani a kormányzati kommunikáció. És ebben a hatalmas, az anyagiak hiányától nem szenvedő propagandagépezetben ennyi hónapon keresztül nem akadt egyetlen érző ember, aki figyelmeztette volna a csúcson lévőket, a kommünikéket jóváhagyókat, hogy ezt így nem lehet, ezt így nem szabad? Senki nem tekintett bele más európai országok tájékoztatásaiba, és nem tűnt fel, hogy máshol a halálos veszteség az veszteség, nem próbálják annak jelentőségét csökkenteni azzal, hogy "úgyis öreg volt és beteg"?

De sosem késő. Talán holnap.