Halálos tavasz

Eddie Cochran huszonegy éves volt, amikor először és utoljára járt Angliában. A rock ifjú minnesotai pionírja olyan sikerrel vendégszerepelt Nagy Britanniában, hogy január 24-én Ipswichben kezdődő turnéját április 16-ig meghosszabbították. Ez idő alatt ötvennyolc koncertet adott Gene Vincenttel, a virginiai úttörővel közösen; búcsúzóul Bristolban bódított a felkavaró repertoárral. Larry Parnes impresszárió kitörő örömmel állapította meg: „Eddie még annál is népszerűbb Angliában, mint az Államokban!” Ugyanakkor a Yorkshire Post című lap leszögezte: „A turné elhúzódó roham a dobhártya ellen.” A Leicester Mercury tudósítója pedig dermedten kérdezte: „Vajon miért sikítoznak ilyen idióta módon a tinédzserek?”

Az addigra már régen milliomos Cochran, akinek a Vad ifjúság című filmben felhangzó Sittin’ in the Balcony című dala egymillió példányban kelt el kislemezen, „feldobottan” tartott a repülőtérre kedvese, Sharon Sheeley, valamint Vincent társaságában. A taxi tizenkilenc éves sofőrje hajtott, mint az őrült, a nem éppen bátortalan Cochran rá is szólt: „Lassíts, ember, túl gyorsan mész!” A fiatal gépkocsivezető nem fékezett, ellenben éjféltájban elvesztette uralmát a jármű felett, és egy villanyoszlopnak rohant. Cochran kiesett a kocsi hátsó üléséről, és hiába küzdöttek az életéért, 1960. április 17. sötét hajnalán meghalt. A sofőr megúszta kisebb sérülésekkel, Sheeley – egyebek közt – medence-, Vincent kulcscsonttörést szenvedett, és a baleset következtében örökre húzta a lábát. Lelkileg sosem tudta túltenni magát a megrázkódtatáson, s mindössze harminchat éves volt, amikor 1971 októberében, perforált fekély következtében elhunyt. A The Independent szerint „nélkülözött, zavart, túlsúlyos, megalázott, alkoholista roncsként” távozott közülünk.

S még mindig tizenöt esztendővel többet élt, mint Cochran, akit a végzetes karambol helyszínére kivezényelt rendőralakulat tagjaként Dave Harman látott az elsők között holtan. E kadétból lett Dave Dee, a felejthetetlen nevű Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick & Tich együttes vezetője. Erről a zenekarról még nem esett szó a sorozatban, pedig a The Legend of Xanadu című száma első, a Bend It második, a Save Me és a Zabadak harmadik, a Hold Tight és az Okay negyedik volt a brit slágerlistán 1966 és 1968 között.

Eddie Cochran „ideát” posztumusz elsőséget ért el a Three Steps to Heavennel – amikor a számot írta, egészen másként gondolta, hogy három lépés a mennyország –, és még életében hatodikat a C'mon Everybodyval. Ez utóbbi 1988-ban, egy reklámfilm jótékony hatása következtében, tizennegyedik is volt az Egyesült Királyságban, és ugyanúgy Cochran védjegyévé vált, mint a Summertime Blues vagy a Twenty Flight Rock, amelyet A lány nem tud mit tenni című filmben énekelt. Az ötvenhatban bemutatott moziban tűrhető volt a szereposztás a „bombázó” Jayne Mansfielddel, valamint Fats Dominóval, a Plattersszel, Little Richarddal, valamint az abban is felbukkanó Vincenttel. Mansfield ugyanúgy autóbalesetben hunyt el, akár Cochran: az a Buick, amelynek első ülésén foglalt helyet sofőrje, a nála tizennégy évvel fiatalabb, húsz éves Ronnie Harrison mellett, 1967 júniusában, az éjszakai ködben teljes gázzal belehajtott egy szúnyogirtót szállító teherautóba.

Ahhoz képest, hogy Cochran milyen megdöbbentően kis időt töltött köztünk, kiváltképp lebilincselő a hagyatéka. A Rolling Stone magazin minden idők száz legjobb gitárosa közé választotta, és általános vélekedés szerint nagy szerepe volt a Beatlemánia kialakulásában. Dalait a Beatlesen kívül feldolgozta a Beach Boys, Jimi Hendrix, a Led Zeppelin, a Rolling Stones, a Sex Pistols, Bruce Springsteen, a T. Rex, a Who. A huszonhét éves korában elhunyt Hendrix azt mondta róla: „Amikor meghalok, jam sessiont tartok. A temetésemen visszhangzik majd a mi zenénk. Azt akarom, hogy az emberek megvaduljanak és kiboruljanak. Nem lesz egyetlen Beatles-dal sem, de lesz néhány Eddie Cochran-nóta meg egy csomó blues.”

Úgy hiszem, ez is szólt akkorát, mint a C'mon Everybody.